Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-04-10 / 15. szám

Valahol . . . Valahol messze . . . 7iyári estén, Dal szól, s a légbe elvegyül, Fölkap belőle egy-egy hangot Az esti szél, s tovább repül. Valahol messze . . . egy szív vérzik, Panaszán nem segít a jaj!. . . S egymásra lelnek nyári estén Szárnyatlan dal, s egy tört sóhaj. Erdélyi Zoltán. A gyógyír. Irta : Báródi Géza. Künn borús, áprilisi idő. Csakúgy szitál az eső s a nyirkos aszfalton az emberek tömege éppen úgy tolong, mintha napfényes májusi ég ragyogna le rájok. A főváros megszokott élénkségén, forgalmán semmit sem változtat a kellemetlen, morózus időjárás. A villamosok telve emberekkel, kocsik, automobilok robognak sűrű egymásutánban s már a kora délutánon villám- és gázfényben ragyogó kávéházakban, tömött sorokban ülnek az emberek az asztaloknál. De jut az utcára is tömérdek ember, akik gyalog sietnek a dolgaik után, semmit sem törődve a szitáló esővel, a nyirkos aszfalttal és az egész vizes világgal. Ide benn azonban a híres orvos-profeszszor várótermében kellemes meleget áraszt a gázzal fűtött kandalló és a drága kínai vázákban délszaki virágok terjesztik enyhén kábító illatjukat, mintha csak a tavasznak édes, fenyőillatos levegője töltené be az egész termet. Az ablakok nyolcszögü homályos üvegekkel vannak kirakva, mintha mozaikok volnának és az ablakok alsó részébe élénkszínű arabeszkek vannak beégetve. Mintha az ember a templomban volna. A betegek már ott várnak. Hallgatag ülnek a süppedő, szeccesszíós alakzatú karszékekben s néhányan közülök szinte mereven nézik a professzor szobájának becsukott ajtaját s meglátszik rajtok, hogy minden reményöket, egész boldogságukat vetik belé abba a néhány szóba, amit az orvos-tanár fog nekik elmondani vigasztalásukra. Mások az asztalon heverő újságokat, könyveket és kartonlapokat nézegetik, vagy a falakon lógó művészi képeket, de mindeniknek arcán meglátszik, hogy nyitva ugyan a szemök, de aligha látnak valamit, mert a leikök már ott repdes benn a rendtlő szobában. A nők hírneves orvosa ezalatt odabenn rendezi a műszereit. Még nem idős ember, alig lehet több 40 évesnél, de sokkal fiatalabbnak látszik. Szép, szabályos arcvonásai vannak és a szemeiből igazi lelki jóság tükröződik vissza. Termete kissé meghízott, de csinos, magas alakjának ez csak növeli a szabályosságát s szinte erőt, izmosságot kölcsönöz. Végre kinyitja a váróterembe nyiló ajtót s az első beteg eltűnik a becsukódó ajtó mögött. A váróteremben egy gyönyörű asszony ül a drága perzsaszőnyeggel borított dívánon. Alakja, mintha faragva volna és arca a Madonnák arca, melynek szépségét, báját csak emelni tudja az a szenvedés, ami szinte lerí róla. Mellette egy férfi gubbaszkodik. Igazi faun. Kicsi, szőrös arccal és a kis fejhez kicsi termet, de széles vállakkal és hosszú, izmosnak látszó kezekkel. A két kezébe fogja a világszép asszony kezét s az szinte megremeg a hosszú, szőrös újjak között. Az asszony egész lényén meglátsyik az istentől adott és megáldott egészség, csak az arcán van valami benső fájdalomnak, szenvedésnek a nyoma. Vájjon miféle féreg rágódik ott benn? A betegek sorra bekerülnek a rendelő szobába s távoznak megvigasztalódottan. Utoljára marad a szép asszony a faunnal. Az orvosprofesszor kinyitja előttük is az ajtót. Az asszony az ajtóban megfordul és odaszól a faunnak: — Kérem, maradjon ön, csak néhány pillanatra. Egyedül szeretnék beszélni a tanár úrral. — S nekem nem szabad azt hallanom — mondja a faun levert arccal, de a szemei mintha szikráznának. Az asszony nem felel, de gyorsan beteszi az ajtót, melyhez a faun szinte odatapad, a fülét egészen odaszorítva az ajtó fájához. Hátha meghallhat valamit. A tanár csodálkozva nézi a jelenetet, ahogy belülről az ajtó elé vonja a nehéz vastag függönyt, amely nem engedi keresztül hatolni a hangot. — Barátja ? — kérdi az asszonytól, miközben helyet mutat. — Nem, a férjem. — S mégis ... — Igen, mégis. Éppen neki nem lehet azt hallani, amit elmondok. — Hát szóljon nagyságos asszonyom — mondja a tanár s szemben leül az asszonnyal. — Tanár úr, nem vagyok testileg beteg, csak a lelkem beteg. Tudom, hogy a tanár úr csak a testi betegségekkel foglalkozik, de azt is hallottam, hogy a lelki betegeknek is tud adni gyógyírt. A professzor szónélkiil int a fejével, hogy csak beszéljen tovább. — Ezelőtt két évvel ismerkedtem meg az urammal. Éppen az utcán mentem s amikor az egyik bérpalota alatt haladtam, a harmadik emelet ablakából lezuhant egy leány. Hallottam az utcán járókelők kiabálását, sikoltását, de eszmélni sem volt időm, amidőn erős kezek ragadtak meg s nagy erővel rántottak vissza. A következő szempillantásban, alig egy lépésnyire tőlem, véresen terült el a földön egy alaktalan tömeg. A rémítő látványra elvesztettem az eszméletemet. Amikor — mondják hetek múlva — a szemeimet felnyitottam, beszélték el, hogy milyen veszedelemben forogtam, mert a lezuhanó test éppen reám esett volna és bizonyos lett volna a halálom, ha egy derék ember óriási lélekjelenlétével vissza nem ránt. Azóta ez az ember mindennap eljött hozzánk amig eszméleten kívül feküdtem és azután is, hogy lábbadozni kezdtem. S ez az ember őrülten belém szeretett. Lábaimhoz rakta volna a félvilág kincsét s egy gyöngéd szavamért kész lett volna talán az életét feláldozni. De én nem szerettem, nem szerethettem. Tűrtem magam mellett, hálából. Hiszen az életemet ő mentette meg. Egy napon bejött a szobámba az édes anyám s niondta: — Édes leányom ma itt volt Polczer úr s megkérte a kezedet. Nem adtunk neki választ, mert a te szavad határoz a saját sorsod fölött. Semmi sem kényszerit, hogy hozzá menj feleségül. Itthon is meg van mindened. Ha csak hálából nem adod oda a kezedet. Nagyon derék ember, jómódban van s téged imád. Ettől a pillanattól féltem mindig s most bekövetkezett. Anyámnak azt mondtam, hogy oly hamar nem határozhatom el magam. S ezzel egy jó időre el volt intézve a dolog. De Polczer folyton sürgette a válaszomat. Láttam, hogy iszonyúan szenved. De nekem irtózatos volt elgondolnom, hogy hozzája kössem, ehhez az emberhez az egész életemet, ifjúságomat, akit nem szerettem és valósággal borzongással, utálattal gondoltam arra, hogy ennek az embernek ajka érinthesse az arcomat, az ajakamat. S mégis megszántam. Az övé lettem. Azóta az életem kinos szenvedés. Amikor átölel a karjával, ha csak megfogja a kezemet, borzongás fut keresztül rajtam s ha megcsókol, az utálattól beteggé leszek. Pedig jó ember, telve szivjósággal, nemes érzéssel s egy sóhajtásomból kitudja találni a kívánságomat, csak azt nem érzi, azt nem tudja, hogy utálom, hogy gyűlölöm. Tanár úr mentsen meg, mondja meg neki, hogy halálomat okozza, ha csak megérint, ha csak megérint, ha csak egy ujjal hozzám nyul. Nem kívánom, hogy elváljunk, de éljünk külön, mert különben magam fogom keresni a halált, ha az nem jön önként utánam. A szép asszony elhallgatott. A professzor néhány percig gondolkozott. — Nagyságos asszonyom, az bűn volna tőlem, ha megtenném, amire kér. De mondok egy másik történetet, amely lehet, meggyógyítja a lelkét. Egy ifjú szeretett egy bájos és fiatal leányt. Mindketten szegények voltak. De az ifjú küzdött amig elérte célját, sőt hírneves ember lett. S ekkor elvette feleségül gyönyörű szerelmesét, akiről azt hitte, hogy szép arcának megfelel a lelke is. Néhány évig boldogan éltek, amig egyszer a fiatal asszony elhagyta az urát másért. Pedig az urának nem volt ijesztő arca s boldoggá tudta tenni az asszonyát. Soha egy rossz szóval nem bántotta meg, sőt úgy bánt vele, mint egy becézett gyermekkel szoktak bánni. S mégis otthagyta a férfit, gyermekét, hogy kövessen egy másik férfit. Lám asszonyom, ennek az asszonynak szép fehér arcán bizonyára undorító, torz vonásokat lehetett volna látni, ha lelkén keresztül nézhettük volna az angyali arcot. Lássa asszonyom, tekintsen az ura lelkébe, amelyről maga mondja, hogy aranyból való, s bizonyára ezen keresztül szépnek, kedvesnek fogja találni annak a férfinak arcát, aki él-hal kegyedért s akinek nincs egyéb gondolatja, mint az, hogy boldoggá tegye. A lelki szépség az igazi gyönyörök forrása és megmarad életünk végéig, még ha megöregszünk is, mig az arc szépségét, a termet délcegségét az idő, az öregség amúgy is megőrli, eltorzítja. Az asszony nem tudott szólani, csak nézta a professzort s egyszerre odarohant hozzá, megragadva a kezét és szólott remegő hangon: — Ugy-e Ön volt az az ifjú? — Igen, én voltam — felelte a tanár s akkor odament az ajtóhoz félrehúzta a függönyt, az ajtót kinyitotta s így szólt a türelmetlenül váró férfihoz: — Gratulálok uram, nejének semmi komolyabb baja nincs, de azért nem fog ártani egy kis délolaszországi utazás kettesben. S amikor a pár elment kart-karba öltve s látta az asszonyt hozzásimulni a faunhoz, szomorúan gondolt a saját boldogtalanságára, az ő lelki bajára, amelyre gyógyírt senki sem tudott adni, neki, a hires orvos-tanárnak, akinek százan meg százan köszönhették az életöket. A „Dalok Könyvéiből. — Heine. — I. Lelkem súgva járja át Bájos dal zenéje. Tavaszi dal, szállj tovább, Ki a messzeségbe / Ama házig szállj, ahol Virágok fakadnak — S ha rózsát látsz valahol, Néki csókom adjad. II. Májusnak szépséges haván, Mikor a bimbó termett, Szivemben akkor érezem Először a szerelmet. Májusnak szépséges haván, Mikor a madár zengett, Akkor vallottam meg neki Egy epedő érzelmet. III. Hogyha szemeidbe nézek,. Bajom, gondom elenyésznek; S ha ajkadra csókot adok, Akkor egészen jól vagyok. Ha ráborulok kebledre, Pámjön az istenek kedve; De ha te szólasz: „ Szeretlek /" Könnyeim fájón peregnek. Ford. Katona lián. Az elintézett ügy. — Irta: Tanczer József. — A faluháza előtt, a fal tövében fekszik egy vastag akácagerenda. A gerenda nincs egészen kifaragva, csak épen a gömbölyűsége van felül lefaragva laposra, hogy rá lehessen ülni. A faluház mögött van a szedres, hol libák legelnek. A nap már lefelé hajlik. Az emberek már szállingóznak haza a mezőről. Bíró uram is haza ballagott s elfoglalja rendes pihenő helyét: a faluház előtti akácatörzset. Itt szokott minden nap reggel és este pipázni.