Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-05-13 / 19. szám

e helynek, épületnek közhasznú közművelődési célra megszerzését. Sokszor dicsekszünk azzal> hogy kultúr-város vagyunk és nem is alap nélkül. Oly sok, virulásnak örvendö közintézetünk van, mint alig egy-két más dunántúli városnak. Az önképzés, közművelődés magasztos feladatainak gyakorlásában álló egyesületünk megannyi van, hogy bizonnyal kiálljuk a versenyt e téren bármely más várossal. De éppen e körülményeket és városunk népességének tekintélyes számát tekintve, csak annál szomorúbb, hogy oly épületünk még nincs, amely a jogos igényeknek megfelelően minden közművelődési ágnak közös hajlékául szolgálna : nincsen kultúrházunk. Nincsen oly közös s egyetemes jellegű épületünk, ahol mindenki társadalmi állás, valláskülönbség nélkül bármikor kielégíthetné kiváncsiságát, tudomanyszomját az olvasásban, tanulmányozásban: nincsen igazi népkönyvtárunk. Nincsen e nagy, dicső múlttal bíró városnak csarnoka, hol a késői unokák összegyűjtve fellelhetnék azokat a történeíi emlékeket, kincseket, melyeknek puszta szemlélése is (míg egyfelől a múlton elmerengésre készt), lelkesíteni tanít a jelennek bölcs felhasználására, megbecsülésére. Nincsen múzeumunk, hol az iskolás és felnőttek egyaránt szemlélgethetnék a természet és az emberi teremtő ész által előhozott, a legtöbbje előtt ismeretlen természetrajzi és fizikai különlegességeket, csodás alkotásokat; földrajzi, néprajzi képeket és a művészeti alkotásokat. Nincsen igazi méltó heiy, ahol a többrendbeli gyűléseket, az egyesületek estélyeiket, ahol az ismeretterjesztő előadásokat lehetne tartani. Kultúrházra volna szüksége városunknak, mint már nem egy dunántúli városnak van, amelyben minden, a jelzett céloknak megfelelő helyet juttathatnánk. És ily kultúrháznak találhatnánk-e szerte a városban jobb, megfelelőbb, méltóbb helyet, mmt épp ennek a bomladozó, roskadozó kollégiumnak most nyilvános elárverezésre kerülő épületeit? De lehet-e kultúr-házra gondolnunk a varosnak jelenlegi szorult anyagi viszonyai között? Lehet-e most komolyan foglalkozni ily tervvel, mikor ezen szükségesnek talált feladat mellett még sokkal fontosabb és szükségesebb kérdés is vár mielőbbi megoldásra! Mindenekelőtt a meglévőnek megtartásáról kell gondoskodnunk. Egy, a közművelődést szolgálni hivatott intézményünk „földnélkülivé" lett: még nincsen helye a színháznak. Lába alól elvétetett a föld -— hová helyezzük az új szinházat? Sok plánum merült már fel, ki ide, ki oda tervezi az épülendő új tháliatemplomot, de vájjon, nem érdemes-e komolyan foglakozni e kérdéssel: nem volna-e indokolt a szinházat az ó-kollégium helyére hozni? Ha ily közművelődési épület kerülne a tudományok ösi hajléka helyére, ha a színművészetek temploma épülne ott, ahol évszázadokon át ugyancsak a „szép"-nek iskolája volt: nemde megbecsülve, megtisztelve lenne továbbra is a kegyeletünket méltán kiérdemlett szent hely ? De eltekintve az érzelmi motívumoktól, sok praktikus körülmény is ugyancsak ajánlja, hogy e helyen épüljön fel az új szinház. A legnyomatékosabb érv, ami e terv megvalósítása mellett szól az, hogy kedvezőbb hely a szinház teréül városunkban alig Utálható. A színháznak minden bizonnyal, mint minden egyéb középületnek, csak a belváros területén van helye, lehetőleg a város központján. Nem szabad annak túlmessze feküdnie a városnak sem egyik, sem másik részétől. Ezt parancsolja a színházlátogató közönség, amely a mi városunkban túlnyomóan a belvárosi lakosságból telik. Nyilt téren, lehetőleg szabad téren kell állani a színháznak, ezt a közrendészet kwánja így, nagyon helyesen. Ezen követelménynek kielégítését is az ó-kollégium épülteinél teljes mértékben megtaláljuk. Má

ris két utcára ny'ük. A déli oldala ott, ahol most a közle van, az új utcarenuezésbe esik. Északon is hagyható egy kocsijárásra szükséges széles terület, sőt marad még ezenfelül pari Tozásra is Ot esztendő ... a rabszolga kiszámította . . . épen annyi napforduró, mint ahány ujja a kezén van. A napnak tízszer kellett fordulni. Látta minden este leáldozni a napot és jeleket csinált köveken és sziklákon, hogy szeme előtt legyen az idő haladása. Amikor a nap először fordult, a jobb keze hüvelykujját nem számította többé. A következő napforduló után . . . bizony, keservesen sokáig következett el az . . . a mutatóujja is szabaddá lett. Ezt a két ujját jobban szerette, mint a többit, amelyekre hosszu-hosszu idő várt még. És ez a nagy számolgatás a kincsévé vált a rabszolgának, legigazabb tulajdonává, amit senki még csak vitássá sem tehetett. S miközben műit az idő, a számvetése meggyarapodott kiterjedésben és sötét teljességben. Az évszakok mint nagy, határt nem ismerő idők vonultak el, nem tudta átérteni őket. De minden esti pirkadatkor meghányta-vetette magában a rabszolga a reménységét. Az idő, amely oly rövidnek tetszett, amikor még előtte állt, áttekinthetetlennek tűnt fel, amikor elmúlt. De az újabb idő makacskodott az eljövetelével. Ilyen módon mélyült ki a rabszolga világa. Miközben sóvárgása véghetetlenül késlekedővé tette az időt, kiterjedt körülötte a tér is. Minden leszálló este több és több mélységet hozott magával. Minden kietlen távolságban volt. Azt, ami örökké ismétlődik, ember el nem érheti soha. A rabszolga minden este belebámult a mélyen hanyatló napba. . .. Amikor az Öt esztendő végre, végre lepergett . . . olyan könnyű ezt így mondani . . . odament a rabszolga Korrához és kérte tőle a szabadságát. Vissza akart térni a szülőhazájába. — Nagyon jól munkáltad a földemet — mondta Korra eltöprenkedve. — De mondd csak, hol is van a hazád . . . nyugot felé ? Láttam, hogy abba az irányba tekintgetsz. Igen, a rabszolga hazája nyugat felé volt. — Odáig messze az út — mondta Korra. — Magad is rábólintasz . . . messze ! Es neked ninos pénzed. A rabszolga megdöbbenve hallgatott. Csakugyan, ez igaz volt. — Ha még tovább való három évig dolgozol nekem . . . nem, beérem a kettővel is, kettőig . . . akkor megkapod tőlem az útiköltséget. A rabszolga bólintott a fejével és dolgozott tovább. De nem tartotta többé úgy számon az időt, mint azelőtt. Ellenben sokat álmodott ; Korra hallotta, amint álmában hebegett és dadogott. És egy idő múlva megint megbetegedett. Ekkor Korra odaült hozzá és sokáig beszélt a szivére. A szavai oly tiszteletreméltóan, olyan tapasztaltan csengettek : — Öreg ember vagyok. Fiatal, koromban magam is vágyakoztam oda, ahol a nyugoti erdőségek vannak. De nem tudtam elég pénzt összekaparni az utazásra. Most már nem jutok el előbb a vágyakozásom országába, C3ak akkor, majd ha a lelkem vándorol oda, ha meghalok. Te fiatal vagy és derekasan tudsz dolgozni . . . de derekasabb vagy-e, mint én voltam a magam elég térség. 506 D-öl kerül ugyanis eladásra, ha 200 D-ölet számítunk beépítésre, marad még 306 G-öl, ebből bőven kikerül egy utcarész a déli, mint az északi oldalon. Pénzügyi oldalát tekintve a dolognak, azt hiszem, nem tévedek, mikor azt állítom, hogy a belvárosban megfelelő telket olcsóbb árért a város nem tud szerezni, nem tud már azért sem, mert meg vagyok győződve, hogy az érdemes dunántúli ref. egyházkerület abban az esetben, ha a város kéri e telket, kéri ily közművelődési célt szolgáló épületre felhasználásra, nemcsak előnyben részesíti egyenlő vételárak felajánlásánál a várost, hanem jutányosabb Összeg mellett is inkább bocsátja ennek rendelkezésére, mint bárki másnak. Hogy a színháznak, vagy más közintézetnek ideépítése által óriási lendületet nyerne'az e városrészben lakók építkezési kedve, hogy ezáltal éppen a város belterülete szépülne, az szintén nem megvetendő e kérdés elbírálásánál, mert a város érdeke bizonnyal az is, hogy mindenek előtt belvárosának legyen formája, mutatós, szép külseje. Ne engedjük azért e helyet másnak, legyen az a mienk, a városé. Építsünk ide kultúraUs épületet, hozzuk ide az új szinházat. Megbecsüljük vele az ó-kollégium szép emlékét és becsületet szerzünk vele az utódok előtt magunknak is. Baldauf Gusztáv. Iparosaink műveltsége. . A statisztikai évkönyvekben általánosságban nem a legkielégítőbb adatokat kapjuk Magyarország népének tanultságáról. Magyarországon a legutolsó népszámlálás idejében (a hat évnél idősebbeket számítva csak) a lakosságnak mindössze ötvenkilenc százaléka tudott 5i7i?t. és olvasni. Természetes, hogy iparosaink műveltségének képét csak megbízható statisztika alapján állapíthatnék meg, de általános fogalmat így is alkothatunk magunknak a magyar ippros műveltségéről. Az ipartörvény úgy szól, hogy az iparidejében ? Ezt fontold meg magadban és hallga-a a jó tanácsra. Iparkodj, hogy megint egészsége* legyél ! A rabszolga nem szivesen lett megint egészségessé. És amikor újból dolgozni kezdett, a lustálkodásra és az alvásra való kedv fogta cl. Ekkor azután Korra egy napon megkorbáosolta. Ez jót tett ueki, mert sirva fakasztotta. És elmúlt a két esztendő. Ekkor Korra csakugyan visszaadta a szabadságát rabszolgájának. A rabszolga pedig elutazott nyugat felé. De pár hónap múlva nagyon szomorú állapotban tért vissza, anélkül, hogy megtalálta volna az erdeit. — No lásd csak — mondta Korra. — De én jó ember vagyok, ne mondhasson rólam senki mást . . . Utazzál el még egyszer és keresgélj kelet felé. Talán abban az irányban van az az erdő. A rabszolga elutazott. És osakugyan megtalálta hazája erdeit. De nem ismert rájuk. Kimerülten tért vissza Korrához és elmondta neki, hogy látott ugyan egyes helyeken fákat, sok fát is, de nem látta sehol a maga erdejét. — Hm ! — éa Korra köhécselni kezdett. — Az ón hazámban megint jó ellátás vár reád, — mondta meleg hangon — maradj, maradj te csak itt, nálam. Nem leszel földönfutó a világon. És hogyha én megtérek atyáimhoz, a fiam is gondoskodni fog rólad. Korra kezdett már öregedni, de olyan rabszolgája volt, aki a férfikor teljességében állott. Adott neki bőségesen enni, hogy jó erőben tartsa, a tisztaságára is ügyelt, nehogy a bőrét ellepje