Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-04-01 / 13. szám

A gazdasági közszellem ápolása, A fizikai élet fejlődéstörvényeihez hasonló tüneteket a szellemvilág terén is meg lehet találni. Amint képes vagyok izomerőmet, kézügyességemet gyakorlat által fejleszteni, ugyanezt — a fejlődés általános feltételeinek fenforgása esetén — meg tudom tenni szellemi tehetségemmel is. A nevelés által kifejlesztett képességnek az a tulajdonsága, hogy munkakörletében önállóan is tud gondolatokat, eszméket termelni, munkájának a gyakorlati igényeket leginkább kielégítő formáját, irányát meg tudja választani. Közelebbi vonatkozásban ez azt teszi, hogy ha például az iparpártolás a társadalomban közszükségérzetté vált és ha mindnyájan a magunk és nemzetünk iránti kötelességünknek ismerjük azt, hogy az iparfejlesztés kérdéseiben magunknak tájékozódást szerezzünk, és módot keresünk arra, hogy szerzett ismereteinket, tapasztalatainkat nap-nap után, alkalomról-alkalomra kicserélve, megvitatva, a haszonhajtó gyakorlat talajába átültessük, akkor önmagától meg fog szűnni az a mai vigasztalan helyzet, hogy iparososztályunk gyengülését ölhetett kézzel nézzük és kábító ópiumként helyet engedünk annak a gondolatnak, hogy a külföldi gyáripar elleni minden küzdelem meddő. A felebaráti szeretet, a nemzet békés fejlődésén féltő gonddal aggódó lélek nem ismeri az osztálygyülöletet. Más alkalommal említettem már, hogy minden kereső osztály egyformán igényelheti a társadalom támogatását, és ha a kisiparos és kisbirtokos osztály termelő képességének fokozására irányítjuk rá a figyelmet, ezzel szolgálni véljük a kereskedő- és munkásosztály érdekeit, ide értve a szellem munkásait is. Nagyobb részlettermelés maga után vonja a nagyobb forgalmat, könnyebb munkaszerzést, a szükségleteknek olcsóbb kielégítését. Aziránt kell mindenekelőtt tisztába jönnünk, hogy gazdasági életünk fejlesztésére mi lenne az a társadalmi-egyesületi keret, amelyen belől a gazdasági célú gondolattermelés és hasznosítás sikeresen eszközölhető lenne. Mert sajátságos, hogy 21 ezer lakost számláló városunkban, amely hazánkban, az egyesületek számát tekintve, aránylag, bizonyosan az első helyen vezet, nincs egy társadalmi intézmény, amelynek alapszabályszerüleg kifejezett és tervszerűen gondozott célja volna a gazdasági közszellem fejlesztése, az általános gazdasági termelés fokozása. Ne csudálkozzunk azért, ha helyi társadalmunkban a gazdasági haladás iránti fogékonyság hiányzik, ha az állam által fentartott gazdasági intézmények vezetőinek a hivatali kötelességek határát is meghaladó jóindulata, törekvése kárba vész. A kereskedőknek, munkásoknak, iparossegédeknek van ugyan egyesületük, de ezek működése is korlátolt, mert a testületi összetartozandóság érzésének ápolásán, a kellemes szórakozás feltételeinek biztosításán, esetleg a külön osztályérdekeik gondozásán kivül alig nyílik tere az általános gazdasági érdekeknek. Nincs azonban gazdasági egyesületük az iparosoknak és nincs a mezőgazdáknak, tehát épen azoknak a termelő osztályoknak, amelyeknek gazdasági helyzetétől függ Magyarországon a többi foglalkozási ágak sorsa is. Azért, bármily elllenszenvvel találkoznék is — az első pillanatra — indítványom, azt a kérést vagyok bátor társadalmunk tagjaihoz intézni, méltóztassék megvitatás tárgyává tenni egy új, olyan egyesületnek a létesítését, amely végre, eltérően a folytonos áldozatunkra támaszkodó többi egyesületektől, anyagi megerősödésünket eszközölje. A cél megvalósítására két mód látszik alkalmasnak. Az egyik szerint létesítendő lenne egy általános érdekű gazdasági egyesület, amelyben az összes főfoglalkozási ágak képviselve lennének és ennek az egyesületnek feladatát képezné a már létező egyesületek munkásságának gazdasági irányú tartalommal való megtöltése. Ilyen egyesületnek vélem én a „Magyar Védőegyesület"-et, amelynek újból életre hívása azzal az előnnyel is járna, hogy a működés rendjén netán fölmerülő akadályok elhárításában a budapesti központ is segítségünkre lenne. A másik mód pedig az lenne, hogy a mezőgazdasági irány gondozását a két külvárosi .olvasókör" vállalná magára, az iparügyét pedig a ,polgári kör", vagy pedig ez utóbbi célra az „iparosegyesület" létesíttet nék. Ez az egyesület lenne aztán a város iparosainak, de e mellett a város vezető avagy tevékeny értelmiségének is rendes találkozási helye, itt érlelődnék ki az iparfejlesztés, de az általános gazdasági fejlődés rendszeres, folytonos iránya is. Lenne ez az egyesület az, ami, egy előző cikkem szerint, a beszterczei iparosegyesület palotája. Bizonyos az, hogy valamit tennünk kell. Közgazdasági életünknek száz meg száz kérdése vár a társadalom pártolására. A társadalom közönye mellett a bajoknak csak részbeni orvoslását nyújthatja az ipartestület vezetőségének minden jóakarata. Városunknak tapasztalatokban gazdag, a város egyetemes érdekei iránt józan fővel, meleg szívvel megáldott polgármestere, kötelességtudó tisztviselő kara fél sikert tud csak elérni, ha a nép jólétének emelésére szolgáló intézményeknek nemcsak a létesítését, hanem az eszme kitermelésének gondját is reájuk rakjuk, ahelyett, hogy a társadalom főzőkamrájában már megérlelt terveket vinnénk csak eléjük végrehajtás céljából. Ne várjuk bajaink orvoslását egyedül attól, hogy városunkban majd még gyárak, közintézmények létesülnek ; elsősorban tegyük meg mindazt, ami a saját erőnktől kitelik. A sok. száz lehetőség közül csak néhány példát hozok -fel arra, hogy mi módon lehetne gazdasági megerősödésünket előmozdítani. . Egyik pápai iparos a tél Beálltával 5 segédet volt kénytelen elbocsátani munkahiány miatt, akikre a tavasszal meginduló munkánál ismét szüksége lenne. Tegyük fel, hogy ez az 5 segéd egy hónapig jár ide-oda tétlenül, amig munkát kap. Egy segédnek napi munkáját 5 koronára értékelve, elveszett értékképen napi 25 korona mutatkozik. Ha városunkból 200 segéd kénytelen egy hónapra eltávozni, a veszteség 30.000 korona. Már most, ha felállítanánk egy közraktárt, ahol a felesleges árut elhelyezni, értékesíteni lehetne, nem lenne kénytelen az asztalos, a cipész, szabó stb. iparos a már megszokott, magához tanított segédjeit el-, bocsátani és hónapokig zárva vagy nagyon leszállított terjedelemben tartani üzletét. Ha az iparos munkájának a szünetelését, a se gédváltozás egyéb hátrányaiban mutatkozó veszteséget is számításba vesszük, az összveszteség meghaladja az 50 ezer koronát. Vannak iparosok, aminők a kőmivesek, ácsok, festők stb., akik iparuk természeténél fogva a téli hónapokban iparukat nem folytathatják. Ide számíthatjuk részben a mezőgazdákat, gazdasági munkásokat és ezeknek munkaképes családtagjait. Hivatalos kimutatás szerint az állam által rendezett háziipari tanfolyamokon készített ipari cikkek értéke egy millió koronát tett ki az elmúlt tél folyamán. Ha városunkban a fent nevezett iparosok, földművesek, munkások begyakorolják magukat a háziipari cikkek készítésében, akkor a téli hónapokban így előálló érték újabb 50 ezer koronát tesz ki. Tájékoztatásul megjegyzem, hogy én ismerek nagyon jó, úri családokat, ahol ilyen háziipari cikkek saját szükségletre és eladásra is készülnek. Elnézem kolduló, vagy a város által gondozott szegényeinket. Több, mint fele ezeknek képes lenne a könnyebb szalma-háncsfonást, kosárkötést végezni és naponta legalább 50—60 fillért keresni. A háziipari munka városfejlesztő horderejének illusztrálására elég lesz Szabadka város példájára hivatkoznom, ahol 5000 munkást foglalkoztató háziipari részvénytársaság áll fenn. A fajbaromfi tenyésztés, a zöldség és egyéb kerti termeivények okszerű értékesítése, gyümölcskonzerv ipar, általában az ipari termelésnek szövetkezeti úton való fokozása százezrekre menő értéket kínálnak kiaknázásra. lentette : „Az én férjem a városban nem is tudna dolgozni. Én úgy gondolom, hogy minden igazi költőnek falun kellene élnie. Mert hiába, a városban mégis inkább csak litterátorok vannak". S ekkor Kornberg, a drámaíró, átszúrta egy tekintettel, amely olyan volt, mint egy sikoltás, de Klementine ezt nem vette észre. Ebédre Peter Wieserhez voltak meghiva. Peter Wiesernek még nem volt sok szerenosóje i nagyon szerény viszonyok között ólt. De a legfinomabb s legkülönösebb elmék egyikének hírében állott. Alexander Marbacher igen nagyra tartotta. A negyedik emeleten lakott két szűk szobában. Ezért Klementine, mihelyt beléptek, így szólt: „Ah! milyen bájos itt, igazán !

1

4 S egyre-másra ismételte: „Ah! igazán, milyen bájos itt!" Mindjárt meg kellett neki engedni, hogy a másik szobát is megnézze, a bepillantott minden zugba, odament az ablakhoz, mintha még soh'se lett volna ilyen egyszerű embereknél s el volna bűvölve, hogy egyszer ilyesmit is láthat. Mikor aztán Wieserné mentegetőzött, hogy az ebéd után kell látnia, Klementine nagy komolysággal ezt kérdezte : „Nem segíthetnék talán valamiben?", s ő maga egészen megilletődött attól a testvéries hangtól, amelyen ezt mondta. S csakugyan ki is ment vele, ott begyeskedett és pompázott a kis konyhában és ezt mondta : „Ne zsenirozza magát ón előttem, kedves jó Wieserné asszony ; tudom én jól, hogy szokott az lenni. Odahaza ón is ki-kínózek néha a konyhába,,. Az ebédnél újra meg újra fölkiáltott ; „Igazán, mondhatom, jő, nagyon jó !

w Közben folyton nézegette a szobát ,.s nem győzte erősít getni : „Igazán nagyon bájos itt, nagyon báKlementine úgy tett, mintha csodát hallana : „Mit ? Tizenkettőkor abbahagyja ?" A félónk asszony megmagyarázta a dolgot. „Igen, mindennap nyolctól tizenkettőig dolgozik. Olyan pontos." „Férjem akkor dolgozik, tudja, amikor érzi az inspiráoiót", jelentette ki Klementine. „Néha naphosszat, néha meg egész éjjel. Tulajdonképpen mindig dolgozik," „Ah !" rebegte a félónk kis asszony. Klementine ekkor visszagondolt egy másik caodára: „Úgy-e, azt mondta az elébb, hogy nem szabad bemennie a férjéhez, mikor ír ?" A kiosi asszony megijedt : „Senkinek se szabad hozzá bemenni. Zavartalan nyugalom kell neki". Klementine egész egyszerűen nem akarta ezt megérteni. „Ha más nem is, de ön osak bemehet hozzá ?" A kicsi asszony a fejét rázta: „Isten ments !" „Ezt nem értem", mondta Klementine nyugodtan. „Az én férjem azt akarja, hogy mikor dolgozik, mindig mellette legyek a szobában. Közellótem animálja. Ha nehezebb helyhez ér, odahajol a fejem fölé s inspirálja a hajam illata. Én nélkülem nem is tudna már dolgozni." A kicsi asszony föltekintett Klementinere, mint egy látomásra, s egészen kijött a sodrából. Ferdinánd Eberweintől pedig elmentek Franz Salvator Klemmhez, aki zenész volt s megzenésítette Alexander Marbacher néhány dalát. Franz Salvator Klemm közel járt az ötvenhez s az anyjával lakott, egy finom, jóságos arcú öreg asszonnyal, akinek selyemruhája elhaló levendulától illatozott. Az öreg asszony ós öregedő fia lelkesülten fogadták Klementinet. Mikor azonban később egyedül maradt az anyjával, mert férje és Franz Salvator a szomszédszobában cigarettáztak, Klementine ezt mondta : „Azelőtt az én férjem is az anyjával lakott. De akkor sohase tudott rendesen dolgozni". Az öreg asszony szelíden mosolygott: „No, akkor még fiatalabb volt s nem volt olyan szorgalmas, mint most". „Ah, nem !" felelte Klementine okosan — „most se dolgoznék, ha visszamenne az anyjához. Tessék elhinni, nagyságos asszonyom, rendszerint a szülők értik meg legnehezebben gyermekeiket. Hiába, mély űr van a régi ós az új nemzedék közt." Az öreg asszony nagyon figyelmesen nézett az arcába s elkomolyodott: „Lehet, hogy igaza van", mondta udvariasan, „de azért úgy általánosságban még se lehet ezt állítani". Klementine elmólyedett: „Persze, általánosságban nem . . . ej no, de mit is akartam mondani . , . igen . . . hogy egy anya tulajdonképpen mégis osak más, mint egy szerető asszony — az van a dologban. Egy anya közellóte mógis csak inkább zsibbasztó. A szerető nő tudja osak, érzékiségének atmoszférájával, amúgy igazában fölszítani a férfi alkotó képességét". Mikor aztán a férfiak visszajöttek, Franz Salvator meglátta ezeknek a beszédeknek a nyomát anyja arcán, leolvasta róla, hogy valami nincs rendben, s éles tekintettel fürkészte Klementinet. Mire röviden ós lelkesedés nélkül búosuztak el tőlük. Fél órával később Klementine újra kapott egy ilyen éles tekintetet, mert Kornbergnól, a drámaírónál, ezt mondta : „Mi falun élünk egész magányosan". És Kornberg ezt felelte : „No persze, szép is az". De Klemetine még ezt is kije-