Pápai Hírlap – VIII. évfolyam – 1911.

1911-04-01 / 13. szám

VIII évfolyam. 13 szám. Pápa, 1911 április 1 PAPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség': Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: DK- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Gépkocsi vonat. Mindenki előtt ismert igazság az, hogy az egyes közlekedési eszköz az ipar, kereskedelem és mezőgazdaságnak hatalmas emeltyűje. Ennek tudatában a városok iparkodtak is minél több irányú vasút birtokába jutni, hogy a nagy vidéket jobban magukhoz csatolhassák, s az így teremtett forgalmat maguk javára értékesíthessék. Ámde a vasútépítés horribilis pénzbe kerül, melyet összekovácsolni csak igen nehezen lehet. Ezt mutatja a Pápa—Devecser— Sümeg irányába tervezett vasút. A községek a kiváot törzsrészvényt biztosították, de a vármegye megtagadta a szokásos hozzájárulást, ezt az összeget pedig maguk a községek már pótolni nem tudják. Tehát a vasút ügye stagnál nagy kárunkra. Ugyancsak előmunkálati engedély van Pápa, Tapolczafő, Tevel, Bödöge, Iharkút, Jákó, Szentgál irányában építendő vasútra, hogy a nagy Bakony österményeit könynyebben piacra hozhassuk. Városunkra ez is rendkívül üdvös volna, de pénzt a községek áldozni nem akarnak, enélkül pedig a vasutban rejlő nagy előnyhöz jutni nem tudunk. Minthogy így áll a dolog, nekünk pápaiaknak megállanunk nem lehet, a technika vívmányait városunk javára értékesíteni kell. A vidéket hozzánk kell kapcsolni gépvonat járatokkal, fel kell szabadítanunk városunkat a drága állati vonóerő igénybevételétől. Ha figyelembe vesszük, hogy a Tapolcza mentén Pápáig a veszprémi törvényhatósági út közvetlen közelében a döbröntei szénbánya kivételével mintegy 12 ipartelep (mészégető, téglagyár és malom fekszik), úgy nemlehet kétség, hogy ezen útvonalon egy gépvonat járatása az ipartelepek helyzetét nagy mértékben javítaná. Nem kellene nekik a költséges lófogatokat tartani, ami a jelenlegi nagy drágaság mellett az ipartelepek reuzálását kétségessé teszi. Hiszem, hogy minden egyes ipartelep 2000 koronával hozzájárulna a gépvonathoz, ha azon szállíthatná be és ki termékeit, vagy anyagait. Pápa város mint nagy szénfogyasztó szintén előnyösen szerezhetné be szükségletét a döbröntei bányából. Ha ezeket az előnyöket figyelembe vesszük, akkor egy gépvonat beszerzése a városra hasznos befektetésnek mutatkozik, de üdvös intézmény lenne a vidékre is, mert nemcsak teherszállításra alkalmas, hanem ipari hajtóerőül is bárhol felhasználható, így cséplésre s egyéb gépek hajtására. A Müller-féle porosz-rendszerű gépvonatok alkalmasak bármely úton 15 °/

0 emelkedés vagy lejtő mellett is a közlekedést lebonyolítani, anélkül, hogy sín lefektetése szükséges volna s a kocsik bárhova bevezethetők, tehát minden ipartelepen az áruk a kocsikba berak hatók. Óránkénti sebességük 20—25 kilométer, tehát 12 órai üzem mellett legalább 5-ször megfordulhat 25 kilométer távolságról. Minthogy a döbröntei szénbánya tőlünk 13—14 kilométerre fekszik, a járat még kedvezőbben alakulna. A gépvonat berendezése lehetővé tenné az ipartelepek szaporítását, mert ma egyedül a közlekedés nehézségei szolgálnak nekik gátul. A Müller-féle gépvonat nem áll másból, mint egy villamos központból, mely az általa előállított erős villamos áramot leadja az utána következő kocsik minden egyes tengelyének. Az első kocsi fejleszti az áramot, akár nyers olajjal, akár mással. A motornak legalább 80—100 lóerősnek kell lenni, hogy 10—12 kocsit a hajtó árammal elláthassa. A kocsik kapcsolás nélkül futnak, miután az áram tengelyeikre adatik le. Ily vonatok előnye különösen abban áll, hogy a meglevő vasúti vonalakba gazdaságilag értékes elágazásokat kapcsol be. De előnye még abban is nyilvánul, hogy ma erre az útra, holnap amarra küldhető az egész kocsipark. Az utak rongálása pedig a kocsik által ki van zárva, amennyiben széles kerekükkel az útat inkább hengerlik. Be kell tehát nekünk szereznünk a szükséges adatokat, hogy ezeknek birtokában számszerűleg meg tudjuk állapítani a gépkocsi vonatban rejlő anyagi hasznot. így pótolhatjuk esetleg a drága vasutakat s hozzájárulhatunk városunk naggyá, és hatalmassá tételéhez. Csoknyay Károly, v. főjegyző. A_»PÁPA

I HÍRLAP" TÁRCÁJA. Klementine látogatóban.* Irta: Salten Félix. Alexander Marbacher bejött a feleségével a városba. Szép számmal voltak itt olyanok, kik nagyra beosülték szenvedélyes verseit, kik szinestüzee regényeit mind elolvasták s csak akkor mentek színházba, ha Marbacher drámáit játszották. Itt azt is tudták, hogy megházasodott. De feleségét még nem látták. Az asszony magas volt, dús idomú s feszes bársonyruhákban járt. A haja fekete volt és merev, mint a drót. Fényes, fekete szemei ragyogtak, de valami sokat kilesni belőlük nem igen lehetett. És Klementine volt a neve. Alexander Marbaoher nem sokat mutatott mellette, mert sovány és sápadt volt, az arca keskeny és hosszúkás, a kimosott lenhez hasonló szökés, ritka szakállal. A fogazata megromlott, de szemei jók voltak és ártatlanok. Klementine metszőfogai porcellánfehérek és feltűnően nagyok. Egy kicsit selypít. De ez tetszett a férjének. Látogatóba mentek. Legelőször Löfíelmann festőhöz. Mert ez még diákkorából egyik legjobb barátja volt Marbachernek. S Marbacher megfestette Löfíelmann arcképét, amelynek sok évvel ezelőtt egy kiállításon óriási sikere volt. Tulajdonképpen evvel a képpel kezdődött Marbaoher hírneve, dicsősége. Löfíelmann, aki már • A ,Magyar Könyvtár" 603. sz. füzetéből akkor ismert festő volt, ezt mondta barátjának : „Meg akarom mutatni az arcodat az embereknek". S mikor aztán sokat emlegették Marbachernek, a költőnek arcképét, a könyveit is akarták blvasni. És most tették az első látogatást a festőnél. De nem találták odahaza. Löffelmanné fogadta őket. „Ah ! milyen kár ! férjem nincs itthon . . . ejnye, igazán kár . . . nagyon fogja sajnálni." „Hol van ?" kérdezte Klementine. „Elutazott Görögországba", felelte Löffelmanné bojdogan, „tanulmányútra". Klementine félbeszakító: ta : „Egyedül?" Löffelmanné rábólintott. „Korinthoszban találkozik még két barátjával s aztán együtt mennek lóháton az ország belsejébe . . . tudja, ott Görögországban ..." „Férjem soh'se menne utazni én nélkülem" mondta Klementine. „Tanúlmányútra, én nélkülem ! Nem, ezt nem tenné soha !" Marbacher mosolygott. Löffelmanné egészen elvörösödött, de nem felelt. Később még ezt mondta Klementine : „Oh, nagyon jól tudom én, hogy férjeink milyen benső, jó harátok. Hisz a férjem arcképével szerezte akkor az ön férje' a hírnevét". Löffelmanné újra elvörösödött. „Igen, igen, a kép így jutott hírre." Klementine hozzátette: „Férjem gyakran segít névhez fiatal festőket, akik megkérik, hogy üljön nekik. De egyiknek a képe se ütött be úgy, mint ez". S evvel vége volt a látogatásnak s elmentek. Elmentek Eduárd Moosbergerhez, aki új költeményeit akarta néhány barátjának felolvasni. Mikor Moosberger felütötte a kéziratot, felesége odament Klementinehez s elhívta : „Jöjjön addig a szobámba ..." Klementine követte. „Hát mi ne hallgassuk meg a felolvasást ?" kérdezte. Moosbergerné a fejét rázta : „Ah nem, az urak jobb szeretnek magukban lenni !" Klementine meglepetést színlelt: „Férje egyedül szokott olvasni ?" Mire Auguste asszony ezt felelte : „Mindig. Feszélyezi, ha jelen vagyok". De Klementine büszkén így szóit: „Férjem egy sort se olvas, ha nem vagyok mellette". Auguste asszony ránézett s így szólt: „Én olyan jól meg tudom érteni, hogy férjem zsenírozza magát előttem, ha mások itt vannak — vagy zsenírozza magát mások előtt, ha én ott vagyok. S aztán — lehet, hogy az urak nem is mondanák ki olyan nyíltan a véleményüket, ha én ott volnék". Klementine körüljártatta fényes szemgolyóját s ezt mondta: „Férjem csak egy Ítéletet akar — az enyémet". Moosbergerné udvariasan ráhagyta : „Na persze". Magában pedig ezt gondolta : „Milyen vigyázatlanság ilyet elmondani nekem ; hátha búsulni találnék miatta !" A következő nap doktor Eberweinhez mentek. Ferdinánd Eberweinhez, a novellairóhoz, akinek olyan gyöngéd és eredeti ötletei voltak s akinek acélkemény, művésziesen kidolgozott stílusát annyira csodálták. Az asszony fogadta őket: „Kérem, bocsássanak meg — mondta zavartan - férjem dolgozik s ilyenkor senkinek se szabad hozzá bemenni. De várjanak, már háromnegyed tizenkettő. Pont tizenkettőkor abbahagyja. Olyan pontos . .