Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-09-09 / 36. szám

hatósági bizottságnál jogos és méltányos kérelmük, gyakorlati szempontból ritka reális indítványuk elfogadtatásra ne találjon. Azzal, hogy a vármegyének a maiakon kívül még szüksége van vasutakra, a törvényhatóság tisztában van. Pápának csak annyira kell a Devecserrel, illetve a Somlyó vidékével való egyenes összeköttetés, mint amennyire érdeke Veszprém városának, hogy Nagyvázsonyi még szorosabban fűzze magához. Nem is az elvi álláspont helyességének kétségbevonásán dőlt meg ezelőtt másfél évvel annak a kérvénynek kedvező elintézése, amit a vasutak engedményezői, köztük a Pápa—Devecser közöttit szives energiával szorgalmazó Rechnitz Béla a törvényhatóság elé terjesztettek. A törvényhatóság egyszerűen azt mondta: „nincs pénz, az útadó kimerült" s ez olyan érv volt, mely előtt minden, Pápa város és vidékének s ezáltal a vármegyének gazdasági életét nagyobb erővel fellendíteni óhajtó okos szándéknak is, háttérbe kellett vonulnia. A pénz kérdésének gordiuszi csomóját vágja ketté azonban az az indítvány, melyet hétfőn tárgyal a vármegye törvényhatósági bizottsága. Az indítvány abból az alapelvből indúl ki, hogy a vasutak nem csupán a mai, sőt nem is csak a következő generációk számára épülnek. Azok áldását élvezni fogják a késő utódok is, sőt azok talán még fokozottabb mértékben, mint a mostaniak. Helyénvaló tehát, hogy azok, akik egy intézménynek áldásait élvezik, járuljanak hozzá a terhekhez is, amelyekkel az intézmények létesítése jár. A vármegye a maga régebbi vasutainak költségeit kölcsönből fedezte. Az amortizációs részletek immár annyira lefogytak, hogy a kölcsönösszeg újból kiegészíthető annyira, amennyi az eredeti volt, csak természetesen az amortizációra szükséges évek számát kell meg felelőleg kitolni. Ki kell tolni 25 vagy 30 évvel, nővérét és gyermekeit, ami annál örvendetesebbé tette a viszontlátást. De mi az? Hiszen amint a kocsiról leszállva a lakosztályba bevonultak, a szobából már nem az öröm kitörő hangjait, hanem panaszos és siránkozó hangokat rezegtet ki az udvarra az indiszkrét esti szellő. A jövevények panaszkodva, siránkozva beszélik el, hogy ők most nem látogatás céljából jöttek, minden előleges értesítés nélkül, hanem kényszerűségből. Menekülnek saját otthonukból, saját birtokukból, menekülnek az ellenség elől. A horvát hordák már nemcsak átjöttek a Dráván, hanem " feltartóztatás nélkül törtetnek Somogyon, Tolnán át, pusztítva, rombolva mindent, ami útjokban van. A műveletlen, barbár nép kegyetlenkedésének hire messze előttük járt s így ideje volt a lakosságnak főképen a nőket és gyermekeket az ellenség útirányába nem eső erdők rengetegében elrejteni, vagy távolabb levő vidékekre elszállítani. Ilyenek voltak a mi menekülőink is, kik egész éjen át nem fogytak volna ki a rémséges történetek elbeszéléséből, ha éjfélkor hirtelen, váratlanul, szokatlan lárma, dobpergés, lótás-futás zaja torkukba nem fullasztja a szót. A nemzetőrök dobosa verte a riadót. Megrettentek egyszerre mindnyájan s kérdőleg tekintettek egymásra. Talán a horvátok ahhoz képest, ahány vasút segélyezését találja szükségesnek, helyesnek a vármegye. Ezen a réven sikerülni fog minden újabb teher vállalása nélkül a vasútak létesítése már a mai nemzedéknek, s a jövendő nemzedék sem fog a maga öt-hat-hét vasútjáért többet fizetni, mint amennyit fizettünk mi, már akkor, mikor csak két-három vonal létesült a mi segítségünkkel. Érvelni a mellett, hogy érdemes-e a vármegyének vasutakért áldozni, igazán fölöslegesnek tartjuk. Ha nem látnók előttünk más megyék példáját, így elsősorban a szomszéd Vasét és Zaláét, akkor is tudnunk kellene, hogy minden új vasút, a forgalom minden újabb lendítöje javára válik egy-egy nagy vidék gazdaságának, kényelmének és jólétének. Ami már most specialiter a Pápa—Devecser közötti vasút ügyét illeti, Pápa város képviselőtestülete annak idején oly impozáns többséggel szavazta meg a maga nem megvetendő hozzájárulását, hogy e helyen a vasút szükségességét magyarázni annyi lenne, mint a Dunába vizet hordani. Mi csupán a benyújtott javaslat helyességét kivántuk kidomborítani. Ha a pápaiak sikra szállnak mellette, bölcsen teszik, s ha a vármegye elfogadja, nem cselekszik a saját érdeke ellen. — őr — Az állatbiztosítás. Egy éve körülbelül annak, hogy jóformán az egész Dunántúl állatforgalmát megbénította egy hatalmas járvány. A ragadós száj- és körömfájás miatt oly mérhetetlen károkat szenvedett a többek közt Veszprémvármegye lakossága is, hogy azt nemcsak az állattenyésztő elem, hanem közvetve a lakosság minden rétege hosszú ideig nyögni fogja. Mert azt, hogy az ősfoglalkozást űzők az állataikban fekvő tőkéiket forgatni nem tudják, meg kell érezni mindazoknak, kik összeköttetésben állnak amazokkal. Megérzi az, aki vásárol az állattenyésztő földmivestől és megérzi az, akitől az állattenyésztő érkeztek már meg s lepték el a községet az éjszaka sötétjében ? Futottak ki az utcára, hol csakhamar megtudták, hogy épen most érkezett meg a parancsolat, hogy a nemzetőröknek virradatra a görbői hegyeken kell lenniök s ott állást foglalniok, mert a horvátok már Pinczehelyen vannak. Látni lehetett csak, de leirni képtelenség azt a felbuzdulást, lelkesedést, harci kedvet, amely a nemzetőrök összességét hevítette. Olyanok voltak, mint a haragvó oroszlán, melyet nyugvó helyéről kiméletlen vadászok felzavarnak; vagy mint a mérges fullánku darazsak, melyeknek fészkét idegen kéz megbolygatja. Nem is sokáig tétováztak, gyorsan készen lettek a felszereléssel, hiszen egy-egy faluban alig volt ötnek-hatnak lőfegyvere, az is közönséges vadászó puska, a többinek minden támadó ós védő eszköze: a kiegyenesített kasza volt. Primitív eszköz, de bátor kézben hatásos. Legalább nem kellett nekik puskatöltögetéssel vesztegetniök az időt. Elindultak. Mikor a felkelő nap legelső sugarával a görbői hegyek gerincót bearanyozta, nemzetőreink már akkor tábort ütöttek ott s onnét látták, hogy a horvát sereg már vonul ki Pinczehelyből a Fehérvár felé vezető úton, tehát nem ő feléjük veszi az útját. Görbő ós Pinczehely egészen összeépült két. község, melyeket a Somogyban szerzi be szükségleteit, ilyenformán különösen nálunk nincsen ember, ki a földmives pénzhiányának kárát ne vallaná. Egy-egy ilyen járvány valóságos egyiptomi csapás, mely ellen csakis a legszélesebb alapokra fektetett szervezkedéssel lehet bármikor is segíteni. Az ilynemű szervezkedés preventív védekezés lehetne mindazon károk ellen, amik egy-egy ily csapás alkalmával érhetik úgy a tenyésztőt, mint a vele összeköttetésben állókat. Volna egy biztos mód, egy már bevált intézmény célirányos fejlesztésével, mely ezt a célt nagyon hatásosan szolgálná, vagy legalább is szolgálhatná. Ismeretes, de nem nagy fontosságához mérten, az állatbiztosítás intézménye, melynek célja nem egyéb, mint az állattenyésztőket — kicsinyeket, nagyokat egyaránt — az állatállomány megbetegedése vagy azt az ért pusztulás esetén kártalanítani. A nagyfontosságú intézménynek legszélesebb alapokon leendő kiterjesztését szövetkezeti úton próbálják már régebben elérni. Természetesen lassan megy a dolog, mint minden, ha az érdekelteket nehéz arról meggyőzni, hogy csakugyan ők az érdekeltek. Már pedig nincs nehezebb, mint a magyar földmivelő osztályt a saját hasznának elérésére szép szóval rávenni. Ahol eddig ilyen községi állatbiztosító szövetkezet működött, annak áldásos jeleit, azonnal ki lehetett mutatni. Ennélfogva csakugyan nem lehetne nagyobb hibát elkövetni, mintha e fontos ügyet amolyan magyaros Pató Pál-tempóval aludni hagyjuk. — A magyar kölcsönös állatbiztosító társaság, mint az ilyen községi szövetkezetek központja viszi egyelőre az ügyet a fejlődés felé. De kötelessége mindenkinek, ki az állattenyésztés mérhetlen nemzetgazdasági hasznának tudatában van — odahatni, hogy az intézmény minél előbb és minél tágabb körben éreztesse jótékony hatását. A közáegi szövetkezetek eddigi szervezete szerint főként a szarvasmarha állománynak betegség, vagy elhullás elleni biztosításával foglalkozik, de megerősödése esetén egyéb állatfajokra is kiterjeszthető. A dijak, tekintve, hogy eredő, de itt már egyesült s egy csatornában hömpölygő két folyócska, a Kapós ós a Koppán választ el egymástól. Görbő a csatorna jobb partján, a hegyek lábánál, Pinczehely ellenben a balparti síkságon fekszik. Nemzetőreink a hegytetőről mindent jól láttak. Látták, hogy az utolsó horvát csapat is elvonult már; de azt is észrevették, hogy sok podgyászuk hátramaradt s a kocsikra most rakosgatják a néhány fegyveres horvát őrizetére bizott málhát. Uccu neki ! Lerohantak a hegyről, be a két községbe. Mikor a horvát őrcsapat meglátta a sötétkék festésű vászon ruhát viselő nemzetőr sereget, illaberek, nádak, erek, futásnak eredt s meg sem állt addig, mig a fősereget el nem érte. Hanem azért még maradtak ott horvátok — több tiszti szolga, az uraik podgyásza mellett. Ezek, egynek a kivételével, mindnyájan megadták magukat s nem is lett semmi bántódásuk. Ellenben az az egy, mikor látta, hogy a nemzetőrök be akarnak hatolni a szobába, melyben urának a holmija volt, belülről bezárta előttük az ajtót. De hiába, még ha vasból lett volna is az. Az izmos vállak neki dőltek, recsegett, ropogott az ajtó s már-már bedőlt, mikor a szolga hirtelen kiugrott az ablakon. Ámde, szerencsétlenségére ott állott a nemzetőrök dobosa, akit fel