Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-02-29 / 9. szám

V. évfolyam. 9. szám. Pápa, 1908 február 29. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: 13 KŐRÖ8'ENDKE. Kiadóhivatal: Petőn-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Fizetésrendezés. „Már megint!" Ezt az ironikus hangsúlyával jelentőssé váló két szót hallottam egy városatya ajkáról, mikor a városi tisztviselőknek fizetésrendezési kérelméről értesült. „Már megint!", ami azt akarta jelenteni, hogy ezek a mi hivatalnokaink, akikről annyiszor és oly alaposan gondoskodtunk, „már megint" alkalmatlankodnak a városnál s telhetetlenül még nagyobbá, még fényesebbé akarják tenni amúgy is nagy és fényes fizetésüket. Tisztázzuk mindenekelőtt, hogy ennek a türelmetlen elszólásnak csakugyan meg volt-e a jogosultsága. Tény az, hogy a képviselőtestületnek nem most lesz alkalma először fizetésrendezési kérelemmel foglalkozni. Azóta, hogy 7 évvel ezelőtt tisztviselőink fizetését már az akkori viszonyokhoz is mérten igen alacsony mértékben megállapították, azóta valóban több izben került városi közgyűlés elé a tisztviselők fizetésének ügye. Egyszer a kezelőtisztek, máskor a rendőrszemélyzet, máskor ismét az egész tisztviselői kar, majd megint csak az alacsonyabb fizetési osztályba sorozottak kértek hol fizetésjavítást, hol drágasági pótlékot. S a város? A város e sok kérelmet csak egyetlenegyszer respektálta, egyetlenegyszer szavazott meg 8—12°/

0 drágasági pótlékot, ami, tekintetbe véve a mai fizetéseket, csakugyan másnak, mint könyöradománynak nem volt nevezhető. A „már megint"-nek tehát nincs jogosultsága. Fizetésrendezést, olyat, melynek révén tisztviselőink anyagi ellátás tekintetében a velük egyenlő kvalifikációjú állami, megyei, községi alkalmazottakat egy színvonalra jutnak, eddig még nem kértek, mint most, egyedül csak most. Aki tisztviselőink kérelmét elolvasta s a szociális érdekek iránt csak egy csöpp érzékkel bir, nem zárkózhatik el a kérvényben foglaltak igazsága elöl. Való igaz, hogy az élelmicikkek, lakásviszonyok, a megélhetés összes eszközeinek megdrágulása éppen az utolsó évtizedben enormis méreteket öltött. Való igaz, hogy ezt az államhatalom maga is elismerte s ezért emelte fel ugyancsak az utolsó évtizedben nemcsak az állami alkalmazottak, de mindazon hivatalnokok fizetését, kik bármi vonatkozásban az államnak hasznos szolgálatot végeznek. És ez a nagy, folytonos fizetésrendezési processzus egyes-egyedül a városi tisztviselőket hagyta érintetlenül. Mivel ekként az, kinek közvetve szolgálnak nem gondoskodott róluk, fordulnak most ahhoz, kinek közvetlenül állnak szolgálatában t. i. a városhoz. Kérelmük indokolt, jogosult; kérdés csak az, módjában áll-e a városnak a kérelmet teljesítenie.? És itt eljutottunk a punctum salienshez. Eljutottunk oda, ahol már a számok a rideg számok nyomulnak az előtérbe. És ezek a számok első sorban azt mondják, hogy a kért fizetésrendezés 28.765 K-t, tesz ki. Ez nagy összeg. Akkora nagy összeg, hogy megfelel 14°/

0 pótadónak. Igaz, hogy a tisztviselők kérvényükben fedezetkép az 1907. évi pénztármaradványt jelölik meg, de azt nem szabad viszont figyelmen kivül hagyni, hogy a pénztármaradvány sem egyéb, mint a városi pótadónak egy ideiglenesen fel nem használt része. És az bizonyos, hogy a 28.765 K igenis a város lakosságát terhelné, a város lakossága pedig immár oly mértékben meg van terhelve, ez ujabb nagy tehernek elviselésére bajosan fog vállalkozni. A generális, a végleges fizetésrendezést tehát ne várják a tisztviselőink a várostól. Illetve ne várják addig, mig az állami segély igéret földére be netn vezettetünk. Sokan azt mondják, hogy már közel vagyunk az áhított földhöz. Vállalkozóbb szelemek már a Nébó hegyén képzelik magukat, honnan a Kanaánt végigtekinthetik. Skeptikusok azonban még mindig akadnak, akiket majd a tények győznek csak meg, kivánjuk, hogy minél előbb. Ridegen elzárkózni e kérelem elöl azonban nem lehet a képviselőtestületnek a nélkül, hogy a szivtelenség vádjával ne illettessék. Tárgyalja tehát minél előbb s tárgyalván emelje fel az összes tisztviselőket illetőleg oly magasra a drágasági pótA „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. UXOR MEA. Most álmodom. Hiába szóltolc hozzám, Én meg nem értem a ti hangotok . . . Lelkemben egy édes hang cseng szünetlen, Előttem egy szelíd szempár ragyog. Osmeritek Harold király regéjét, Ki lent, a tenger mélyében lakik ? — Csodaszép nimfa tartja átölelve, S ajkára nyomja égő ajkait így érzem én magam s csak néha-néha Hallok egy távoli jajszót, mikor Az újkor démona egy szent, egy régi Intézményt, eszmét eltipor. Vérem forogni kezd . . . karom kinyújtom . . De ah, két kar szelíden átölel, Egy csókot érzek s homlokom redőit Gyöngéd, rózsás kis újj simítja el. És addig sugdos a fülembe édes, Vigasztaló, bohókás szavakat, Mig lassan, lassan at egész világot Felejttm az ő csókjai alatt. Mezarthim. A Kunigunda-akna. Irta: Győri Gyula. I. Még most, 19 év után is, igen élénken emlékszem Magyarország legszebb sóaknájára, a hires akna-szlatinai Kunigunda-aknára. Ez az akna volt, vagy mint ott a vidéken nevezték, ez a bánya volt a vidék legelső büszkesége. Máramarosszigeten nem fordúlt meg túrista, avagy más intelligens idegen ember anélkül, hogy fel ne kereste volna e remek művelésű bányát s le ne szállt volna 400 méter mélységű hófehér ölébe. Tizszer ereszkedtem alá hatalmas liftjén s mondhatom, hogy ismertem is jól. Gebékkel vontatott fiakker könnyítette meg egy óráig tartó utunkat a megyeszékhelyétől Aknaszlatina községig. Mikor túlhaladtunk a bányászok lakta elég Bzéles útcájú telepítvényen, amely tulajdonképpen két házsorból állott, elő bukkant csakhamar magas fatornyával a Kunigunda-akna. A tornyos tető alávont bejáró, a nagy gépház és a só átvételéhez szükséges épületet meglehetős magas dombon sorakoztak egymás mellé. E domb nyugati, északi és északkeleti oldala meredekül futott alá egy szerényen tova csobogó patak partjára, amelynek vize csupa sőt tartalmazott az említett domboldalakon összehalmozott, jobban mondva, kihányt kősó törmeléktől. Ugy, hogy a magaslat eme részét bátran sóhegynek is nevezhetni, mivel csaknem a kidobott, hasznavehetetlen sótörmelékek alkották. Mindig, éjjel s nappal fegyveres eilbak állt legmagasabb pontján, nehogy a szomszéd falvak nyomorúságos életű lakosságából valaki egy darabot is elmerjen cipelni az u. n. sószemetből, vagy amint ott hívták : a görcből. Komoly, szavahihető egyének ajkáról hallottam, hogy nem egyszer egy piszkos, földes sódarabért életével fizetett a birkabundába büjt szerencsétlen oláh. Egy ideig nagy kegyesen megengedték a sóspatakból való viz használatát a közeli lakosoknak, de később ezt is korlátozták. Miért miért nem, — biztosan nem tudom már, de bir szerint azért, mert féltették e sós viz mennyiségét a fürdőtelep érdekében. Mintha bizony 100—200 csöbör viz hiányát megérezte volna a fürdő telepe. De hát, ha Romániába akkor tájt 4 koronáért szállítottuk csupán csak a kivitel cime végett a só métermázsáját, az így szenvedett veszteséget némileg a szabadon tova osörtető patak sós habjain kellett visszaszereznünk ! A bányába lerándulni akarók első pihenő pontja a görcz magaslata volt, ahol rendesen megvárni szokták a leszállhatás idejét. Mert nem ment ez oly mindjárt. Először a bányavezetőtől kellett engedélyt kapni rá s aztán ott künn a tárna benyílója alatt lesni, milsor jön föl a mélységből a sóval megrakott kosár. Ugy lent mint fönt villám csöngetyü jelezte a meglehetős nagy kosár útra keltét s belekerült 8 perc, amig érkezési célpontjához jutott a lift. S rendesen előbb a tárnában öszzehalmozott sót hordták föl s azták került a sor a privát jellegű leszállásokra. Jól ismertek már ott engem. S maga a főbányatanácsos, az egész bányaművelés lelke, De Adda Gyula, mosolyogva intett már felém, ha látta, hogy ismét idegenekkel jövök leszállni a poklok fehér feaekére.