Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-11-20 / 47. szám

nak ismerjük el az egyiket, mért tagadjuk meg e jelleget a másiktól ? A vármegye is önálló testület és talán függetlensége autonómiájában még jobban kidomborodik, mint a városok szervezetében. És mégis az ott müködö állami építészeti hivatalban és hatáskörkörében senki sem lát autonómiai fogyatkozást. Az állam egyetemes érdeke és a szerzett tapasztalatok késztették rá e hivatalok fölállítására régebbi kormányunkat. Vájjon a városok területét ez egyetemes érdek alól mi jogon vonhatni ki ? Ami egyetemes, az egyaránt illik városra és nem városra is állami szempontból. Vagy talán a tapasztalat fölöslegessé teszi a városokban ez oldalról az egyetemes érdek érvényesülését ? Arra bö cáfolatot nyújt sok városunk, főleg azok, amelyek megállapított építési és városrendezési tervrajzokkal rendelkeznek ugyan, de ezek csak papiroson maradnak az illető mérnökök magatartása miatt. Azt senki sem tagadhatja, hogy amely város a modern haladással akar tartani és tehetségéhez képest költ és ad, annak a végleg megállapított és föhatóságilag elfogadott utcarendezési és szabályozási rendeleteket be kell tartania. Nemcsak a külső szépség kivánalmain alapul az, hanem a köztisztaság és sokban — a közigazgatás könnyebbsége is nyer vele. És mégis hányszor történt meg az egyes városokban, hogy az utcaszabályozási törvényes vonalat a mérnök a maga szeszélye szerint változtatta meg s vele csúffá tette örökre egyik-másik szépnek tervezett utcát. Vagy nem fordul-e elő az is, hogy a szabályellenesen, a tervrajzban nem is érintett uj utcák létesítését is elnézi, vagy talán segíti is a mérnöki hivatal, holott ez utóbbival váratlanul és jogtalanul igen nagy közigazgatási költséget zúdít a város nyakára. Fölfogásunk szerint az államilag kinevezett és fizetett mérnök hivatáskörében ilyen dolog elő nem fordulhatna. 0 független. És pedig a város javára független. Hogy mit tesz ez a függetlenség, legjobban érzik azok a városi mérnökök, akiket kisebb-nagyobb szabályellenességre egy-egy városi potentát kérése vagy felsöbbségi óhaj kényszerített rá. A csekély fizetést e szabálytalanságokkal szemben mentségül el nem fogadhatni. Aki mit vállalt érett ésszel, az azt bár kis fizetésért is, mig ezt húzza, hűen köteles teljesíteni. Ez a hivatalnok részéről az erkölcsi parancs. Azt azonban e\ kell ismernünk, hogy a városoknak pedig erkölcsi feladatuk megélhetést biztosító fizetést adni oly fontos hivatal vezetőjének, mint aminőnek a v. mérnököket elképzelni szeretjük. Jelen helyzetükben a kisebb r. tanácsú városok, pl. Pápa is, nincsenek oly körülmények között, hogy tisztességes fizetést adjanak a mérnököknek. A fentebb kifejtettek folytán, de meg anyagi költségünk megkímélése végett is legcélszerűbb volna mozgalmat indítanunk az iránt, hogy a városi mérnököket az állam nevezze ki a maga terhére. Mindannyian nyernénk erkölcsileg és anyagilag. Uy. Gy. Az erkölcsiség nevében. A vallás- és közoktatásügyi miniszter legközelebb egy igen fontos, nagy jelentőségű rendeletet küldött le a tanfelügyelőségek és egyházi hatóságok utján az elemi iskolák fentartóságaihoz. A miniszter rendeletében — utalva a hozzá érkezett jelentésekre, melyek azokról a szomorú tapasztalatokról számolnak be, hogy a közerkölcsiség a legszélesebb körökben bomladozik — felhívja az arra hivatott tényezőket a közerkölcsiség mellett való buzgóbb őrködésre, az erkölcsiségnek a lehetőség szerint való fokozására és szilárdítására. A részletekre is kiterjedő, kimerítő rendelet bevezető részeiben mélyen elszomorító képet nyújtó hazai morális viszonyainkról : „a népoktatási intézetek tanulóinak erkölcsi érzületében , gondolkozásmódjában és kedvtelésükben kóros elfajulás tünetei észlelhetők. Megdöbbentő példákat szolgáltat a tapasztalat, melyek nemcsak a felnőttek és a serdültebb ifjúság, hanem a mindennapi tanköteles korban levőknek erkölcsi tekintetben való züllöttség érői tesznek bizonyságot" stb. Csak a legfájóbb érzéssel töltheti el mindenkinek szivét az ily szomorú jelenségekről szóló nyilatkozat olvasása, főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy ezt nem egy magánember teszi, hanem oly magas tisztet betöltő egyén, mint a vallás- és közoktatásügyi miniszter s nem sporadikusan jelentkező tapasztalatok, hanem az egész országból nyert értesülései alapján. Tehát ahhoz a sok csapáshoz, melyek mindenfelől reánk zúdulnak és elveszéssel fenyegetik a parányi magyarságot, hozzá kell járulnia még ennek is. Ugy látszik hát, még mindig nem bűnhödte meg e nép a multat s jövendőt. Még nem elég erősen sújtják országunkat s nem elég félelmetesen veszélyeztetik nemzeti létünket az annyira áldatlan politikai küzdelmek, felekezeti dulakodások, a nemzetiségi torzsalkodások, még nem eléggé gyöngítik a nemzet testét a kivándorlások okozta vérveszteségek, a magyar népet különösen megtizedelő tuberkulózis, mellyel szemben csak a fokozatosan apadó természetes szaporulatra mutathatunk: még e „lassú méreg, lassú halál"-nak, az erkölcstelenségnek is kell emésztenie e „nyomorult" hazát. A legfájóbb pedig az, hogy ez tényleg így van, hogy az erkölcstelenség mind jobban s szélesebb körben terjed s pedig nemcsak a felnőttek között, hanem az ifjúság között is, hogy már a nemzet jövő reménységét, hazánk ifjúságát is megmételyezi ezen minden betegségnél veszedelmesebb, ragályosabb nyavalya. Hová vezet ez, hová jutunk? S vájjon a mi vidékünk s közelebb a mi városunk mentnek érezheti-e magát e bajtól? Csak vaknak és siketnek kell lennie annak, aki városunk közerkölcsiségével meg van elégedve, vagy igen különös felfogásának kell lennie az erkölcsiségről, ha nem látja az erkölcsi züllés nyomait a mi ifjúságunknál is. Az a magaviselet, az a vakmerőség, azok a kedvtelések és szórakozások, melyekkel ismétlő-, inas-, de már a mindennapi iskolásoknál is találkozunk, több a gyermeki pajzánkodásnál, élénkségnél, bátorságnál, játszadozásnál. Az a zabolázatlan viselkedés, azok a durva tréfák, azok a trágár beszédek, miket az ember lát, hall — nem is szólva a Tapolca partján vagy a Tebát elég jó kilátás a feketére. Beh nagyszerű volna, ha ez a két darab megnőne négyre. Vagy akár nyolcra, tizenhatra. Az asszonyka hátradőlt, hogy ezt a chance-ot kivárja Mert ha távozik az asztal mellől és a teremből, akkor az ügy eldőlt, még pedig feltétlenül az ő hátrányukra. Mit mondjon akkor a férjének, akit holt bizonyossággal kecsegtetett ? Várt, mert hiszen nem volt kizárva, hogy ebből a két louisból lesz négy . . . nyolc . . . ó jaj. Igaz, hogy nem ez volt az utolsó pénze, mert még mindig volt egy ezerfrankos. Vagyis nem volt. Annyi, mintha nem is lett volna. Nem azt igérte a férjének, hogy nem fogja fölváltani ? talán ennyire nem is jut majd a dolog. . . . Okvetlenül a feketének kellett nyerni. — Et trente poin's ! - kiáltá a croupier a befejezett „taille" utolsó kártyáit félretéve. Á coup nem volt érvényes, mert a második kártyasornak nem volt harminoegy pointje. Most ott feküdt a két louis. Ugy látszott, hogy a sors nem is igen törte magát utánuk. Mit tegyen ? Ha az utolsó tét is odaveszett volna, akkor távozott volna: De így ? Várjon az újabb osztásra ? Vagy ne várjon ? Annyi kudarc után mit remélhetett ettől a két louistól ? A két utolsótól ! Igazi Ott van még a bankjegy, az utolsó. De nem. Megígérte a férjének. Dobogott a szive. Eltávozzék? Épp most? Csak nem fogja azt a negyven frankot a banknak ajándékozni. Azt nem, annyival inkább, mert az ő pénze volt. Vissza is vehetné, ha akarja. De nem tartaná ezt ostobaságnak a „karzat" ? Nem úgy tűnnék föl a dolog, hogy a kéí louisra azért van szüksége, hogy aznap lakást és vendéglőt fizethessen ? Mindenkinek kell azt tudni, hogy ő mily szegény ? Szörnyű habozás után arra határozta el magát, hogy a következő „ taille" nál mennyi fog esni a két louisra, ha ugyan el nem veszti. Ami pedig a közönséget illeti, miért ne válthatná föl az ezresét ? Ötszáz louissal kelhetne föl az asztaltól, s mindenki látná, hogy „nem esett plűre", mert hiszen a tárcája még teli van aranyakkal. Persze, hogy így tehetne. Csakhogy megigérte a férjének. Megígérte? Meg ám azt, hogy . . . nem játszik az utolsó bankjegyével, de váltani mindig válthat. Istenem, hogy vágyott a férjét meglepni azzal a hirrel, hogy a vállalkozása sikerült. A nyomorból való megmenekülés után nem áhítozott annyira, mint az után az öröm után, hogy azt mondhassa neki, hogy megmentette . . . ö. Mennyi illúziója oszlott párázattá ! Nagy ostobaság lett volna a két louistól remélni valamit. És a többi ötventől . .. nem, nem, azok közül egyetlenegyet sem fog kockáztatni. Különben is csak kellett pénzének maradnia, a me^ lehetősen felszaporodott szállodai költség kiegyenlítésére, mert „nagyon bizott abban, hogy nyerni fog". Azután haza is kellett utaznia Haza ? Kérdés azonban, hogy a férje tény leg hazautazott volna-e, ahol váltőóvatolások, szégyen, csőd, tönk, kétségbeesés várta ? De ha haza nem mennek, akkor hova menjenek ? A végzetes pillanat közeledett. A negyven ezer frankot még ma meg kellett nyerni, különben . . . Es mégsem fog játszani azzal az ötven louisval, melyet az ezerfrankoséit kap. Nem, nem és ezerszer nem. Csak váltani fog, s ezt is csak a közönségie való tekintetből. Előhúzta kebléből a hatszorosan összehajtogatott bankjegyet. Egészen meleg és nedves volt. Ez a rongy papir bizonyságot tehetett volna arról, hogy mennyire vert a szive. Közönyt erőltetett magára s kibontotta . . . Úgy reszketett a keze . . . Közben a croupier-k a kártyákat a következő „taille"-ra készítették elő. Az első kiosztás vörös volt s a két louis d'ort, mely annyira megkínozta őt, s mely oka volt, hogy már az előbbi „taille" nál nem távo zott az asztaltól, az egyik alkalmazott begereblyézte. Most már igazán itt volt az ideje, hogy felálljon. Mit tehetett volna egyebet ? Közben a játék tovább folyt, s a fekete vagy nyolcszor nyert egymásután. A szegény H TI TI HIT I 1/ fí TT fi TJfii Ü ÍJ mű-ruhafestő, vegyi ruhatisztító, fehérnemüek I l K r K VI A K ItI \ / I A lf és í

üggönyök gőzmosó-iütézete Pápán, Fő-utca, V k) Jüll Ili IIIV U U K3ZJ llll Kis Tivadar úr könyvkereskedése mellett. Elfogadok uri és női ruhákat műfestésre minta után is, bármilyen sz