Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-03-14 / 11. szám

bőségesen juttatott nemzetünknek. A dicső hajnalhasadás után a szabadság égő napja ragyogott égboltozatunkon, hogy hamar alábukván, hosszú, nehéz, sötét éj boruljon reánk, Azóta aztán, hogy ismét felvirradt, napunknak ragyogását folyton felhők takarják el. Megtörtént velünk e hatvan év alatt, hogy mindent elvesztettünk, de még máig sem történt meg, hogy mindent visszanyertünk volna. Bámuló, irigy tekintettel láttuk ez alatt más nemzetek naggyá növekedését, viszont megnyugvást keltett lelkünkben, hogy a teljes anarchia még se ejtette zsákmányul nemzetünket, mint főkép az újabb időkben nem egy más, nálunk nagyobb meg kisebb nemzetet. Sorsunk nem volt a leggonoszabb, de nem volt a legdicsöbb sem. Sorsunk egyszerűen a megélés volt. Megéltünk, fennmaradtunk, hogyan, minő körülmények között, minő megaláztatásokon menve keresztül, minő vérveszteségeket szenvedve el, mily kapcsolat által megbénítva, azt tudják mindenek. De megéltünk, itt vagyunk és hatvan év után — emlékezhetünk. Emlékezhetünk a napra, melynek lefolyása többre és szebbre jogosított, mint amit ma birunk. Az egyenlők és szabadok testvéries összetartásának édes reményével biztatott. A legfelségesebb szabadságjogok birtokában az ezeréves ország újjászületésével kecsegtetett. Emlékezhetünk a napra, melyen olyanvolt a magyar, mint mikor századok előtt egész Európa tisztelte és bámulta. Keletnek büszke és erős gyermeke eltelve a Nyugat eszméivel, bátor meggyőződéssel hirdette a legfelségesebb igéket. Emlékezhetünk és emlékezzünk is arra a napra. A legszebb márciusra, mely valaha a nemzetre virradt. És ezúttal hatvanadszor emlékezvén reá, legyünk tudatában annak, hogy az akkor hirdetett igék még máig sem valósultak meg teljesen. Megvalósításuk — kidőlvén mind a régiek — új nemzedékre, újabb márciusi ifjúságra vár. _ ö

r _ SZEMLE. Dugovics Titusz. Előáll egy nemzetiségi Milán s azzal a rettenetes leleplezéssel sújt le a magyar nemzetre, hogy a hős Dugovics Titusz nem volt magyar. Minthogy Dugovics Titusznak többé nem áll módjában e leleplezésre azzal válaszolni, hogy a leleplezőt — mint egykor a kontyos törököt -— a vár faláról magával rántsa, a kijelentés elhangzik cáfolat nélkül. Mi mosolygunk reá, a nemzetiségiek elraktározzák abba a tarka múzeumukba, ahol az oláh Hunyadit, a tót Tökölyt és a horvát Zrinyi Miklóst, a költőt őrzik. Zrinyi . . . Pár év előtt — mikor a horvátokkal még nem szövetkeztünk össze — Zágrábban jártam, ahol egy kiváló műveltségű horvát állami hivatalnokkal ismerkedtem meg, aki a legnagyobb határozottsággal vitatta, hogy Zrinyi Miklós „Szigeti veszedelem" c. hős költeménye — horvát mű. Hiába bizonyítottam be neki - az első magyar s az első horvát eredeti kiadások bemutatásával, hogy a magyar 60 évvel előbb jelent meg s horvátra csak a költő halála után fordították le, horvátom csökönyösen megmaradt állítása mellett. Nincs kétség felőle, hogy Dugovicssal is úgy áll a dolog, mint Zrínyivel. Ám ha ténykép konstatáltatnék, hogy pl. szerb volt az anyanyelve, az se lenne oly nagy veszedelem. Mert az a régi szerb, az a régi horvát, ha egy kukkot sem tudott magyarul, szivvel-lélekkel magyarnak érezte, vallotta magát, a mai horvát pedig, ha még olyan folyékonyan is beszél magyarul, sohase lesz más, mint — osztrák. A „lovagias" nemzet. Eddig ezzel a jelzővel ékesíteltek bennünket, hogy „lovagias" magyar nemzet. Meglehetősen tartalmatlan jelzőcske biz ez, inkább csak bizonyos külső formák iránti érzékünket méltatja, de azért nem hangzik éppen rosszul és más hijján megvoltunk vele elégedve. Szerda óta azonban ehhez a jelzőhöz való jogunkat elveszítettük. Amit a dunaparti csúcsíves palotában egynehány képviselő komoly ügyben eljáró úri asszonyokkal szemben elkövetett, az minden volt, csak nem lovagiasság. Kiviccelték őket durván, szinte brutálisan. Úgy, ahogy olyan ember tud viccelni, akinek tudása, meggyőződése nincs, olyannal szemben, akinek tanultsága, meggyőződése (legyen bár helyes vagy helytelen) van ; úgy, ahogy a hatalmas tud viccelni a gyöngébbel. Hogy a gyöngébb itt pláne a „gyöngébb nem" is volt, az szemmelláthatólag közömbös az olcsó élcekkel dobálódzó urak előtt ... A „lovagias* jelző még a középkorból maradt reánk. Az új kor új jelzőt kíván. Például ezt, hogy „szellemes." Ez, igen ez az, amiért a napilapok folyosó-történeti dicsőségére pályázó honatyák epednek. Csak kár, hogy a szellemes jelzőt azok a fránya franciák már régen lefoglalták. Igazán kár . . . A békenap megünnepléséről szóló múlt heti Szemlénkbe sajtó-hiba csúszott be. A hágai osztrákmagyar nem az orosz, hanem az olasz határt erősíti. Megsemmisített választás. A múlt évi december 17-éo tartott vármegyei általános tisztújításon történtek kétségen kívül még élénk emlékezetben vannak. Doktorios Sámuel volt tb. főszolgabíró és I. o«ztályú szolgabíró, akit a kijelölő bizottság II. osztályú szolgabírónak jelölt, holott ez állásra nem pályázott, a választás ellen panasszal élt a közigazgatási bírósághoz amely a választást e hét folyamán hozott ítéletével megsemmisítette. A közigazgatási biróság elvi jelentőségű döntését e helyütt egész terjedelmében közöljük, annál is inkább, mert ez Ítélet által, közvetlenül a választás után teljes határozottsággal kifejezett véleményünk helyessége hiteles igazolást nyer. Az ítélet szó szerint így hangzik : Ő felsége a király nevében a magyar királyi közigazgatási biróság Doktorits Samu volt szolgabírónak Veszprém vármegye törvényhatósági bizottságának 1907. évi december hónap 17-én tartott tisztújító közgyűlésén az I. osztályú szolgabirák megválasztása tárgyában 22. sz. alatt hozott határozata ellen beadott panaszát 1908. évi március hónap 4. napján tartott nyilvános ülésében az 1896. évi XXVI. törvénycikk 42. szakasza alapján tárgyalás alá vevéu, következőleg — itélt: A magyar királyi közigazgatási biróság a panasznak helyt ad és a törvényhatóságnak panaszszál megtámadott határozatát, illetve a három I-ső osztályú szolgabíró megválasztását megsemmisíti. Indokok: Az egyik ok, amely miatt panaszló az I. osztályú szolgabirák megválasztását megsemmisíttetni kéri, az, hogy a szolgabirák kijelölésében a főispánon, mi«t elnökön kívül, a kijelölő választmánynak csak öt tagja veft részt. A kijelölő választmány ülésének jegyzőkönyvéből az tűnik ki, hogy midőn a szolgabírói állásokra beérkezett pályázatok megbirálására került a sor, a közgyűlés által megválasztott Sült József kijelölő választmányi tag, amaz okból, hogy az egyik szolgabírói állásra fia is pályázott, mint érdekelt fél, a szolgabirák kijelölésében részt venni nem kiván és az ülésből eltávozott. Az 1886. évi XX. törvénycikk 82. szakasza értelmében a kijelölő- választmány áll: a főispánból, mint elnökből, a közgyűlés által választott három és a főispán által meghívott szintén három tagból. Ama kérdésben, hogy a kijelölő választmány határozatképességéhez hány tagnak a jelenléte szükséges, a törvény kifejezetten nem rendelkezik, lenül úszott utána a szélben, mely dacosan ragaszkodott belé felnyitott ernyőjébe s minduntalan ki akarta kapni fejéből nagyszélü kalapját. Lábai meg-megbicsaklottak a göröngyös uton s felhangzott utána a jókedvű emberek vidám kacagása. A paraszt-fiuk pedig utána iramodtak, kisérték ki a faluból s gúnyosan kiabálták: „bolond kisasszony, bolond kisasszony !

u Oda lent a Zselicben, ahol a Mecsek alacsony dombokká törpül s karjait lenyujtogatja a Dráva völgyéig, keskeny, erdőkkel szegett völgyben, széles országút mentén egy kicsi falu van, melynek apró, szalmafödeles házikói közül messze fehérlik három nemesi kúria. A falunak a Kaposvár felőli végén van az egyik, a Kutassy Tamás kúriája. Kicsi, szalmafödeles és régiesen épült ház, melynek magas teteje feltűnő aránytalanságot mutat, az alaosony, hamvasra mázolt falakhoz. Apró ablakai sürü vasrostéllyal vannak védve, a rostélyokon látható vert rózsák, tulipánok elmúlt századok kovácsművészetét dicsérik. A ház környéke puszta, de a gazdasági udvar, melyen ekék, szekerek, taligák hevernek széltében — mutatja, hogy nemzetes Kutassy Tamás úr birtoka sok száz holdra rug. Alább, a kis falut végig futó patak partján, hárs- és szilfák lombjai mögül fehérlik a Barcay Gábor uramnak régiesen épült, de újonnan meszelt háza, melynek zsuppfödelén már évek óta tanyázik egy jámbor gólyapár. Kívül a falun, Kadarkút felé, üde zöld fenyőpiramisoktól és árnyékoB kerttől körülvéve, büszkélkedik a mohlepte, cserépfödeles Zarándykuria. A nemes Zarándyak ősi fészke ez, melynek alacsony, de úrias termei csak nem rég is, amig Zarándy Gáspárné nemzetes asszonyomat örök nyugalomra vitték a templom mögötti temetőkertbe, oly gyakran látta együtt a zselickörnyéki nemes családokat barátságos összejövetelen. A jó nemzetes asszony halálával a gyakori vendégségek elmaradtak, gyász borult a Zarándyházra s a gyász ott is lebeg azóta mindig, mert nemzetes Zarándy Gáspár úr többé nem mondta el a „holtomiglan - holtáiglan"-t. Csak egy gyönyörűsége van még a gyászoló házigazdának s az ott van egyetlen leányának, a szép Ágnesnek anyjára emlékeztető kék szemeiben. Ágnes utolsó sarjadéka volt az ősrégi Zarándy-familiának. O rá nézett tehát a szép Zarándy-birtok, melynek párját nem lehetett találni a Zselicben. E mellett szépségének hire is messze elterjedt a vidéken. De ha Zarándy Gáspár uram szép leányával büszkélkedett, Kutassy Tamás meg Barcay Gábor nemzetes uraimék olyan délceg két fiúval dicsekedtek, amilyenek nem voltak találhatók nagy Somogy vármegyében. A három gyermek együtt növekedett fel a lepkeüzés gondtalan korszakától, amikor az ifjú szív valami titkos vágyat érez. Együtt futkosták be tavasszal a patak völgyét, szedték és kötötték koszorúba a sárga virágot, remegő füvet; nyáron együtt verték fel a vén hársas csöndjét, míg fölöttük rózsaszínű felhők szálldogáltak s körültük virágillatot kergetett a suttogó szellő. így teltek az évek. Egyszer azonban, mikor a vén hársas készült lehányni lombjait s a madárdal is némulófélben volt a vidéken, elváltak a gyermekek egymástól. A fiúcskák elmentek Pécsre, az iskolába. Hanem mikor a vén hársas ismét kibontotta lombsátorát, a fiúcskák mindannyiszor ismét visszajöttek. És így ment ez évről-évre. A gyermekek szépen fejlődtek: öreg törzseknek szép, fiatal hajtásai. Lassan-lassan szivük is kezdte követelni ősidőktől fogva örökölt jussát. A fiuk minden falevél-hulláskor telibb szivvel hagyták el az ősi portát, a szülőfalu kedves vidékeit. Mire aztán a huszadik tavasz kinyílt, a két ifjú szive csordultig megtelt szerelemmel. S ezt a kis Zárándv Ágnes kék szeme, selyemlágy haja, sugár termete és tiszta lelke okozta. Az ifjak egymás lelkébe láttak. Isten tudja, minek lesz okozója ez a közös érzelem ? ! Talán egykor örökre elfordulnak egymástól . . . Érezték, hogy ügyüket elintézni nagyon nehéz lesz. Talán majd elintézi Ágnes maga . . . Akit ő választ, ám legyen boldog az. A másik pedig menjen amerre tud, vigasztalódni. így gondolkoztak az ifjak s hitték, hogy a legközelebbi virágfakadáskor megtörténik a döntés szivük felett. De eljött a tavasz, a virágok a Zselicben mind kivirítottak: csak Ágnes volt még bimbójában. Erősebben illatozik a rózsa, amely később virít ... • De vájjon melyiknek fog kinyílni : a barna Kutassy Andornak, vagy a gzőke Barcay Eleknek ?.. . * * * 1848 nyarán haza jöttek ismét az ifjak, de nem a madárdal hivó, szerelmes szavára. A két ifjú megköszörülte kardját, lóra ült s bucsut mondva szülőknek, jóbarátoknak, ment sietve a zászló alá.