Pápai Hírlap – VI. évfolyam – 1909.

1909-01-02 / 1. szám

háztuladonosoknak szigorú feladata legyen a befektetett töke üzleti hasznait is szem előtt tartania az építésnél. Mert a kataszteri bérház első nagy hibája éppen abban rejtőzik, hogy helytelenül felfogot takarékossági célból, a befektetett töke hozadékát majdnem mind elveszítettük. így építeni bármely városnak legalább is könynyelmüség. Az említett bérház építésében a második tanulságos szempont pedig az, hogy mindjobban követelnünk kell, mi szerint az ily középítkezéseknél az illetékes hatósági személyek működését az anyagi felelősség szigorúan igazságos elvei szerint bíráljuk el. Mert végre is egy városnak, mely sokszor nem menekülhet meg az építkezések kényszerűsége elöl, teljes bizalommal és bátorsággal kell építkezési ügyeit kezelni s ott, ahol ez a bizodalom nincs meg, mint Pápán is, minden középítkezés előtt valóságos aggódási láz és a legnagyobb fokú bizalmatlanság támadja az előterjesztett terveket, ami helytelen és káros következményekkel is jár gyakran, azonban nem a közgyűlés ez állapot oka, hanem főleg abban rejlik a baj gyökere, hogy az anyagi felelősség parancsát nem merjük legelső feltételül oda allítani azok részére, akik az építkezéseinket vezetik. Az 1909-ik évre marad a villamossági telep kibővítése. Ezzel kapcsolatban nem ártana követnünk Debrecen városának példáját. E város ugyanis villamos telepe tőkebefektetéseinél egyes alapjait használta fel, s a telepnek és az alapok jövedelmének is nagy hasznára vált ez az eljárás. Amit Debrecen megtehetett, miért ne tehetnők meg mi is azt? A magunk javára gazdálkodnunk talán csak szabad ? Egy menedékház felépítése és ezzel a városi szegényügy célszerű rendezése egyik legszebb alkotása volna az uj évnek. Ez eszmének igen sok híve van társadalmunk minden rétegében és a közgyűlés tagjai között is, a pénzt pedig a mai szegények alapjából is könnyen fedezni lehetne. A nagyobb kérdések, mint aminők az egységes vásártér, az általános csatornázás, a városház építése, az 1909-ik esztendőnek elvi küzdelmei közé sorakoznak valószínűleg. Ide fog tartozni az az elhatározott szándékunk is, mely szerint városunk önállósításáról egy percig sem mondunk le és állandó napirenden tartjuk. Egyet még minden nehézség nélkül szokásba vehetne az új esztendőben az egész városi hatóságunk, beleértve képviselőtestületünket is. Már évekkel ezelőtt egy régi lelkes és buzgó tagja képviselőtestületünknek javasolta, hogy ama sok különféle és nagyobbszabásu szügsé

#gletek és tervek megvalósítása előtt a város egy állandó programmot adjon, amelynek sorrendje szerint haladna a város a fenti tervek végrehajtásában. Nem fogadták el. Pedig igen okos javaslat volt az. Hisz egy józan magán ember is, akire több időre szóló feladatok megoldása vár, cél- és okszerüségi szempontból előbb elkészíti mankálkodási i tervét s aztán fog a megoldásba. — A városra az ilyen eljárás még inkább ráfér. Ily eljárás mellett ügybuzgó hatóság, lelkes és megfontolva határozó képviselőtestület és áldozatkész értelmes lakosság, amilyen is Pápán lakik, — egybefogódzva hamarabb és bölcsebben oldaná meg ama nagyobb, és költségesebb feladatokat. Adja Isten, hogy a most beköszöntött új év ily jó jegyek oltalma alatt folyjon le. Gy. Gy. Szilveszteri revü. Azok az emberek, akik lelki szükségtől indíttatva, naponként inhalációt vesznek az újságokon keresztül a nagyvilág forró levegőjéből, észrevehették, hogy ebben a munka- és erőfeszítéstől túlfűtött levegőben mérges gázok is áramlanak feléjük a társadalom rothadásának kétségtelen bizonyítékai. A munka és erőfeszítés alatt értjük azt a sokféle küzdelmet, amellyel a kulturának, a természet és az emberek ellen való eme védekezésnek a sánoait folyton előbbre toljak és nagyobb körre terjesztjük ki, a társadalom rothadása alatt pedig a hivatását idejében, vagy idő előtt betöltött társadalmi részeknek, különösen a túlkulturált osztályoknak összeomlását. A bűnöket, amelyek szintén sajátságos mellékszagot adnak az inhalatórium levegőjének éa amelyekről itt szó lenni akar, szándékosan nem számítjuk a társadalom rothadásai közé, legalább összeségükben nem. Gárdonyi azt mondja valahol, hogy az az ember, aki először fintorított orrot az embertársára, az tette meg az első lépést a művelődés felé. Ebből kiindulhatunk. Azaz . . . herstellt . . . kezdjük máshogyan. Kezdjük azzal, hogy az élet

; sőt (ne kerteljünk a kisbetűvel) az .Élet- mennyire komplikálódott. Aki az utolsó 40 év, sőt csak a legutolsó 10 év minden technikai, művészeti é> társadalmi eredményéről tudomást vett, lehetetlen, hogy ebben a zűrzavarban ne csóválná értetlenül a fejét, A fejlődés, mint egy legnagyobb sebessége felé gyorsuló inga, üti fejbe a rábámészkodó embert, aki az ütéstől elkábul és a következő pillanatban egy újabb áramlat rázza fel az előbbi bámulatból. És még ha egy irányból érnék ezek a lendület-hirek a kultura meg figyelőjét. De a Iegellentéte«ebbről. A zászlóvivők, a zsenik pzáma annyira megszaporodott, hogy már éppen nem dicsőaég zseninek lenni, mert a szomszédban esetleg két kukurtitán rejtőzik, akik ugyauavval az energiával eltelve, holnap tovább fejlesztik azt, amit ma uagynehezen napvilágra sikerült hoznod. Mert nehéz az érvényesülés, jóllehet a társadalom szellemi szükségletei naponként sok emberben váltódnak fel kész tettekre és ez a 3ok ember mind magasabb halmazállapotánál fogva a társadalom vizének fenekéről a felszínére emelkedik, ahol rögtön el is párolog, mert jönnek alatta, alulról újak. A mindennapi ember, a nyárspolgár a sokkal kényelmesebb és kevesebb fáradsággal járó capilláris felszívódással elégszik meg, ezzel meg is tartván az egynemű össszeköttetést a társadalom vizéve>, amelytől nem mer nagyon messze eltávozni. Ez az eszeveszett forrongás, vagy lassú, megfontolt feltolódás minden ember közös tulajdonsága és messziről, a bölcselkedés hegyfokáról nézve az emberi társadalomnak bizonyos, a statikai elektromossággal rokon feszültségét sejteti, mikor minden molekula (az ember a társadalom molukélája) egynemű töltéssel ellátva taszítja egymást a felszínen. Kicsattanó szikrák a forradalmak és utánuk egy ideig nvumamát meg a dajkát érteni: azok öltöztetik, etetik, altatják Grishát, de hogy mire való a papa : — az titok. Van egy másik csodálatos valaki is : — a néni

; aki Grishának a trombitát ajándékozta. Hol megjelenik, hol eltűnik. Hová lesz ? Grisha nem egyszer kukucskált be az ágy alá, a láda mögé, a pamlag alá, de ott nem volt . . . Ebben az új világban, ahol a nap az embernek a szemébe süt, annyi papa, mama és néni van, hogy az ember azt sem tudja, melyikhez szaladjon. De a legfurcsább és legostobább a sok ló. Grisha elnézi, hogy kaszabálnak a lábaikkal, de nem ért az egészből semmit. Ránéz a dajkára, hogy ez magyarázza meg neki, de a dada hallgat. Egyszerre rettentő dübörgés hallatszik. — Az uton, egyenesen ő feléje egy csapat katona jön egyenletes léptekkel, a fürdés után kipirult arccal, bojttal a kardjukon. Grishának a hátán végigfut a hideg, s kérdőn néz a dadára : nem borzasztó ez ? De a dada nem szalad •el, nem is sir, hát nem borzasztó. Grisha elkíséri a szemével a katonákat és maga is taktusra lépeget. Két nagy macska szalad el mellette, hoszszu, kilógó nyelvvel, fölemelt farkkal. Grisha azt hiszi, neki is szaladni kell, és utánuk fut. — Megállj ! — kiált rá a dada, durván megfogva a vállát. — Hova mégy ? Leszel mindjárt jó ! Odább egy dajka ül: egy kis teknő van a kezében, tele barackkal. Grisha elmegy mellette és szó nélkül elvesz egy barackot. — Mit csinálsz ? — kiált rá a dadája, amint a kezére legyint 8 elveszi tőle a barackot. — Ostoba! Grishának most nagy öröme telnék benne, ha fölvehetne e_',y üvegdarabot, amely a lábai előtt fekszik, s a napsugárban úgy csillog, mint a mécs a szent-kép előtt. De fél, hogy megint a kezére vágnak. — Adjon Isten ! — hallja hirtelen a feje fölött, erős, mély hangon s egy magas férfit lát, csillogó gombokkal. Nagy örömére ez az ember kezet fog a dadával, megáll mellette és beszélgetni kezdenek. A napfény, a szekerek lármája, a lovak, a csillogó gombok — mindez rendkívül új, s annyira nem borzasztó, hogy a Grisha szive eltelik gyönyörűséggel és nevet. — Mennünt, mennünt — szól a fényes gombos férfihez és meghúzza a kabátját. — Hova ? — kérdezi az. — Mennünt — erősködik Grisha. Szeretné azt mondani, hogy nem volna rossz papát, mamát meg a cicát is magukkal vinni, de a nyelve egészen mást mond, mint keliene. Idő multán a dada letér az útról és Grishát egy nagy házba vezeti, ahol az udvaron még hó van. A fényes gombos ur is velők megy. A havat meg a pocsolyákat gondosan kikerülik, aztán felmennek egy sötét, piszkos lépcsőn és egy szobába jutnak. Ott nagy a füst, pecsenyeszag érzik, egy asszony áll a tűzhelynél és pecsenyét süt. A szakácsnő és a dajka megcsókolják egymást, leülnek a férfival együtt a padra s halkan beszélgetni kezdenek. Grisha nagyon fel van öltöztetve : tűrhetetlen melege van. Vájjon mitől van ez ? — gondolja és körülnéz. Egy sötét ágyat lát, konyhaeszközöket, meg a kemencét, amelyik úgy mered rá, mint egy nagy, sötét pokol. — Ma-ma! — nyöszörög Grisha. — Na, na, na ! — kiált rá a dajka. — Várj sorodra. A szakácsnő egy üveget tesz az asztalra, három poharat és süteményt. A két asszony meg a fényes gombu ember kocintanak, többször isznak, s a férfi meg-megöleli hol a szakácsnőt, hol a dajkát. Azután mindahárman halkan énekelnek. Grisha kinyújtja a kezét a sütemény után. Adnak neki egy darabot. Megeszi és nézi, hogy iszik a dada — ő is innék. — Aggyá — aggyá — mondja a dajkának. A szakácsnő odaadja neki a maga poharát, hogy egy kicsit szürcsöljön belőle. A Grisha szeme kidülled, elhúzza az arcát, köhög ós még soká hadonáz védekezve a kezeivel; a szakácsnő pedig nézi és nevet. Otthon Grisha elkezdi mesélni a mamának, a falaknak, az ágynak, hogy hol járt és mit látott. Nem annyira a szájával beszél, hanem inkább az arcával és a kezeivel. Mutatja, hogy sütött a nap, hogy szaladnak a lovak, milyen a kályha és hogyan iszik a szakácsnő. Este nem tud elaludni. A katonák, nagy cicák, a lovak, az üvegdarab, a kis teknők a barackokkal, a csillogó gombok — mindez összekavarodik és gyötrik az agyvelejét. Hánykolódik, fecseg, nem bir magával, végre sirni kezd. — Hiszen lázad van — mondja a mama, amint tenyerét a Grisha homlokára teszi. — Mitől lehet. — A kályha ! — szepegi Grisha. — Menj innen, kályha ! — Bizonyosan sokat evett — mondja a mama. És Grisha, eltelve egy világ benyomásaitól, az anyjától egy kanál ricinus-olajat kap.