Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-02-12 / 7. szám

got annak megállapítása céljából, hogy a kérelmező érdekeltségek mennyi segélyre tarthatnak igényt. Herbst Géza alispán kijelenti, hogy Békássy indítványát a maga részéről elfogadja és amenynyiben a bizottság is magáévá tenné, már a holnapi napon megteszi a pótadó emelése dolgában előirt törvényes intézkedéseket, és a bizottsági tagokat értesíti a tervbe vett adóemelésről. Thomasz Ferenc esperes szintén elfogadja / Békássy indítványát. A kérdés megoldását nagyon sürgősnek tartja. Radó Gyula a pótadó megszavazása tárgyában Békássy indítványához csatlakozik, mig a vasutsegélyezések konkrét ügyében az albizottság kiküldését tartja kívánatosnak. Weorös István kijelenti, hogy addig nem lehet a pótadót megszavazni, amig a közönség nem tudja, hogy mire kell. Előbb a tervet kell megcsinálni, és ezt csak az albizottság teheti meg. Fenntartja indítványát Herbst Géza alispán ezután szavazásra teszi fel a kérdést. Weörös egymaga szavazott, a többi bizottsági tag pedig Békássy indítványát tette magáévá. Ezzel a pótadóemelésre vonatkozó javaslat megszületett és erre vonatkozólag az alispán már ma ki is bocsátja a törvényhatósági tagokhoz az értesítéseket. E határozathoz a „Vasvármegye" a következő kommentárt fűzi: „A vármegye jövendő vasúti politikájának irányelveit volt hivatva megjelölni az a bizottság, melyet a vármegye vasutügyi kérdések megvitatása céljából állandó hatáskörrel megbízott és a bizottság első értekezlete kétségbevonhatlan bizonyságát adta annak, hogy jó kezekbe van letéve a vármegye jövendő közgazdasági fejlődésének sorsa, mert ezt a bizottságot a haladás és a munka szelleme hatja át és egész nagyságában átérti azt a feladatot, amely reá hárul, mikor a vasutpolitika irányainak megállapítását nyilt és határozott állásfoglalással vállalja. Örömmel láttuk, hogy a bizottság minden tagja tudatában van annak, hogy a vasúti hálózat fejlesztésével a progressziv haladásnak és a vármegye közgazdasági megerősítésének áll szolgálatában és bizonyára a vármegye közönsége is megnyugvással fogja konstatálni, hogy a bizottság a vára tébolyodottak kis gyermeket is visznek magukkal. A pálma, mint az öregek rendesen, távollátó volt, s valóban jól látott a messzeségbe. Az asszony karján egy gyermek ült, fejét anyja vállára hajtotta és aludt. — A kicsikének nincs is elegendő ruhája — folytatta a pálma. — Látom, anyja rongyaiba van takarva. Szerencsétlen asszony, nagy sietve ragadhatta ki a bölcsőből s rohant vele tova. Most már értem. Ezek az emberek menekülők . .. — De mindazonáltal bolondok. Hacsak angyal nem oltalmazza őket, jobb lett volna ellenségeiktől minden rosszat eltürniök, semhogy a sivatagba vonuljanak. — Képzelem, mi történhetett velük. A férfi munkája mellett volt, a gyermek aludt a bölcsőben, az asszony elment vizért. Alig tett az ajtóból két lépést, látta, hogy ellenség tör hajléka felé. Viaszarohant a házba, karjába kapta gyermekét, odakiáltott urának, hogy kövesse, aztán elmenekültek. Egész napon át bujdokoltak, bizonyára nem nyugodtak egy pillanatra sem. Igen, így történhetett; s ón mégis azt mondom : hacsak angyal nem oltalmazza őket . . . — Annyira meg vannak rémülve, hogy fáradtságot s más testi fájdalmat nem is éreznek ; de látom, hogy a szomjhalál már csillog a szemükben. Ismerem a szomjuhozók ábrázatát. A szomjúságra goudolván, görcsös rángás lepte meg a pálma karcsú törzsét s hosszú leveleinek tömérdek apró vége felkunkonkorodott, mintha tűz pörkölte volna meg. — Ha ember volnék, sohasem merném a sivatagot felkeresni. Nagyon bátor lény az, aki ide beteszi a lábát, holott nincsenek gyökerei, melyek lehatolhatnak a soha el nem apadó vizmegye jól felfogott érdekeit tartotta szem előtt, amikor egy radikális megoldással az adófizető közönség áldozatkészségére appellálva meg akarja nyitani az útját a vármegye közgazdasági fejlődésének és korrigálva az eddigi állapotok igazságtalanságait, eddig elhanyagolt, de azért adóval bőven igénybe vett vidékeknek is alkalmat kiván adni arra, hogy azok belekapcsolódva a közforgalom vérkeringésébe, közérdekű igényeik igazságos és méltányos kielégítését megtalálhassák. Lehet, hogy a pótadóemelés népszerűtlen jelszava egyes helyeken lehangolja a vasútfejlesztésnek vármegyeszerte szimpátiával találkozó eszméje iránt a lelkesedést, lehet, hogy a konzervativ elemek a pótadóemelés kérdését kortesjelszóként fogják felhasználni a vasúti bizottság tegnap hozott haladó szellemű javaslatával szemben, de a közhangulat, mely tegnap oly impozáns egyértelműséggel nyilatkozott meg, erös biztosítékát adják annak, hogy a vármegye törvényhatósági bizottsága szivesen meghozza azokat az áldozatokat, melyeket a vaautfejlesztési terv igényel és a vármegye közgyűlésén ugyanez a szellem és határozat fog diadalmasbodni". Utóhang a vaj gyárhoz. A városi képviselőtestület hétfőn tartott közgyűlésében a Molkerei Agricola wieni cégnek vajgyár felállítása érdekében benyújtott kérvényét — egy szó ellenében — kedvezően intézte el, teljetítvén mindazokat a feltételeket, melyeket a gyáros a várostói kért. A vajgyár felépítése tehát most már bizonyosra vehető. Ha városi képviselő lennék, aggodalmaim dacára, talán én is megszavaztam volna az építés engedélyezését, mert a gyárak általában véve hasznot hajtanak a városnak, ámde ugyanakkor elmondottam volna azokat a kikötéseket is, melyeknek teljesítésétől tettem volna függővé az új gyár felépíthetését. Ezek a kikötések azt hiszem alkalmasak volnának a nagyközönségerekhez. Még pálmákra is veszedelmes itt az élet. Olyan pálmára is, minő magam vagyok. — Ha tanácsot adhatnék nekik, arra kérném őket, forduljanak vissza. Ellenségeik sem lehetnek velük kegyetlenebbek, mint a sivatag. Talán abban bizakodnak, hogy a sivatagban könnyű az élet. Én tudom legjobban, hogy néha magamnak is nehéz életben maradnom. Emlékszem, ifjúságom idején egyszer a szélvihar valóságos homokheggyel borított el. Közel voltam a megfúlladáshoz. Ha egyáltalán meghalhattam volna, ez lett volna utolsó órám. A pálma folytatta hangos gondolkodását. Szokása már ez az öreg remetének, — Hallom, hogy csudásan dallamos búgás fut keresztül lombjaim koronáján. Minden leve lem szárnyat öltve zeng. Nem is tudom, mit érzek ezeknek a szegény vándoroknak látásán. Az a szomorú apszony oly szép. Emlékeztet életem legcsodálatosabb eseményére. S mialatt az öreg fa levelei halk melódiákat zizegtek, a pálma arra a nagyon régi időre gondolt, mikor két tündöklő hirü emberi lény volt az oázis vendége : Sába királynője s vele a bölcs Salamon. A szép királynő hazafelé tartott országába, a király egy darabig elkísérte s itt búcsúztak el egymástól. — Ennek az órának emlékére, — szólt a királynő — datolyamagot ültetek a földbe s azt akarom, hogy pálma nőjjöu belőle, amely erősödvén, éljen mindaddig, mignem király támad Júdeában, aki nagyobb Salamonnál. Ezeket mondván, elültette a magot s megöntözte szép szeme könnyeivel. — Miért, hogy épp ma gondolok erre — kérdezte a pálma önmagát. — Oly szép-e ez az asszony itt, hogy arra a legfönségesebb királyben gyökeret vert azon, nem minden alap nélküli aggodalom eloszlatására, hogy a vajgyár felépítése még. nyomorúságosabbá, még tűrhetetlenebbé teszi azokat az abszurd viszonyokat, melyek a tejtermékek értékesítése terén piacunkon eddig is uralkodnak. Háziasszonyaink tele vannak panasszal, hogy a piacunkra kerülő tej, turó, tejfel nemcsak hogy méregdrága, hanem silányúl rossz is, sőt sokszor élvezhetetlen. Elrontja már azokat oda haza a lelketlen termelő — tisztelet a kivételeknek —, s elrontják ide benn a viszontelárusítók, akik — ismét tisztelet a kivételeknek — szintén nem csinálnak lelkiismeretben kérdést abból, hogy nagyobb haszon elérése céljából a rosszat még rosszabbá tegyék. (Tudnunk kell ugyanis, hogy túrót, tejfelt mástól mint viszonteladótól nem igen vehetünk piacunkon, mert hát nincs piaci szabályrendeletünk, amely a viszonteladók üzérkedő élelmességét egy kicsit visszaszorítaná.) Még rosszabb — ha lehet rosszabb — az állapot a vajnál. Ezt maholnap csak milliomos mamák kenhetik gyermekeik kenyerére. Idősebb háziasszonyok tudnak ugyanis csak visszaemlékezni arra, hogy piacunkon valamikor vajat is árultak. Mert ami most hébe-hóba a piacra kerül ilyen nevezet alatt, az részben áll csak vajból, a többi margarin, iró, s a hamisítók tudnák megmondani, hogy még mi mindenféléből van összefabrikálva. Ezeken a gyalázatos viszonyokon segíthetne a vajgyár. És pedig oly módon, ha szerződésileg kötelezné a város — ha még le nem késtünk róla —, hogy termékeiből tejcsarnokot állítson fel a város központján, melyben a nap minden szakában kapható volna tisztességes napi áron tej, tejfel, turó és vaj. Mert ha ezt a megszorítást nem csináljuk s a gyár összevásárolja a város közönsége elől a környékben, sőt félő, hogy a piacon is, a tejet, akkor alighanem annak az egy városi képviselőnek lesz igaza, aki a hétfői közgyűlésen a vajgyár ellen foglalt állást. Azt hiszem, jogi szempontból sem olyan az eszme, hogy keresztülvihető nem voina. A gyáros nem vesztene vele, inert produktumai egyrészének helyben találna piacot, a közönség meg biztosítva lenne róla, hogy a magyar fölnéra emlékeztet, akinek szavára növekedtem s éltem a mai napig ? — Leveleim zúgása egyre erősebb s olyan fájdalmas, akár valami halotti ének. Mintha csak azt jósolná, hogy valaki nemsokára megválik az élettől. Jól tudom, hogy az nem én leszek ; én nem halhatok meg. A pálma szentül hitte, hogy leveleinek halálos suttogása a két vánd>rt illeti. Ők maguk is bizonyára hitték, hogy haláluk közel van. Ez látszott arcvonásaikból, midőn elhaladtak az utat szegélyező teve-csontvázak egyike mellett. Ez látszott tekintetükön, melyet a tovaszálló keselyük ulán küldtek. Máskép nem is lehetett. El voltak veszve . . . , A vándorok most észevették a pálmát, meg az oázist s meggyorsították lépteiket, hogy vizet találjanak. De ahogy az oázisba értek, összerogytak kétségbeesésükben. A forrás ugyanis kiszáradt. Az eltikkadt asszony letette gyermekét a földre, s maga sírva a forrás szélére ült. A férfi melléje dőlt, végigfeküdt a földön a mindkét öklével verte a szárazságtól megrepedt göröngyöt. A pálma hallotta, amint egymás közt arról beszéltek, hogy meg kell halniok. Azt is hallotta beszédjükből, hogy Heródes király az összes két három év közötti csecsemőket leölette, félelemből, hogy köztük van a zsidók várva-várt, nagy, újszölött királya. — Egyre zokogóbb leveleim zúgása — gondolta a pálma. — Ezeknek a szegény menekülőknek nemsokára üt végső órájuk. Megértette azt is, hogy a két vándor rettegve fél a sivatag veszedelmeitől. A férfi azt mondta, hogy jobb lett volna menekülés helyett megküzdeni a katonákkal. Haláluk könnyebb lett volna.