Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-05-01 / 18. szám

Dollár Cent vasgyárban, vasöntödében, ágyugyárban 2 50 más iparvállalatnál, műhelyben 1 80 dohánygyárban 1 65 téglagyárban 1 65 szénbányában! 1 45 1906-ban 10 óra alatt: Dollár Cent vasgyárban, vasöntödében, ágyugyárban 2 05 más iparvállalatnál, műhelyben 1 50 dohánygyárban, téglagyárban 1 30 szénbányában 1 10 1907-ben és 1909-ben 13 óra alatt: Dollár Cent vasgyárban, vasöntödében, ágyugyárban 1 80 más iparvállalatnál, műhelyben 1 35 dohánygyárban, téglagyárban 1 20 szénbányában . 90 centtől 1 15 Kiadása volt 10 órai munkaidő alatt ] 902-ben : Dollár Cent vasgyárban, vasöntödében, ágyugyárban 1*25-30 más iparvállalatnál, műhelyben —"70-75 dohánygyárban — 70 téglagyárban — 85 szénbányában — 80 1906-ban 10 órai munkaidő alatt: Dollár Cent vasgyárban, vasöntödében, ágyugyárban 1 35 más iparvállalatnál, műhelyben — 80 dohánygyárban — 75 téglagyárban — 85 szénbányában — 80 1907-ben és 1909-ben 13 órai munkaidő alatt: Dollár Cent vasgyárban, vasöntödében, ágyugyárban 1 45 más iparvállalatnál, műhelyben — 85 dohánygyárban — 75 téglagyárban — 90 szénbányában —'80-85 Amint ezekből a hivatalos kimutatásokból is tehát világosan kitűnik, hogy amíg a munkabérek Amerikában a legnehezebb és legtöbb munkást foglalkoztató munkaágaknál csökkentek, addig a kiadásai folyton emelkedtek, úgyannyira, hogy ma megtakarításról, félretevésröl alig lehet szó. Ha pedig a magyar munkásság -— amint a jelek mutatják — még nagyobb tömegben vándorol ki és az 1907-iki munkásfölösleg ismét előáll, úgy a munkabérek esése feltétlenül bekövetkezik, mert az üzemek nagysága az 1906-iki üzemek nagyságát még nagyon sokáig nem fogja elérni, tehát munkaerőre szükség nem lévén, a kivándorlók csak a künnlevok helyzetét rosszabítják és a saját helyzetüket egyszerűen tarthatatlanná teszik. Az 1907-iki pénzügyi válságot az elnök-választás befejezett ténye nem szünteti meg és sok időbe kerül, mig az összes vállalatok teljes erővel kezdhetnek munkához, azért óva intünk minden magyar embert, aki Amerikába kivándorolni szándékozik és hitelt ad az ügynökök hazug, csábító szavának, hogy a kész veszedelembe és nyomorba rohannak, amely egyértelmű a saját és családjuk öngyilkosságával. Most már itthon is megkezdődött a munkaidő és amennyit Amerikában megkeresnek, annyit itthon is elérnek és nem kell senkinek már csak az útiköltségre sem 400 koronát a tengerbe dobni. Utóhangok. Eltemettük, elsirattuk szegény Gonda Ferenc kollegánkat és sorsa iránti mély részvéttel rejtelmes halála okát kutatva, leszűrtük véleményünket. Mi, a hozzá közel állók csak nagy óvatossággal, tapintattal, aggodalommal tapogatódzunk a teljes sötétségben és azt hittük mások is így tesznek majd — konkrét adatok hiányában. — Csalódtunk; mert az okozat és ok közötti összefüggés keresésében fáradhatatlanok az elmék és hihetetlenül termékenyek. Halljuk a tételeket álmélkodva és szivünk keserűségében boszankodunk. Kinek, mit vétett ez a szegény, talpig becsületes ember, — kinek hivatalos ügykezelése pontos, kifogástalan volt, — hogy képzelt „hiányokénak tulajdonítsák felebarátai tettét ? Az „azt mondják" kopönyébe burkolódzik a kósza hír, gazdája nincs ; persze, hogy is volna ! „Beszélnek rossz könyvekről, melyekbe beletemetkezett, amelyek meghasonlásba vitték lelkét" — mondja egy lap. Nincsen veszedelmesebb, megbélyegzöbb dolog, mint az odavetett homályos megjegyzés. Minő könyveket olvasott ? Tankönyveket és tudományos könyveket; készült lelkiismeretesen óráira a pusztán kötelességének élő fiatal kezdő tanár. Kezeügyébe kerültek történetesen a „Nic Carter" detektív históriái is. Ezek a „rosz" könyvek ? Istenem, ne tréfáljunk, komoly emberek vagyunk — ezek a históriák csak nem visznek komoly embert öngyilkosságba ! Az ügy — egy ember halála, egy letört remény, egy keserű való, — csak nem indokolható meg ilyen „tréfásan"?! De ebből ne vonjunk következtetést, hogy komoly ember létére ilyenekkel is foglalkozott. Olvasott ő mást is, szakmunkákat, de távol állt tőle minden pesszimizmus, józan Ítélete, praktikus életfilozófiája nem vitték tévútra. „Azt mondják" beteg volt, testi beteg, lelki beteg. Aki látta valaha, ellentmondhat e tévhírnek. Viruló egészségben, férfierejének teljességében dobta el — igaz — magától az életet. Hogy „mit várjunk azoktól, akik tanítványai voltak ?" Óh, az élet mindennapi körforgásában olykoru embereknek, mint amilyenek a megboldogult növendékei, — számtalan és szomorúbb példákat ad. Ne féljünk! Megrendülve, — lelkük mélyén megindulva, állták körül ravatalát, sajnálattal, őszinte részvéttel szivükben szeretett tanárjuk iránt. Nem a tanárt, a szenvedő, a kiszenvedett embert látták benne — végzetes tettében. Ök tudják, hogy nem reájuk van bizva az Ítélet, — kell, hogy tudják a közmorál ama első tételét, hogy tettéért első sorban ki-ki maga felelős Isten és ember előtt. Hogy úgy érintőleg reánk is háramlik valami a kitételekből — az ez alkalommal, egy halottról, az annak tartozó kegyeletről lévén szó — mellékes. Mi kergette őt a halálba? Nem tudja.senki — senki. Hiába próbálják oly sokan tudni — ő nem hagyott hátra felvilágosítást (a mesék formája nem illik komoly dologhoz!) Csak egy bizonyos, amit ő mond utolsó feljegyzésében: „Látva a lelkemben duló vihart, mindenki tettemet megbocsájtaná". Legyünk irgalmasok iránta, emléke iránt, amint irgalmas lesz iránta mennyei atyja, akihez utolsó perceiben is fohászkodott. „Ne kapd fel nevét, kósza hír ! Adj neki nyugtot, néma sír! Fedezd be árnnyal, zöld berek! Felejtsétek el, emberek!" Pápa, 1909 április 29. Kraft József. A VÁROSHÁZÁRÓL. § A regále-bízottság folyó h<5 ^8-án a polgármester elnöklésével ülést tartott, melyen néhány egyesség elfogadása után a/; 1908. évi számadásokat vizsgálták felül. A bizottság a számadásokat kifogástalanoknak találta s Blum Miksa főnöknek s a kezelőségnek a felmentvényt megadta. Ezután a bizottság a vámházak kihelyezése ügyében helyszíni szemlét tartott s ennek eredményekép arra a megállapodásra jutott, hogy az eddigi vágóhídi vámházat a Kisfaludy utoa végére a Tompa Mihály utoa sarkán (a Perutz gyári portáölakás mellé) helyezik át. A győri-vám alkalmas elhelyezése ügyében a bizottság utasította a polgármestert, hogy a sporttelep mellett lévő fundueból megfelelő területnek átengedésére nézve az Esterházy urodalommal lépjen érintkezésbe. tárából a poros theológiai kézikönyveket, minden vasárnap pocsékká tette az eretnekséget a szószékről, azalatt pedig a lelkész hihetetlen apostoli buzgóságot fejtett ki lelkigyakorlataival, előadásaival s az esti iskolákon. Montlue szerencsére már háromszáz esztendeje nyugodott a föld alatt, s így ennek a kis vallásháborúnak nem volt egyéb eredménye, mint hogy még inkább növelte a candéléoui protestáns és katholikus hivek hitbuzgóságát. Viszont Lebize, a falu polgármestere, aki orvos létére nem volt valami sok jámborsággal kibélelve, ámbár hogy katholikus lett volna, békülékeny szavaival és magatartásával mindenképp föntartani igyekezett a község nyugalmát és egyetértését. S ez majdhogy nem sikerült is neki, mert nagyon befolyásos ember volt. Egy különös esemény azonban nagyon elmérgesítette az ügyet. Mikor Lagarrigue lelkész úgy két héttel húsvét előtt este hét óra tájban rendes napi sétája után haza felé tartott, a candéléoui katholikus templom ivezete alatt szokatlan formájú csomagot vett észre, fehér rongyba takarva. Egyszerű, ódon templom volt, három ajtóval a román ivezet alatt. Az éj lopva, alattomosan közeledett, a templom be volt zárva, a környéke pedig teljesen elhagyatott volt. A lelkész fölhaladt a három lépcsőn, fölszedte a csomagot s a gyér alkonyi világításnál látta, hogy néhány hónapos gyermek van benne. A gyermek valószínűleg sok mindenfélét átélt máikisded életében, mert csöppet sem látszott meglepődni a fölött, hogy kitették s azután megint fölszedték. Barna kis arcából tágra nyitva meredtek nagy fekete szemei Lagarriguera. A lelkész nem habozott, az élő csomagot elvitte haza s átadta a feleségének, akinek elég gyakorlata volt a gyermekek gondozásában, mert neki is volt vagy hat, pedig alig volt harminc éves. Másnap a plébános nagynénje, a vén kisasszony, ki a gazdasszonyi tisztet viselte nála, fölindulástól remegő hangon így szólt az unokatestvéréhez : — Tudod-e plébános úr, hogy a. lelkész tegnap egy kis leányt lopott a templomodban ? — Kis leányt lopott? — kiáltott az abbé. Mert bármennyire is föl volt indulva a lelkész ellen, ekkora bűnre még sem tartotta képesnek. A néni megmagyarázta a dolgot. Még ha való értékére szállítjuk is le a tényt, ami mindössze annyi volt, hogy egy kis elhagyatottat szedtek föl a templom küszöbéről. Lagarrigue lelkész humánus cselekedete nagyon rosszul esett a plébánosnak. Mert ha a lelkész fölneveli a lelencet, nyilván a református vallásban fogja fölnevelni. Pedig az az ismeretlen személy, aki megvált tőle, a gyermeket éppen a katholikus templom küszöbére tevén ki, nem azt akarta-e általa jelezni, hogy szegénykét a katholikus egyházközségi'e bizza ? A lelkész tehát megint elcsábított egy juhot a szent nyájból, amit az Űr a Gasquet és Dupin lelkein kivül is számon kér. Pedig ez hófehér, tiszta lélek. Couloumet abbé nagyon szelid lelkű ember volt, irtózott minden oivakodástól, de ez már túlment a mértéken. Fölvette a jobbik reverendáját, kikefélte a kalapját, hóna alá oaapta a breviáriumot s átment Lagarriguehoz. * A lelkész elég csinos házban lakott a falu végén, az Espiensbe vezető út mellett. Mig az abbé oda ért, több hivével esett találkozása, kik fölháborodva beszélték neki a lopás részleteit. A gasoogniak közmondásos fantáziájával azt is tudták, hogy Lagarrigue azalatt lopta el a gyermeket egy spanyol koldustól, míg ez a Szűz szobra előtt imádkozott. A plébános úgy ahogy rektifikáltn a tényt, s erélyes megtorlást igért. — Vissza fogjuk kapni a kicsikét, hogy ha a köztársaság elnökéig kellene is elmennem. A plébános azt is látni vélte, hogy az a néhány protestáns, akikkel útközben találkozott, sunyi tekintettel méregette. Oda ért a lelkész lakásához s becsöngetett. A lelkészné nyitott ajtót, Jól megtermett, kissé elvirágzott, nagy szőke asszony volt s egy gyermeket szoptatott. — Bocsánat asszonyom — hebegé a meglepett plébános ... — itthon van a lelkész úr ? Az asszony is megijedt. — A lelkész elment hazulról . . . elment . . . Néracba ment . . . ennek a kicsikének az ügye miatt. S a gyermekre mutatott, akit szoptatott. A plébános nekibátorodott. Bement a házba s betette maga mögött az ajtót. Lagarriguené bevezette a szalónba s székkel kinálta meg. — Én is éppen azért jövök — mondá a