Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-04-03 / 14. szám

első években a város kasszájába tudna 6—8000 koronát beszolgáltatni, ami később bizton emelkednék. Mert a városi adófizető polgárok szivesen szereznék be kölcsöneiket ott, hol ha nem is olcsóbban kapják, de ahol tudják azt, hogy az intézet jövödelme a közterhek csökkentésére fog fordíttatni, mégis kedvezőbb volna rájuk, mint bármely pénzintézet kölcsöne, hol az elért üzleti jövödelemben nem részesülhetnek. Hogy számításom nem csal, utalok a nagybányai városi takarékpénztárra, mely 1868-ban alapíttatott 21.157 forint tökével, s most az intézetnek 500.000 K alaptökéje van, mellyel bonyolítja le úgy a város, valamint a nagy vidék hitel- és pénzforgalmát, s a város közpénztárába befizetett 1901-ben 23 ezer, 1902-ben 24 ezer, 1903-ban 35 ezer, 1904-ben 37 ezer, 1905-ben 37 ezer, 1906-ban 46 ezer 1907-ben 48 ezer K-t, 1909-re pedig az intézet a városra esö üzleti hasznot 70 ezer K-ban állította be. Ha tehát Nagybánya városának ily j övöd elmet biztosít a takarékpénztára, akkor miért ne karolnánk fel mi is ezt az eszmét, mikor városunk nagyobb, vidéke népesebb és vagyonosabb, mint Nagybányáé. Ügyes, életrevaló igazgató vezetése mellett oly erőforráshoz juthatnánk, mely bennünket átsegítene mindazon a nehézségeken, melyek elénk tárulnak. Itt van a csatornázás kérdése, ezt halogatni már nem lehet, vízvezetékünk parancsolja létesítését, de parancsolja a közegészség is, hogy minden szenny, piszok, ami most a talajba szivódik, az eltávolítható lehessen. Az egészségre veszélyes minden okot megszüntetni ez az első kötelessége a városoknak. De vajon elháríthatjuk-e az akadájokat kellő anyagi erö nélkül? bizony nem. Éppen azért kell minden lehetőt megtenni, hogy egy városi takarékpénztár nyitásával, ha többet nem is tudunk elérni, csak érjünk el annyit, hogy a csatornázással ránk szakadó kiadásokat fedezhessük s" ne kelljen a lakosság adófillérennek a szürke világnak, hogy egy kis szépséget juttass neki. Az asszony fáradt arcát az irtózat keserűsége torzította el. A szája megvonaglott, a kezét remegve emelte fel. — Nem, — mondotta, — nem, nem, soha többé nem megyek ki erre az erkélyre. — Ohó, mi történt? Az asszony irtózva hunyta le a szemét és intett a kezével: — Ne kérdezd. — De. Igen. Mégis. Miért? Mi történt? Csanád unszolta az asszonyt. Az asszony idegesen remegett. — Nem, nem. A férfi elmosolyodott. — Valami baj történt ? — kérdezte halkan. Az asszony zokogásba tört ki. A férfi rémülten csitította. Végre elfogytak az asszony könnyei. Csanád komolyan szólott : — Nem zaklatlak, hogy mondd el, mi történt. Tudom, hogy ha valami komoly baj volna, első sorban hozzám fordulnál. Beszéljünk hát másról. Mikor nem unszolta érte, akkor az asszony elmondott mindent. Reszketve, borzongva, a sírással küzdve, szaggatottan és felindulva beszélt: — Tegnapelőtt estefelé kinn voltam az erkélyen. Egy fiatal ember ment erre az utcán és felnézett. Tovább haladt, azután megállott és visszanézett. Én nem néztem rá, de azért láttam. Magas, szőke ember volt, fiatal. Nézett egy ideig, azután elment. Tegnap délelőtt újra láttam. Erre járt és felnézett az erkélyre. Én nem mentem ki, de láttam. Estefelé azt hittem, eljösz. Kimentem az erkélyre. Piros ruha volt rajtam jeihez nyúlni. Már ez is óriási előny. Ha azonban több jövödelmet tud hozni, bőven akad helye, amire fordíthatjuk. Nevezetesen egy modern városház építésére, ami szintén égetővé válik, mert hivatalainkat a meglevőben már ma is célirányosan elhelyezni nem tudjuk. Pénztári helyiségünk tűrhetetlen, irattár és levéltár már megtelt, úgy hogy a padlás szolgál már erre a célra, orvosnak hivatalos helyisége nincs. Úgyszintén bejelentő hivatalnak sincs helyiség. Már pedig ezek nélkül városházat alig lehet elképzelni. Az erőforrás tehát igen üdvös volna, melyből erre is meríthetnénk. Igaz, hogy a városháza kérdését is meglehetne oly módon oldani, hogy alig kerülne valamr nagyobb évi áldozatba, mert ha a Gráf-féle és Német István telkére építenénk, úgy az alsó földszinti helyiségek meg a jelenlegi városháza bérjövedelme körülbelül meghoznák a beépítési költség, valamint a telkek vételárának törlesztéses kamatát. Első lépés azonban, melyet megteszünk, arra legyen írányitva, hogy jövödelmet teremtsünk a cél elérésére a lakosság megterheltetése nélkül. Legyen a képviselőtestület erős, befolyásmentes, haladjon a kitűzött cél felé s teremtse meg a városi takarékpénztárt, hogy abból meríthessünk anyagi erőt nélkülözhetetlen intézményeink megvalósításához. Csoknyay Károly. A parcellázás. ii. A közép birtokszerü parcellázás mindenesetre eredeti gondolat, amelyet valószínűleg a mi középbirtokos osztályunk pusztulása és az e fölött való honfiú szomorúság szülhetett. Tehát mint ilyen, hazafias célt jeligét viseli magán. Azonban első sorban is nem elég ezt szánandó állapotot konstatálni és úgy segíteni rajta, hanem e helyzetnek okaival kell elébb tisztába jönnünk s csak azután orvosolnunk a bajt az okok elhárításával. és a hajamat lefelé fésültem, ahogy neked tetszik. Leültem az erkélyen. Akkor ismét arra jött az a fiatal ember. Felnézett rám. Én nem fordultam feléje. Jó ideig nézett. Azután megindult az utca túlsó oldala felé. Útközben visszanézett. Ekkor arra fordultam, de nem azért, hogy ránézzek, hanem éppen csak arra fordultam. Ment előre, de mikor látta, hogy arra nézek, egészen visszafordult. Az utca közepén ment, felém fordította a fejét ... A sarkon akkor fordult be a villamos ... A kocsi csengetett. . . nem hallotta . . . rám nézett . . . Újra zokogni kezdett. Zokogva, síró, gyerekes panaszszal tördelte : — Rám nézett . . . nem hallotta a osengetést . . . elgázolta, ott a szemem láttára gázolta el a kocsi. Ott a szemem láttára, hiába sikoltottam az utolsó másodpercben. Eltakarta a szemét és az irtózattól reszketett. — Mennyi vér . . . Istenem, milyen rettenetes volt. Csanád megzavarodott. Meg volt indulva, nem tudott szólni, nem tudott egy vigasztaló szót mondani, — Én vagyok az oka, — fakadt ki az aszszony. — Én vagyok az oka. Kacérkodásnak vehette, hogy ránéztem. Azt hihette, hogy kacérkodtam vele. Én vagyok az oka. Soha többé ki nem megyek az erkélyre. Soha többé fel nem veszem azt a piros ruhát. A naiv Csanád most már némiképpen bűnrészesnek érezte magát és annál inkább meg akarta vigasztalni az asszonyt. — De édes Vilma, te nem tehetsz róla. Te nem vagy az oka. Se te, se a piros ruhád. Az asszonyt nem lehetett megnyugtatni. Középbirtokos osztályunk egy nagy része azért ment tönkre, mert nem értve meg az ujabb idők gazdálkodási szellemét, a régi nemesi módra élt, költekezett, úgy szólván gondtalanul élte el, amije volt. Ezeket talpra állítani akarni hitelre bérelt bármily nagy parcellákkal is, emberies szándék ugyan, de nem biztató. Fölösleges fáradság. Aki az öröklött saját gazdaságát ennyire tudta megőrizni, az ugyan az adósságra bérelt birtokon sem épiti fel boldogsága tanyáját. A másik nagy része ez osztálynak nern a saját hibájából, hanem a külső gazdasági körülmények kedvezőtlen voltából vett fájdalmas búcsút a gazdálkodástól. Ezek feltétlenül méltók a felsegitésre, azonban elébb a még most is nyomasztó gazdasági viszonyokat kell jobbra változtatni, mert ezen előfeltételek nélkül minden jó akarat előbbutóbb kudarcot vall. A mai nemzetgazdasági vonatkozásainkban egyedül azok a középbirtokosok volnának képesek a javaslatba hozott parcellázással sikeresen megbirkózni, akik eddig, az uj körülményeknek megfelelően idomították gazdálkodási eljárásukat és a gazdálkodásnak oly jelentős üzleti elveit is ismerték és a gyakorlatban ügyesen alkalmazták. Ámde ezen szerencsések közül is legtöbben nem kívánkoznak a parcellázásokban részesülni, hiszen elég gondjuk van a saját birtokuk jókarban tartásával és félő, hogyha még vennének hozzá, a mostani cseléd — és munkásmizériák miatt — nem bírnának eleget tenni, a haszon kilátásával, a gazdálkodási kötelességeknek. Vagyis: a középbirtok parcellázási terve, az emiitett birtokososztályból, csak kevés embernek teremheti meg a várvavárt és a javaslatban remélt jó szerencsét. Ezért pedig az annyira üdvös és szükséges kisebb parcellázások keretét bármily mértékben is megsziikiteni nem nemzetgazdasági érdek. A javaslat egyébként eszményi magaslatról koncipiálja a feltételeket, amelyekhez a középbirtok parcellák joga fűződik. Á magasfoku gazdasági iskolák sikeres elvégzését követeli és feladatává teszi az ily bérlőnek (parcella tulajdonosnak), hogy a környék kisbirtokosainak a gazdasági dolgokban utmutatója, a közügyekben vezére legyen és — ez is kiolvasható belőle — reprezentálni tudjon. Ez egy kicsit sok! Még az, hogy felsőgazdasági iskolai képzettséget köt ki, hagyján; noha még ezen kellék is akadály a célhoz jutásban, mert hány középbirtokos gyakorlati sikere meszsze fölülmúlja az iskolák elméleti kitűnőségeit. A gazdaságban is a siker a fő. A jó gyakorlati Minden vigasztaló mondatra a maga vádolásának egyre keményebb szava jött: — De Jgen. Én voltam a gyilkosa. Én öltem meg. Én kacérkodtam vele. Szegény, szerencsétlen fiatal ember ! Vad indulattal kínozta magát. Marcangolta magát azzal a váddal, hogy gyilkos, és a maga kínzásától reszketve ismételte: — Gyilkos vagyok, én vagyok a gyilkosa. A naiv Csanád végre észrevette, hogy minden vigasztaló szavával éppen az ellenkezőjét éri el annak, amit el akar érni. Látta, hogy az asszonyt egyre jobban belehajíja a maga kínzásába és elment. Nagyon csüggedt volt, bánatos, levert. — Milyen szomorú dolgok is vannak a világon. Mélabúsan kószált. Egy barátjával találkozott . — Hová mégy —? kérdezte tőle a másik. — Nem tudom. Kószálok. — Gyere velem. Olyan szomorú vagyok. — Te is ? Miért ? — Egy retteneteset . . . Egy fiatal barátom öngyilkos lett. Borzasztó. A villamos elé vetette magát. — Mit, mi . . . kérdezte idegesen Csanád. Mit csinált? — A villamos elé vetette magát. Hallatlan nyomorban volt. Nem telt már egy revolverre sem neki. Életében is büszke volt kérni, a halálában sem akart koldulni. Megírta nekem egy levélben, hogy a vízbe nem mehet, mert kitűnően úszik, hát a villamos elé megy. — Mikor történt? — Tegnap estefelé.