Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-05-27 / 21. szám

nek feljogosítva ily rendelvények átvételére, ellenőrzésére és igazolására. Alkalmaztatásuk minemüsége is tiltakozik ez ellen. Ha már nálunk nem ismerik a módját, vegyünk példát a vármegyétől. Ennek szabályrendelete értelmében még az utakra szállított kövek átvételénél is jelen van egy megyei tisztviselő és igen sokszor maga a főmérnök is. Hisz, ha nem csalódunk értesülésünkben, a városi tanács is e példa után indulva 1910-ik évben utasította a mérnököt, hogy a jéggyár udvarára hordandó követ maga vegye át. De az ily utasítás hiányában is ekkép kellett volna eljárni. Azonban a 800 korona értékű kő legnagyobb részét hivatalos átvétel nélkül rakták le a gyár udvarára és ott hevert is az egy ideig, amikor végre utólagos hivatalos utánvizsgálattal igazolták, hogy a számlán jelzett kőmennyiség meg van. Utólagos vizsgálattal megállapítani, illetve átvenni efféle szállítmányokat csak ott szokás és pedig kárhoztatandó szokás, ahol a megrendelő egyáltalán nem intézkedik arról előre, hogy a szállítmányok átvételére fölkérje, illetve utasítsa az illető hivatalnokot. Valószínűleg az érintett esetben is ez a kötelező hivatalos felszólítás, vagy inkább intézkedés elmaradt s ezt akarták reparálni utólagos, hivatalos szemlével. Ilyen átvételből sem kérünk többet s már most tiltakozunk minden efféle közszállítási eljárások ellen. Ugyancsak a jéggyár udvarán még most is ott a vágóhíd hátfala mellett ásít szomorúan 3 drb. nagyöblü betoncső. Azt mondják róluk, hogy ezek fönmaradtak volna abból a 27 drb. betoncsőből, amelyet az Oesterreicher cég szállított a vízvezeték céljaira. A cég valóban szállított 27 drb. betoncsövet, még pedig csakugyan a v. mérnök rendeletbe. És ez eddig, úgy-ahogy, rendben volna. Csakhogy az már még sem kifogástalan, hogy ezen csövek hivatalos átvétele és ellenőrzése egy szóval sincs igazolva. A mérnök úrnak a számlára tett ama utóiratszerü megjegyzése, mely szerint a 27 drb. cső a vízvezetéknél elhasználtatott, csak az elhasználást bizonyítja, mást nem. És tudtunkkal még e megjegyzése is javításra szorul, mert egy magánfélnek is jutott e csövekből, amelynek az árát az illető ki is fizette a pénztárnál. Ez sem felel meg egyáltalán a rendnek. Sok rendetlenség történt ennél a jéggyári dolognál, de reméljük, hogy többé ilyen elő nem fordul. Ezután más módon kényszerítjük ki a több rendet. Uy. Gy. Yérnyomokon ... Valami sötét árnyék követi a nagy emberi törekvéseket. Ez avatja vértanukká a bátor lelkeket, kiket elbűvölt, megfosztott az élet aggódó becsülésétől, gyáva szeretetétől egy távoli nagy cél vonzó magnetikus ereje. A nagy vívmányok pálmájáért nagy a bér. A babérkoszorú sokszor sápadt, hült, verejtékes, zúzott homlokok köré fonódik. Vér és élet kell az esszmének, mig testet ölt. Kiszakadó sóhajokon, halálhörgéseken keresztül jő el a diadalmas hozsánna. Vasárnap repülő verseny volt Párísban. Tüzes lelkű aviatikusok állottak starthoz, hogy a Páris és Madrid közötti levegőpályán diadal utat repüljenek. A halál ott járt közöttük. Visszamosolyogtak vigyorgására. Százszor szembe néztek vele. Nem tudtak tőle félni. Erősebb volt a diadal remélnyének mámora. A motor berregésében, a milliók tapsait, éljenezéseit hallották. Mérlegre vetették az életet s a dicsőséget: ez utóbit találták súlyosabbnak. Forró lelküket nem tudta lehűteni a magas levegőrétegek dermesztő, halálos hidegsége. Most a halál taktikát változtatott. A bátor, hipnotizált lelkeket nem tudta megreszkettetni,: hiába rakott eléjük íémesen összezúzott, hullaroncsokat, hiába vonultatott fel előttük egész légiónyit a vértanukból. Ez még bátrabbakká tette őket. Kívánatossá lett előttük a megdicsőítő halál. Hát került egyet. Addig suhogott, duzzogolt a szellő zúgásában, amint szépen utat kényszerült engedni az emberi törekvő lángésznek és bátorságnak, míg lecsapott az ártatlan nézőkre. A hatalmas aeroplán-szárnyakkal belekaszált, a hajtócsavar sarlójával belevágott az Emberbe, hogy körülárkolja az eszmét, mint tündérvárat azzal a folyóval, melyik előtt megtorpad az elbájolt, a rettenthetlen ember — a vérrel. Mindegy neki. Akár a vakmerő csatárok közül szedi a bért a mennyiért kiengedi kezéből a diadalt, akár az ujjongó tömegbe csap, hogy a katasztrófák szerencsétlen áldozatai előtt sírásra változtassa az ujjongást. Most gyászbaborította az aviatikusok hazáját, Franciaországot. Blériot a levegőhódítás történetébe egy sötét sort, amin sokáig fog keseregni az Ember. Blériot és Chavez hazája temetésre készül. A hadügyminiszter — Berteaux — a nemzeti lobogóval leterített ravatalon pihen, mint egy nemzeti hős. A miniszterelnök súlyos sebeivel élethalál között lebeg. Egy-pár sebesült örök emlékül viselni fogja a vasárnapi repülés emlékét. Mi történt? Hát mi történt az ököritói halálbálon, a bécsi színház égésénél, a párisi áruház, vagy a newyorki celluloidgyár borzalmas tűzvészénél? Katasztrófának nevezik ezt. Utána mindig megokoskodunk, de előtte kifelejtjük a számításból. Meghódítja az ember az Erőt: a levegőt megnyergeli, a villámot gépeivel a munka igájába fékezi, de mégis törpe báb marad a nagy birkózó energiák kezében, ha egyszer felszabadulnak. A hatalmas energia, mely a tovarohanó levegőtömegek kifjlődött sebességében van, összeroppantotta a kormánykereket s mint hitvány papirmadarat, földhöz vágta a nagy szerencsék és szerencsétlenségek anyja csinálta itt is a katasztrófát : a lezuhant gép maga alá temette a minisztert és társait. De a temetés dacára is folyik a nagy küdelem. Most egy sebet kapott az ember. Holnapra l)egyógyúl. Aztán tovább, fel, előre ! A birokverseny még nincs eldöntve. Ez csak egy fordulat. Az Ember győzni fog, mert A Kap bágyadtan kelt a Tluszta mögül s búsan nézett végig a Turóc völgyén, mely mint egy pusztuló tündér-kert, terült el a két Fátra sziklasövényei közt. Egy szelid sugárt éppen a házikó felé lövellt, melynek ajtaján most lép ki Ondris, hogy erdei útjára menjen. Az éjjel későn jött haza s kissé tovább szendergett a kelleténél. Bozsenka szerelmes tekintete s kedveskedő gyöngéd szavai ébresztették fel. Ott állt ágya mellett percekig és gondolkodott : felköltse-e ? miközben édesen suttogta : „kedvesem, lelkem, galambocs' kám !" . . . O, mint szereti is őt az a kedves, szerelmes asszonyka ! lm, most is mellette lépeget s gömbölyű karját széles vállán csüggesztve elkíséri a villámvágta fenyőig ós édes szavakat suttog neki: „Vigyázz magadra, édesem!... a puskára ... Le ne zuhanj a gágyeri szikláról! Istenem, ha nem látnálak többé, osak összetörve, összezúzva !" . . . Párosával haladtak kifelé a gágyeri útra, közben halkan suttogva : „édesem, édesem . . Lassan lépegettek, nyomokat hagyva a harmatos avarban. A gyalogút mellett álló csonka fenyő alatt hosszan búcsúztak. Egy éve lesz már innen-onnan, hogy Bozsenka naponkint kétszer is elkíséri Ondrist a gyalogútig, s mindig itt válnak el a fa alatt, hanem úgy érezték mindketten, hogy egy óv óta soha, még házasságuk első napjaiban sem esett ilyen nehezen az elválás, mint most. Valami különös sejtelem vert gyökeret mindkettőjük szivében. Ondris kétszer is visszanézett az útról, s midőn vógre eltűnt a cserjék, lecsüngő fenyőgalyakjjközött,;Bozsenka még akkor is utána kiáltotta : „vigyázz, édes, a gágyeri sziklák között! . . . Vigyázz, ha medvével találkoznál !" Mélázva halad Ondris a gyalogúton, kifelé az erdőből. Odakünn, a gágyeri úton, valami nekibúsult parasztlegény szomorú nótára gyújtott. A vén Tluszta felől egy fuvallat idehozza a hangokat: Hej, Topoly,Topoly,zeleni Topoly . . A méla dallam oly jól illik a vidék őszi hangú latához ! . . . A Nap ezalatt magasra szállt fel a Kozia Szkala ormózata felett. Délről szokatlan meleg szellő jött, mely hirtelen felszárította a sárgúlt avaron, elkésett virágokon osillogó őszi harmatot. Ondris letért az útról, hogy átvágjon az erdőn a gágyeri völgy felé. Előbb azonban megállt, hogy pipára gyújtson. Előkereste tűzkövét, acélát s csiholni kezdett. Az átelleni bokor mögül egy szelid szempár mered reá ezalatt. A bokor megrezzent, s Ondris egy kis őzet pillant meg a sárguló lombok mögött. Ejnye, micsoda szerencse s ily korán ! — gondolta. Hirtelen fegyverhez kap, de ezalatt a tüzet fogott taplót kiejtette ujjai közül. Gyorsan letekintett s kémlelte is egy kevéssé, hogy hova esett az a hitvány parázs? Azonban a tapló elbújt az avarban. Sietve taposta le maga körül a füvet s az őz után iramodott, mely csörtetve futott a gágyeri völgy felé. Ondris nyomon követte a kiszemelt áldozatot, kétszer is utána lőtt, s noha jól célba vette, az sértetlenül tünt el a fiatal fenyők közt üldözője elől. Kissé kedvetlenül bandukolt továbbá kudarcát nem bírta kiverni a fejéből. Hogy az a vad úgy kisiklott kezei közül, holott oly közelről célzott rá kétszer is . . . Eközben kiért a tisztásra, a tavalyi vágás is elmaradt mögötte, a folyton erősbödő déli szél már hozta is a meredélyen zöldelő fiatal lucfenyők erős illatát. Tele tüdővel szívta magába azt a szálló balzsamot, s lépteit kissé meggyorsította. A gágyeri sziklák előtt volt. Előbb körülnézett, nincs-e közelben vad, majd várt egy kevéssé, egy vén tölgy odvas törzsének düleszkedve, ha talán kárpótolhatná magát az elszalasztottért. Azután felhágott az első sziklára. Lassan, óvatosan lépkedett fölfelé a meredek hegyi ösvényen, melyen minden elhibázott lépés veszedelmet hozhat. Minél lejebb jutott, annál borzalmasabb mélység tátongott alatta, melyet osak a mérészen fölkapaszkodó koros fenyők, málna-cserjék s vadszeder-indák födöztek el. Hátra se nézett, hanem egyre biztosabb ós biztosabb léptekkel tört utat magának a sziklák fölött. Jól ismer ő itt minden szirtet, minden cserjét, hiszen hetenkint két ízben is megnézi a sziklák fölött bájos fensikon mosolygó pagonyt, Már nem is tart ettől az úttól s csak ritkán szorul arra, hogy egy ágba, vagy indába kapaszkodjék Pedig itt mindig kisebb nagyobb szél fuj s kivált most, ez az ostoba déli szól ugyan csak nekiduráta magát! Ilyenkor legveszedelmesebb a járás-kelés. Kissé lassabban is lehet haladni, mint szélcsöndben, mégis, minő magasra jutott! Már vagy nyolcvan . . . kilencven . . . száz ölnyi magasságra. Még csak ötven ölnyi utat kell megmásznia. Az az Ördögszikla innen csak busz ölnyi magasságban van. Im, hol, már