Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-11-20 / 47. szám

Ruszek-utcában való „kaszinózás" és szerencsejátékokról —, mikor egyik-másik iskolából jönnek a gyermekek, vagy éppen este az inasiskolából — nemcsak a legmélyebben megbotránkoztatók, de egész viselkedésük szinte fenyegető s az ember örül, ha bántatlanúl mehet útján, annál is inkább, mert nemes rendőrségünk oltalmát ugyan hiába keressük, nincs az ott, ahol rend-csinálásra volna szükség. Tisztességtudás, tiszteletnyilvánúlás, előzékenység s szivesség a mai ifjúság előtt teljesen ismeretlen fogalmak. És ami a legnagyobb baj: kihalva szivükből a szégyenérzet, a mai gyermekek nem tudnak már pirulni. „Ártatlan ifjúság" mesébe illő fogalom. Innen van aztán, hogy nincs ideálizmus, a szép, nemes s igaz eszményei iránt való lelkesedés sem. Ideálizmus és erkölcsiség nélkül pedig nem várhat a társadalmi életre más vég, mint a bukás, mert „minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész : Róma ledől s rabigába görbed". Ez az erkölcsi züllés óriási bajt jelent úgy a társadalomra, mint a nemzet életére nézve s könnyen végzetessé lehet. Azért elsőrangú kötelesség minden gyógymódot alkalmazni, amig nincs elkésve. A miniszter a tanítók és hitoktatóktól várja a legkedvezőbb hatást. Bizonnyal nagyon szép sikert érhetnek ezek el helyes pedagógiai érzés, megfelelő fegyelem és szigorú őrködés alkalmazásával a növendék ifjúság körében. Igazi jó eredménye azonban buzgólkodásuknak csak úgy leszen, ha nemes törekvésükben segítőtársakúl tekinthetik a szülőket és mestereket. Igen háladatos és nemes cselekedet volna, ha városunkban egynehány lelkes, hozzáértő pedagógus, orvos szövetkezve, a közeledő tél idején vasárnaponként délután egy-egy olvasóteremben vagy iskolában a felnőtteket kioktatnák és felkérnék: hogyan és miként vigyázzanak, őrködjenek gyermekeik, inasaik, alkalmazottaik viselkedése felett és miként nevéljék s irányítsák azokat, hogy erkölcsösek legyenek. Megszívlelésre méltó, fontos ügy ez ; kár lenne, ha mint a legtöbb nemes eszmének, ennek sem lennének megvalósítói. Bf. Theologusok hangversenye. — 1909. nov. 16. — A Griff nagytermében kedden este olyan változatos műsorú, magas szinvonalja hangverseny zajlott le, mint még kevés. Es ennek a hangversenynek értékét a megjelent nagy közönasszonyka még mindig ott ült, előtte a váltatlan bankóval. Végtelen keserűség fogta el, mikor látta, hogy annyiszor egymásután nyert a fekete, melyben azelőtt annyit bizakodott. Mily kegyetlen, mily álnok, mily gyilkos a sors ! Most már szívesen fölkelt volna, de nem volt hozzávaló ereje. Miért is nem váltotta fel mindjárt a pénzt, az utolsó arany elvesztése után ? Akkor nem kellett volna ezt megérnie. S akkor célját rövidesen elérte volna. Most örömtől sugárzó arccal távozott volna a Mammon e tanyájáról, hol annyi kínban volt része. Úgy ült ott, mint akinek más világban kalandozik a lelke. Fölkelni nem volt képes ; úgy érezte, hogy nyomban visszarogy, ha fölállni próbál. A bankjegy fölváltására már nem is gondolt. Arra még kevésbbé, hogy tovább játsszék. Most ? Ugyan melyik szinre tenne ? A feketeszéries, melybe oly borzalmasan nagy reményt helyezett, íme, most megjelent, még pedig sokkal alaposabban, mint ahogy az ő céljára szüksége lett volna. Amit azelőtt csak reménységnek tartott, íme most valósággá vált, g egyszersmind kínzó gúnnyá rá nézve. Mitévő legyen ? Messze, nagyon messze szeretett volna lenni az asztaltól; legjobban szeretett volna meghalni. Azonkívül, a tervének kudarca után, még más gyötrelem is várakozott rá. Eszébe jutott, hogy mindennek, de mindennek vége, s hogy ő, a férje, a gyermekei . . . Gondolkodni már nem volt képes. A nagy lelki fájdalom elzsibbasztotta minden idegszálát. Meg volt semmisítve. Ekkor valaki megkopogtatta a vállát. Az egyik teremszolga volt, ki „egy louiet kért tőle kint várakozó férje számára". Az ilyesmi sokszor megtörtént, ha a közös ség szemében nem kis mértékben növelhette az is, hogy az összes szereplők kivétel nélkül pápaiak voltak, megmutatván ekképen azt, hogy nem kell idegenbe menni kölcsön-kéröbe, ha azt akarjuk, hogy valódi művészi élvezetben legyen részünk. Pont 728-ra volt jelezve az estély kezdete. Mi sem természetesebb, mint hogy már 8 órára telve voltak az összes széksorok előkelő szép közönséggel. A megjelentek sorában ott láttuk a jelenleg éppen iskolalátogatás céljából Pápán időző dr. Antal Gábor püspököt, Czike Lajos kir. tanácsos főisk. gondnokot és Dózsa József főisk. segéd-gondnokot, kiket az estélyt rendező ifjúság megillető tisztelettel fogadott. És örömmel látta felseregleni a rendezőség Pápa város szépségeit, kik régóta nem keresték fel akkora számban a theologus-mulatságot, mint idén. 74 9-re zsúfolásig tele volt a tágas terem és ekkor Gáty Zoltán felvonult csapatával a pódiumra. A hatalmas énekkart ritkán hallottuk még ily szívet-lelket emelően szerepelni, mint ezúttal. Nehéz énekszámát gyönyörűen dolgozta ki s lelkes hévvel adta elő. Zúgó tapssal fejezte ki a közönség ki a közönség elismerését a derék korús s főkép kiváló vezetője iránt. A műsor második számaként dr. Körös Endre olvasta fel „Kocsi Csergő Bálint" c. történelmi hátterű verses elbeszélését, melynek rövid tartalma itt következik: Bottyán serege közeledik Pápa várának megvívására. E hírt meghallván a vár parancsnoka, elrendeli, hogy imádkozni kell a császár fegyverének győzelméért. Mikor a csatlós a paranccsal Kocsi Csergő Bálintnál a pápai kollégium rektorprofesszoránál s a gyülekezet papjánál megjelenik, őt kis-diákjai körében találja. A nagyobb diákok az önkény elől már mind elbujdostak valahova a Bakony belsejébe. A hitéért gályarabságot szenvedett férfiú titkolt örömmel hallja Bottyán közeledtének hirét. Kétértelmű választ ad a szolgának, de midőn ez eltávozik, elhatározza, hogy a zsenge gyermekekkel együtt felkeresi a Bakonyban bujdosókat s hirt ad nekik. Éjjel kiszöknek a várból, csónakon átkelnek a tavon s még az éj folyamán találkoznak az erdőben a nagyobb diákokkal, kik lelkes örömmel indulnak Rákóczi zászlója alá. Másnap a vár ostromában a diákok, úgy a kisebbek (ezek a lőszer hordásával), mint a nagyobbak (ezek karddal, karabéllyal), tevékeny részt vesznek. Vezetőjüket, a tudós férfiút maga Bottyán azzal tiszteli meg, hogy oldala mellé veszi. Midőn a hadállásokat együtt vizsgálják, 50 lépésre tőlük egy kartács vet lobbot. Csergő Bálint észreveszi s ráveti magát a vezérre, hogy oltalmául legyen. Meg pénztárca nála volt s a vendéglőben holmi kisebb számlát kellett kiegyenlíteni. — A monsieur egy louis d'ort kér — ismétlé a pincér azon hiszemben, hogy nem hallotta jól. Az az ezres bankjegy, melyet az asszony váltani akart, ráesett a feketére. — Az egészet ? — kérdezte a croupier, aki tapasztalásból tudta, hogy az asszony mekkora téteket szokott tenni. Az asszony meg akarta neki mondani, hogy a bankjegyet es-ak váltani dobta oda. De torka megtagadta a szolgálatot. A gereblyéhez akart nyúlni, hogy a drága papírlapot eltolja a veszedelmes helyről, de már másnak a kezében volt. — Tout va au biliét — mondá a oroupier, akit boszantott, hogy nem kapott feleletet. — Rien ne va plus. Az asszony vissza akarta kapni az ezrest. — Pardon madame, o'eat trop tard. Le point est connu. Persze, hogy késő volt, s a pointszám is ismeretes volt. „Quarante" volt az első sorra ; a legmagasabb point, még pedig a vörösre. De quarante lett a feketére is, a így senki sem nyert, és senki sem vesztett. Az asszonynak a homlokáról gyöngyözött az izzadság. Arca halvány volt, mint a viasz. Nem hallotta, hogy mi mindent beszéltek öszsze-vissza mögötte. Vagy legalább is nem értette. Ahhoz sem volt már ereje, hogy a tétjét visszahúzza. Oda volt, a összerogyott volna, ha a jobbról-balról tolongó tömeg föl nem tartja a székén. Ismét megindult a játék. — Rouge perd ! — kiáltá a croupier. A feketén két ezres bankjegy hevert. Az is menti a tábornok életét, de a magáé árán. A szilánkok halálra sebzik, s a haldoklónak utolsó öröme, hogy láthatja, mikor kurucok és diákok együtt tűzik ki Rákóczi zászlaját a vár fokára s mikor hallja, hogy a vezér saját fiai gyanánt fogja szeretni a Bálint pap diákjait. Liszt 14. rapszódiáját adta elő most zongorán Vikár Erzsi. Öt több mint egy éve nem hallottuk már s ez az év, amit akadémiai kiképeztet ésére fordított, pompásan kifejlesztette úgyis kiváló művészi tehetségét. Előadása mély tudásra s bravúros technikára vallott és nagy sikert, sürü tapsot aratott, ami még fokozottabb lett volna, ha a zongora, amelyen játszott, különb lett volna. Zúgó taps üdvözölte a pódiumon Hanauer Zoltánnét. Mikor kinyitotta ajkát, csend támadt a teremben s bár a költeményt, melyet szavalt, mindenki jól ismeri, némán, meghatva hallgattuk, szinte együtt éltük át a szavalóval Simon Judit egész élete-tragédiáját. Ez a tragédia a maga minden izgalmával benne rezgett minden hangjában annak a szavalatnak, mely a tökéletes művészi előadás példája lehetett. Mikor a költemény utolsó sora elhangzott, könnyel a szemben tapsoltunk hosszan, lelkesen. Ugyancsak az exkvizitebb műélvezetek közé tartozott az eztán következő szám is, melyben Gáty Zoltán, Rácz Dezső, Kiss Vilma, Deli Margit, Fazekas Mihály, Rupprecht Andor szerepeltek, a Bűvös vadász egyes részleteinek hegedűn, csellón és zongorán együttes előadásával. Hogy Gáty és Rácz mesterei a vonónak s hogy Kiss Vilma és Deli Margit kitűnő zongoristák, azt tudja mindenki, az ő művészi játékuk nem kelthetett meglepetést, de hogy a két ifjú muzsikus is oly pompásan illeszkedett az ensemblebe, az kétségtelen tehetségükön kivül annak a gondnak is köszönhető, mit a vezetők e szám betanítására fordítottak s aminek eredményét hálás elismeréssel élvezte a közönség. Komoly és víg dalokat adott elő ezután a maga behízelgő, csengő hangján Tóth Annuska. Valóságos kedvence lett már a közönségnek. dalai első sora után nem akart megnyugodni a közönség, hogy ujakat ne kapjon s kapott is hangulatosakat, tréfásakat egyaránt s a kedves énekesnőt elárasztották tetszésnyilvánításokkal. Az énekszámokhoz Konta Dezső, Ember Dezső, Fazekas Mihály és Weisz Frigyes szolgáltattak diszkrét zenekiséretet. A remek organumu Benedek József szavalt ezután egy Ocskayról szóló balladát sok erővel. Az énekkar kezdte s az énekkar is véasszony közel volt az ájuláshoz. Talán nem ÍB tudta, hogy az övé. — Rouge perd ! — kiáltá ismét a croupier, s másik két darab ezrest dobott az előbbiekhez. Azután négy darab ezres perdült hozzá a legközelebbi forduló után. Most már nyolc darab volt együtt, a maximum a „simple chance^-on. Azután még négyben fekete következett. Minden tétnél a maximumot számították ezentúl. — Most mennyi van együtt? — kérdezte az asszony hebegve, halálos idegességgel. — Negyven darab ezres, madame — mondá a croupier. Vissza akar vele vonulni ? — O én Istenem .. . hála neked! Igen, igen, adja ide, adja ide valamennyit, mind a negyvenet. Negyven ... ó én Istenem, hála neked. A croupier barátságosan mosolygott. Szinte jól esett neki, hogy oly szép Összeget fizethet ki neki. Ot darabjával nyújtotta át neki, mint a kiterjesztett legyezőt, s nyolcszor ismételte ezt. Az asszony összekapta, összenyalábolta a bankjegyeket, s a körülállókat félrelökve kirohant a teremből. Utána mentem az én kis hősnőmnek. Együtt reménykedtem vele, együtt szenvedtem, most együtt is akartam élvezni. Ez csak méltányos dolog ? Férje még mindig azon a helyen ült, ahol egy órával ezelőtt hagytuk. Az asszony odarepült hozzá, a meghódított kincset odaadta elébe az asztalra a a nyakába esett. — Meg vagyunk mentve. Itt van mind a negyven. Számold csak meg ... 6 Istenem, meg vagyunk mentve. Hála neked ... de moBt . . . soha, de soha többé nem tesszük a lábunkat a pokol ez iszonyatos tornácába . . .