Pápai Hírlap – VII. évfolyam – 1910.

1910-04-02 / 14. szám

tiltakozás összes ipari és kereskedelmi kamaránk részéről, de már a küszöbnél, a tárgyalás megkezdése előtt, ridegen visszautasították azt. A szomorú körülményekben legkevésbbé lendített a letűnt kormány azon félszeg intézkedése, amely szerint egyes nagy iparosoknak több ezer, sőt 20—30 ezer koronát érő gépeket adott rendelkezésre. Kinek használt a kormány vele ? A kisiparosoknak egyáltalán nem. A nagy ipar meg nem szorúl az ilyen ajándékra. Inkább azon összeg erejéig több derék kis iparost támogatott volna. Vagy teremtett volna vele nagyobb szabású közös ipari műhelyt. Sanyarú helyzetünkben legörvendetesebb az a két esemény, amely a grófi uradalomból indult ki. Az egyik az Eszterházy-ut jobb oldalán levő grófi birtoknak villatelkek részére átengedése; a másik pedig, ami 300—400 földmivesnek ad jobb megélhetést, másfélezer hold földnek fölparcellázása. Az első hivatva van nemcsak a helyi lakásmizériákat némileg is enyhíteni, hanem az építőiparba is hoz elevenséget. A pangás legalább egy időre megszűnik. Mily sok kenyeret biztosít ez a munkásosztály egy részének! A másik, a földparcellázás, pedig olyan tény, amelynek áldását a bérlő gazdák a bérletbe lépés után fogják csakhamar megérezni. Most még ők maguk sem tudják, mihez jutottak. Ennek első és legszebb gyümölcse lesz az a sok áldó szó, ami majd ajkukon a jótevő iránt megárad. S akik még mindig egy és más okokból huzakodnak tőle, sirva bánják meg vonakodásukat. Nekünk, más foglalkozású polgároknak pedig e két tettből más reményünk fakad, még pedig az, hogy a város terjeszkedésére és szépülésére való törekvéseinknek nem fog ellentállni a nemes gróf szive. A Grifí-szálloda modernné építése; a város melletti telkeknek a város rendelkezésére bocsátása tán nem késik soká. Én érzem, hogy közel az idő, midőn a hatalmasok megértik a kisebbek érverését és egybeforrunk mindannyian a hon és a magyar faj szeretetében és Pápa város lakossága ezen együttműködéssel a jobb jövőnek nézhet elébe. Adja Isten, úgy legyen. Gy. Gy. Népies állattenyésztésünkért. A földmivelésügyi miniszter a gazdasági felügyelőknek sürgős feladatává tette, hogy vegyék munkába az elhanyagolt községi és közbirtokossági legelők jókarba helyezését, illetve ahol egyáltalán, vagy pedig elegendő legelő nincs, támogassák az érdekelt gazdákat a megszerzésében. Ez intézkedés sokkal közvetlenebbül érinti a vidéki, de főleg a falusi lakosság érdekét, semhogy ne kellene vele behatóbban foglalkoznunk. Az ország legtöbb vidékén valóságos szégyenét alkotják a közlegelők a mezei gazdálkodásnak. Alig van az országban közlegelő, mely a javításnak, gondozásnak, egyszóval okos gazdasági kezelésnek még csak a szinét is látta volna. Igaz, hogy a legrosszabb legelő is többet ér, mintha egyáltalán nincs; de nagyban és egészben a meglevő közlegelők sem tudnak illően megfelelni fontos hivatásuknak.. Pedig a mi viszonyaink között az állattenyésztés, de főleg a kisgazdák és birtoktalan falusi lakosok állattenyésztése a közlegelőt nem nélkülözheti. Ám vitatkozzanak rajta az elméleti tudósok, hogy kell-e a jó állattenyésztéshez legelő vagy sem, annyi bizonyos, hogy a mi népünk közlegelő nélkül kellő mennyiségű marhát tartani, egészséges és további tenyésztésre alkalmas állatokat felnevelni nem tud. Az az intézkedés tehát, melynek közlegelőink jókarba hozatala és a hiányzó legelő-területek pótlása lesz az eredménye, praktikusan veszi munkába nemcsak állattenyésztésünk fejlesztését, hanem a falusi élet gazdasági erősödésének, tehát szociális békéjének biztosítását is. A mai állapotot, amelynek közepette a közlegelők rosszassága vagy hiánya a szegényebb elemekre nézve lehetetlenné teszi az állattartást, kihat népünknek nemcsak anyagi állapotára, de táplálkozására, tehát testf és lelki egyensúlyára is. A magyar törvényhozás már 1907-ben megalkotta az állattenyésztés állami támogatásáról szóló törvényt, melyben módot adott arra, hogy a falusi kisgazdák úgy a legelő javításánál, mint megszerzésénél is igénybe vehessék az állami segítséget. Ugyané törvény amikor a kisebbek kivételével minden vármegyébe egy gazdasági felügyelőt állított, gondoskodott a végrehajtását mozgató helyi szakközegekről is. A törvény végrehajtását a közbejött politikai zavarok jóformán megakasztották. Az így származott hiányokat és vétlen mulasztásokat pótolja most az új földmivelésügyi minisztérium fent említett rendelkezése. Kívánatos, hogy e rendelkezés végrehajtásában ne csak a gazdasági felügyelők és közbirtokosságok, de a helyi élet összes vezetésre hivatott tényezői is közremunkáljanak. A dolog természetesen nem fog rögtönös eredményeket fölmutathatni. Századok mulasztását nem lehet egyszerre pótolni és így á közlegelők kimerült talaja, elsilányodott növényzete, általánosan elhanyagolt kezelése sem fog egy-kettőre ideálissá változni. De bizonyos, hogyha évenkint csak egynéhány közlegelő kerül egy vármegyében gondosan vezetett és ellenőrzött javítás és kezelés alá, néhány év alatt nagyot javúl gazdasági életünk mérlege. Hiszen a kéthárom millió holdnyi legelőknek csak becsületesebb kezelése is mindjárt husz-harminc millió koronával gyarapíthatja a gazdasági hasznot. Az pedig sokszorosára rúg ennek az összegnek, amit a legelők jókarba hozatala, vagy pótlása az állatok számának és értékének gyarapításával eredményezhet. Érdemed tehát ezzel a dologgal komolyan foglalkozni és alig szerezhet magának bárki is nagyobb érdemet községével szemben annál, mint aki értelmes gazdaember létére odahat, hogy a közlegelők megjavításának és helyes kezelésének gondos és aprólékos munkája mentől előbb megindúljon. Annál inkább meg kell és meg lehet ezt tenni, mert ahol ez a munka túlságos nagy kölLséggel járna, az állam méltányos segítsége is igénybe vehető. Természetesen a gazdasági felügyelőknek lesz a gondja, hogy az állam csak érdemes munkát támogasson, de ilyen munka aztán meg is kapja a támogatást Ha statisztikát vezetnének az egyes községekben mutatkozó békétlenség, sőt számos kivándorlási eset okairól is, az a statisztika elég nagy számokkal utalna arra, hogy hány ember gazdasági exisztenciája ment tökre azzal, hogy marhája kiszorúlt a közlegelőről, vagy semmiképpen sem tudott legelő-területhez jutni. Igen sok községben valóságos harc folyik a legelőért. Mindez pedig nagyon természetes. A legszegényebb ember is tudja és látja, hogy egy-egy állat felnevelése, vagy pláne az állattenyésztés minden évben biztos és bő hasznot formán egészen elfelejtette, hogy egyszer halálosan szeretett, ime, váratlanul a fülébe surran megint ifjúságának e feledhetetlen epizódja. Székely — legalább Ő maga azt hitte — akkor élte legboldogtalanabb napjait, mikor a nagy mazurt először hallotta. Husz éves kamasz volt, aki a római jog és az egyházjog komoly tanulmányozása helyett a kisváros minden leányos házát végig ozsonnázta hetenkint. Feldúlt kedéllyel, elfacsarodott szivvel kalanazta délutánonkint a tejszínhabos krémet, kétségbeesve táncolt a zsurokon és reggelig buzatta a oigánnyal, ha néha, a nagyanyja kegyességéből, váratlanul péDzmaghoz jutott. Szerelmes volt mint a XII. század lovagjai és boldogtalan, mint a fiatal Werther. E szerelem édes kútforrása — bocsánat a merész képért — világoskék háziruhákat hordott és csodálkozó, sötétkék szemekkel bámult bele az ismeretlen világba. Székely sapphói ódát irt a pisze orr szépségeiről és délutánonkint mindaddig sétált a piaotéri ablak alatt, mig az irigy ablakfüggöny mögül egy tizenhétéves leány szőke íeje meg nem jelent az illatozó orgonák fölött. Szivesen megvívott volna a sárkányokkal is, csakhogy a pisze leányt a magáénak mondhassa; de mivel a Mariska édesapja sokkal jobban érdeklődött a tavaszi buza, mint a hétfejű sárkányok iránt, Székely bizonyos rezignációval nyugodott meg abban a gondolatban, hogy magányos és rideg nagybácsiként fogja bevégezni az életét. A nagy mazurt májusban hallotta először, amikor a kisvárosi táncpróbát tartották. A világnak édes gyöngyvirág-illata volt és káprázatos, fehér virágtenger borult a kis vidéki város házai fölé. A régi francia királyok táncát tizenkét fehérruhás leány táncolta, tizenkét pajkos, felbomlott hajú tündérkisasszony, aki éjjelenkint talán Titánia királynéval mulatott a holdfényes erdőben, de nappalra halcsontos derekat öltött és a vidéki ifjúsággal kacérkodott. Mariska volt a tizenkettő közül a legbájosabb s Székely mindig XIV. Lajos selyemcipellős hangulatától körülvéve kisérte este hazafelé a lányokat. Addig csak jó volt, amig Mariska a kapuban kezét nem nyújtotta neki, de azután, mikor a tölgyfakapu irigyen beosukódott mögötte s a leány teljes huszonnégy órára eltűnt megint a világos függönyök mögött, ilyenkor Székely egy anarkista komorságával lovagolt föl s alá az ablak alatt. Nem mozdult el addig, amig a lámpa ki nem aludt odafenn, s a szerelmesek telepatikus érzése meg nem súgta neki, hogy Mariska immár érintkezésbe lépett a szelid angyalokkal, akik a jó gyermekek álmait őrzik. Székely még egy sóvár pillantást vetett az elhomályosult ablakra, de azután sötéten vonult be a kávéházba, hogy ott a szerelem szent nevében knikebájnokot és sherry brandyket igyék. Hogy az egyházjog és a szerelem e duló harcában a szegény egyházjog volt a vesztes fél, fájdalom, sohasem méltányolták eléggé a szerelmi érzéseket s így Székely, aki szivében a szerelem egész óceánjával, de agyában annál kevesebb egyházjogi tudással jelent meg a vizsgáló-bizottság szine előt, csúfosan megbukott. Ez a bukás nem igen emelte chanceait a Mariska józan édesatyja előtt, aki meg ö csalhatatlan azimptoma dacára sem akarta elhinni, hogy a leánya kérője nagy szerepre van hivatva az emberiség történetében. Mariska férjhez ment, mint a többi lány ; a templom ivei nem szakadtak le, a föld nem nyilt meg, sőt — csodálatos ez, tisztelt olvasó ! — még a velenoei gyorsvonat is minden baj nélkül végig gördült vele a osillogó lagúnák között. Mariskából molett asszony lett. Székelyből pedig boldogtalan agglegény, aki mindazonáltal gyöngyházgombos feLakásberendezéseket u. m. háló-, ebédlő-, iroda-, előszoba- és konyhaberendezéseket megrendelésre rajz után készítek a legmodernebb kivitelben. Csakis elsőrendű száraz anyagból dolgozom. _ Javitásokat^is elfogadok. bútorasztalos, Pápán, Jókai-utca 14. szám alatt. DRACH ADOLF