Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-01-30 / 5. szám

A másik pedig az, hogy ez elvi alapot nem képzeljük másképpen, mint hogy tekintetbe 'veszik azokat az áldoza­tokat, miket a városok modern fejlődésük érdekében már meghoztak. Azért, mert egy város — mondjuk vízvezetéket — már eddig is létesített, amely város tiszt­viselői fizetését már rendezte, arról ne gondoskodjanak szűkkeblűbben, mint azok­ról, melyek mindezt csak ezután állami segítséggel akarják létesíteni. A bizottsági propozieiókból a fonto­sabbakat itt közöljük: A kormány a városok háztartási céljaira mintegy hat millió koronát kiván a városoknak rendelkezésére bocsátani, azonkívül kész hozzá­járulni ahhoz is, hogy a városoknak a fogyasz­tási adókban való participációja fentartassék A kormány a hat millió korona évi hozzájárulásra nézve kijelenti, hogy a folyó évben a költség­vetésbe íelvett két milliót állandó tehertételként tekinti, azonkívül átengedi az egyenes adók egy százalékának megfelelő két milliót már most, újabb egy százalékénak megfelelő két milliót pe­dig az új adótörvények életbeléptetésekor. A kormány általában helyesli, hogy a fentebb érin­tett hat millió korona hozzájárulás a bizottság által kifejtett szempontok figyelembevétele mellett állapíttassak meg az egyes városok javára és állami adóknak bizonyos százalékában szabassék meg. A belügyi kormány tanulmányokat folytat a városok háztartási költségeire nézve és annak idején előterjesztést fog tenni, hogy a hat millió nyi évi hozzájárulás a támogatásra szoruló váró sok között hogyan osztassák fel. A bizottság véleménye szerint az állami hozzájárulást legcélszerűbb lenne a városok és Községek által beszedett összes állami adók bi­zonyos százalékában megállapítani. A kormány felhatalmazást nyerne a törvényben arra, hogy a városokat és községeket bizonyos kategóriába sorozza. Ez a beosztás félév alatt a törvény­hozásnak bemutatandó lenne ós tiz óv alatt vál­tozás alá nem eshetnék. A városok és községek a részükre megállapított százalékos hozzájárulást önmaguk vonDák le az általuk beszedett állami adókból és önmaguk fordítanák ezt törvényes formában kiadásaik fedezésére. A városoknak ós községeknek átengedett összeg az állami adók 1 — 5 százaléka között változhatnék. Az ekként törvényhozási felhatalmazással megállapított hoz zájárulási összeg tiz évig, esetleg űjabb törvény­hozási felhatalmazásig változás alá nem eshetnék. A polgárokra ránehezedő rendkívül súlyos közterhek mellett okvetlenül arra is kell gon •dőlni, hogy azok a jövedelmek, amelyek cél­szerűen csupán a közösséget illethetik meg, ma­radjanak meg a városoknak és községeknek jövedelmi forrásaiul. Rá kell vezetni városainkat kellemetlenségeket. Az iparosok akik dolgoztak neki, rettegték szavát. Nem tudtak kedvére dol­gozni. De mindenkivel lefelé beszólt. Dég a ha­tósággal is. Maga a polgármester nem egyszer panaszolta, hogy minő gorombaságokat kell zsebreraknia a városi közgyűléseken ; túlélésén, kiméletlenül kritizált mindent. Hatalmas, nagyerejü, szép férfiú volt. Fe­kete csillogó szakállában sok fehér szál fénylett, de ötvenkét évvel a vállán is különb legény volt a talpán, mint azok a nyápic úrfiak, kik körülötte felcseperedtek. Még az italt is jobban győzte, mint akárki, de berúgva senki sem látta. Az nem volt titok, hogy az asszonyok bolondultak utána. Notabene a tisztességes asszonyok. Arra azonban nem tudtak esetet, hogy valamelyiknek udvarolt volna. Agglegény volt. Barátok, oimborák nélkül élt szülővárosában, amelyet, szava után itólve, gyűlölt. Róla is sok rosszat beszéltek. Mindenki lelketlen nőcsábítónak tartotta, noha a csábí­tásról s főleg a lelketlenségrol semmi pozitívet nem tudtak. A fiatalabb generáció szemében azok után, miket felőle hallottak, szörnyetegnek tünt fel. Minden embernek az idegei kellemetlenül reagál­tak, ha vele az utcán vagy egyebütt találkozott. Valami epés mosoly az arcán azt látszott mondani, hogy azokat, akikkel találkozik, még haragjára sem tartja érdemesnek. Mint gazdag, tekintélyes embert mindenki tisztelettel köszön­is arra, ami a külföldi városoknál már régebben megtörtént, hogy modernebb, mozgékonyabb és elevenebb gazdasági életet éljenek. Itt említjük meg, hogy külföldön nagy városi és községi jöve­delmeket biztosít a községi takarékpénztárak felállítása is, ezeket nálunk is, ahol arra a viszo­nyok kedvezők, bevezetni volna célszerű ós erre szintén a megalkotandó városi törvénynek kellene megadni az impulzust. Mindezeken kívül a bizottság a városok anyagi helyzetének javítása céljából szükségesnek találja még több intézkedés megtételét is, ame­lyek közül a következőket emeli ki : A városi ingatlanok intenzivebb kihasználására nagyobb gond fordítandó. Az államnak magántulajdonát tevő javak kell hogy városi és községi pótadó alá essenek. Lakásokúi szolgáló épületek, ame lyek valamely állami üzemhez tartoznak, nem vonhatók ki a községi pótadó viselése alól. Cél­szerű volna a városi beltelkek értékemelkedésé­nek helyes megadóztatását, ahol arra a viszonyok alkalmasok, engedélyezni. Ezenkívül a városok céljaival nem ellenkező és közérdeket nem sértő külön városi adókat is esetről esetre engedélyezni. A gyógyszertárak engedélyezése törvényhatósá­giig akként lenne szabályozangó, hogy az enge­délyezéssel járó nagy anyagi előny ne egyesek javára essen, hanem közegészségügyi vagy más humanitárius célokra szolgáljon. A városok ház­tartási ügyeinek rendezésénél végül a bizottság szükségesnek tartja a figyelmet arra is felhívni, hogy a városok tervszerű fejlesztése érdekében szükségesnek mutatkoznék városrendezési alapok létesítése. A törvény engedje meg, hogy az egyes váro­sok az átruházási és örökösödési illetékhez juta­lékot vethessenek ki. Kiván itos lenne, hogy törvény által állapíttassák meg a vagyonátruhá­zásokra megállapított adótétel — mondjuk egy százalékban — egyenletesen az összes városok­ban és az állam által beszedendő ez a pótilleték a városoknak az állam által fizettessék ki. Ha a törvényhozás állami hozzájárulást álla­pít meg és a vagyonátruházásoknak egy száza­lékát a városok javára beszedi, oélszerü volna ezt a vagyonátruházási illetéket és az állami hozzájárulás bizonyos összegét városrendezési és közművek létesítése céljaira alapszerüen lekötni és ekként felhasználni. Kívánatos lenne olyan városi alap létesítése, amely külön autonóm bizottság (közművek igazgatósága) vezetése alatt közvetlen kormányfelügyelet és irányítás mellett végezné a nagyobb előrelátást igénylő feladatok megoldását. Ha a városok anyagi helyzete javításra ós rendezésre szorul, még inkább arra szorul a városi tisztviselők fizetési ügye. A bizottság véleménye szerint az önkormányzati jog minden sérelme nélkül, de törvényileg kell a városi tisztviselők fizetési fokozatait ós nyugdíjigényeit megállapítani. Meg kell állapítani a tisztviselők részére a lakbért és korpótlókot is, hogy az tötte, de Bojór Dávidot ingerelni látszott az az alázatosság, amellyel találkozott. A piactéren közömbösen haladt el az úriemberek előtt, de gyakran szóba állott koldusokkal, nyomorékok­kal és sohasem mulasztotta el alamizsnát adni. Azt is beszélték róla, hogy fiatal korában elosábította egy őrnagy feleségét, aztán párbaj­ban megölte a férjét és cinikusan otthagyta az özvegyei. Ezt a mesét senki sem cáfolta meg, pedig sokan tudták, hogy egy szó sem igaz belőle. Annyira antipátikus volt ez a gazdag, szabad­szájú, rossz modorú ember. És mégis valóban erős közösséget muta­tott a7 emberiséggel ez az embergyűlölő. Jóté­konysága olykor a pazarlás határát érintette, de ezt senki sem jegyezte javára, ő maga nem is reflektált reá. Az utolsó esztendőben a Maros megáradt és komoly veszedelemmel fenyegette a város határát és magát a várost is. Mint ilyenkor Bzokás, megalakult a vészbizottság ós perma­nenter ott ülésezett a városháza nagytermében, Bojór Dávid is tagja volt a vészbizottságnak. Csak harmadnap este jelent meg. Szép arca a szokottnál is komorabb volt. Nagy fekete sze­mében haragos indulat lobogott. — Uraim, mondotta, meg sem emelintve kalapját, önök úgy ülnek itt, mintha babra ját­szanának, mintha egyikük sem tudná, hogy mekkora a veszedelem ós melyik oldalról fenye­get. Nohát majd megmondom én az uraknak. Tamásdi felől kopogtat a veszély. A tamásdiak, egész országban a tisztviselők lehetőleg egyenlő elbánásban részesüljenek. A városokat lakosaik száma és más viszonyaik figyelembevételével bizonyos osztályokba kell sorozni ós a fizetési fokozatokat és lakbéreket aszerint kell megál­lapítani. Különösen revideálandó volna a tiszt­viselők létszáma; kiránatos, hogy a felesleges erők mindenütt mellőztessenek. Addig is, mig a városi tisztviselők fizetésrendezése és nyugdíjügye kapcsolatban a városok háztartási üp-yeinek előbb érintett rendezésével, törvényileg véglegesen sza­bályoztatnék, szükséges lenne ideiglenesen mi­előbb a költségvetésben felvett két millió korona felhasználásával a városok tisztviselőinek fizetés­kiegészítését haladéktalanúl keresztülvinni. Az Esterházy-Andrássy nász. Esterházy Pál grófnak Andrássy Ilona grófnővel folyó hó 25-én Budapesten történt egybekelése a legfényesebb főúri esküvő volt, miről hosszú idő óta magyar lapok hírt adhat­tak. De ha ez az esküvő, melyen a magyar arisztokrácia majdnem teljes számban volt jelen, a maga ékességével és pompájával valóban méltó arra, hogy a pesti lapok hasábos cikkek­ben számoljanak be róla, nem kevésbbé érde­mes Pápára való bevonulásukról részletesen beszámolni. A bevonulásnak poézist az a gyön­géd figyelem adott, mellyel Esterházy Pál gróf az óhajára rendezett ünnepségben bájos fiatal feleségét elhalmozni kívánta, közéleti jelentősé­get pedig az a bizalommal teljes remény, hogy ez a szép házasság Pápa városára is üdv­hozó lesz. A budapesti esküvő. Esterházy Pál gróf és Andrássy Ilona grófnő polgári házasságkötése f. hó 24-én dél­után történt meg. Az aktusnál a menyasszony tanúi gróf Andrássy Gyula és Batthyány Lajos voltak, a vőlegényé pedig herceg Esterházy Miklós és gróf Stockau György. Este az egybekelés alkalmából gróf Andrássy Tivadarné palotájá­ban fényes ünnepség volt, amelyen arisztokrá­ciánk szine-java jelent meg. Ez est vendégei adtak másnap délelőtt találkát egymásnak az oltárnak baldakinja előtt. A lipótvárosi bazilikában, hova ez alkalom­mal csak belépti jeggyel lehetett bejutni, ment végbe a főúri pár esküvője. Az esküvőn, a templomban s künn az utcákon, mint a fel­vonulás nézői, rengeteg embertömeg volt jelen. A templom előtti baldakinon keresztül, ahol a rendőrség szorította vissza az ott ha­talmas tömegben meggyült közönséget, — vonul­tak fel ragyogó toalettekben, fényes diszmagya­gyarban, katonai uniformisban a vendégek. ha a viz ma éjjel sem apad, át fogják vágni a gátat, s mi úszni fogunk nyakig ... Ez nem először történik. Önök ezt ép úgy tudják, mint ón ... És mégsem hallottam, hogy óvóintézke­dÓ8ek történtek volna. Értik uraim, nem hallot­tam semmit . . . Kinos csönd követte az antipátikus ember szavait, ki rövid köhécselós után még élesebben folytatta : — Azt kell hinnem, hogy van önök kö­zött, ki ezt a gátvágást kívánja . . . Igen, azo­kat az urakat értem, kiknek tanyája, birtoka a tamásdi határban van, Igen, azokat értem ! És szúrós szeme végigjárt a vószbizottság tagjain, mintegy lesve, hogy melyik mer muk­kanni, hogy aztán még nagyobb erővel ráront­hasson. A vészbizottság tagjai hallgattak, Bojór Dávid fejébe nyomta a kalapot s igy szólt: — Csak ezt akartam mondani. Jójoakát! Azzal megfordult ós távozott. Mikor léptei elhangzottak, a vószbizottság tagjai közül kettő­három is felpattant. — Micsoda gaz inszinuáció ! Ilyet csak cimeres gazember mondhat ! Mindenki maga után itól. Ez este hat órakor törtónt. Hajnali hat órakor Bojór Dávidot a kubikusok holtan hoz­ták a városházára. A Maros árterén lőtték agyon a csolnakban, amelyben a város gátját őrizte egyedül egész éjszaka. A tett indokához nem férhetett kétség,

Next

/
Thumbnails
Contents