Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-12-05 / 49. szám

tett szert, mi belső értékre nem 4, de 6, sőt — gondoljunk az átprotegált maturusok csapatára — talán 8 osztállyal is felér, formális képesítés hijján háttérbe szorul, olyannal szemben, aki a négy osztályú bizonyítványt valahogyan, akárhogyan megszerezte. A bizonyítvány-hajsza természetszerűen szülte a bizonyítvány-gyárakat, azokat az előkészítő intézeteket, hol két hét alatt, sőt néha két nap alatt nürnbergi tölcsérrel töltötték a bizonyítvány-sóvár emberek fejébe a tudományt. A bizonyítvány-gyárnak pedig alapföltétele volt a panama. Panamát űztek tehát tanárokkal, panamát a tanfelügyelővel, egy csomó városi hivatalnokkal s kerekedett belőle most olyan cifra komédia, melynek megérdemlett büntetése más nem lehet, mint — hivatalvesztés, börtön. Feltűnt nekem, hogy a bizonyítványkalandorok egyedül a polgári iskola mezején portyáztak, a tulajdonképeni középiskolák: a gimnázium és reáliskola területére nem mertek behatolni. Érdeklődvén a dolog iránt megtudtam, hogy ennek oka a polgári iskolák magánvizsgálati szabályzatában rejlik, mely sokkal enyhébb feltételekhez köti a magán vizsgálati jogosultságot, mint a középiskoláké. Tág teret nyit ez a szabályzat annak, hogy a polgári iskolákat —- amint azt nem csak a fővárosban látjuk -— özönével árasszák el a bizonyítványhajhászó egyének, s rendes előkészület nélkül vizsgát tegyenek. Legtöbb a IV-röl tesz vizsgát, ez lévén az alapkvalifikáció, de sok esetben hatosztályu bizonyítványt szereznek és ezt megszerezhetik oly polgári iskolában is, melynek V. és VI. osztálya nincs is felállítva. Igaz ugyan, hogy a tanárok képesítése 6 osztályra ép úgy szól, mint 4-re, de próbálná meg valaki egy 4 osztályú gimnázium igazgatójához azzal a kéréssel fordulni, hogy ö az V-ről akar vizsgát tenni! Kinevetné. Koszból is sarjadhat jó. A fővárosi iskolaügyi panama első üdvös következménye gyanánt — a tanügyi levegő megtisztításán kivül — azt várhatjuk, hogy a polgári iskola szabályzatát szintén ép oly szigorúvá fogják tenni, s ép oly szigorúan fogják alkalmazni, mint a többi iskoláknál. Ez azonban a bajok orvoslására nem elég. Ha azt akarjuk, hogy ez a bizonyítványhajsza végleg megszűnjék, akkor a kisebb, altiszti jellegű állásokra nézve a minősítési törvényt módosítani kell. Hogy az, aki a vasúti vagy postai, vagy más hasonló szolgálatban éveket töltött, megérdemli az altiszti kinevezést, annak megítélését ne az iskolákra bizzák, hanem bizzák a vasútnak és postának erre a célra alkotandó külön bizottságaira. Ezek megtudják ítélni az illetők szakképzettségét, de megtudják ítélni intelligenciájuk általános szinvonalát is. Ha megvan a kellő intelligenciájuk, akkor kapják meg az altiszti kinevezést, ha nincs, akkor a 4 iskoláról esetleg megszerezhető bizonyítvány se tenné őket intelligenssé. Tessék e tekintetben a katonaságtól venni példát. Ott nem nézik, hány iskolát végzett valaki, hanem ha kellő rátermettsége, megfelelő szellemi képessége van örömmel léptetik elő „dienstführender Feldwebel„-nek, ami az első altiszti rang s a polgári életben hivatali állás betöltésénél egyenlő értékűnek is tekintetik a négy osztállyal. Nem formális, de tényleges tudásra, igazi szakképzettségre van szüksége ennek az országnak. És van szüksége jellemes, becsületes emberekre, amit bizonyára szintén nem azok a bizonyítvány-gyárak teremtenek meg, miket vezető tanügyi körök, tanárok, tanfelügyelök és községi elöljáróságok kegyes, de nem éppen önzetlen támogatásával Kerekes Ignác úr és társai létesítenek. Ccnsor. Házassági statisztika. Ha alaposan szemügyre vesszük, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy a statisztika tulajdonképen nem is olyan száraz tudomány, mint aminőnek azt a közhiedelem gondolja. Sőt ellenkezőleg. Sokszor élvezetet szerző olvasmányt képez. Hogy tanulságom, az már régi hibája. Hogy az okos sokat tanulhat belőle, az meg épenséggel eredendő bűne. Mert hát a magyar ember nem szeret ta nulni, nem szeret okosodn 8 kiváltképen a megcáfolhatlan igazságokat nem szereti wemtől izembe hallani. A rideg statisztikai kimutatásokból érdekes •zámadat ragadta meg figyelmünket. Szinte hihetetlennek tünt fel előttünk, mikor nyomtatott statisztikai kimutatásokból győződhettünk meg, hogy az elmúlt esztendőben 14.972 házassággal kevesebbet kötöttek az anyakönyvvezető előtt, mint az előbbi esztendőben. Tehát 14.97ií családdal kevesebbet alapítottak, mint az előző évben, ugyanannyira! több leány maradt pártában s ugyanannyi remény, várakozás, kívánság maradt betöltetlen, teljesítetlen. S a statisztika, ha visszamenőleg lapozgatjuk lapjait, még egyebet is mutat. Azt mutatja, hogy a házasságok száma évről évre kisebbedik, tehát nem a véletlen következménye, hogy ebbeo az esztendőben kevesebben járultak az anyakönyvvezető elébe, hanem szinte szabályszerű pontossággal évről-évre csökken azok száma, kik a családalapítás nemes missziójában résztvenni kívánnának. Tehát évről-évre csökken a megkötött házasságok száma. E pontnál meg kell állapodnunk. Mert ha így tart tovább s a statisztika hű marad önmagához, egy pár év mulva már egyáltalában nem lesz esküvő a végeredményben vagy teljesen kibal ez az ország, vagy a mi még rosszabb az erkölcsi posvánv hitvány fertőjébe fullad. Minden bajnak, ha jó kezelő orvos vizsgálja, mindenekelőtt a kutforrását kell kutatni. Mert ahol a baj gyökeredzik, ott kell majd a gyógyítási folyamatnak megkezdődnie. Mi az oka tehát annak, hogy a statisztika máskor e vidám s kedves rovata egyszerre ime oly sötét, szomorú s vigasztalan képet nyújt. Miért fogy évről-évre, különösen hazánkban a házasságkötések száma ? S milyen ellenszerét tudnók e bajnak, hogy ismét vigan s örömmel lapozhassuk az éppenséggel száraznak nem mondható kiváló tudomány lapjait. Miért fogy a házasságok száma ? Ezer é§ egy válaszunk lehet reá. Első és legnagyobb oka mindenesetre a gyenge keresetben található. A fiatalok a mai nehéz viszonyok mellett megelégednek, ha önmagukat nagynehezen eltudják tartani s valóban dicsérendő dolog, hogy e válságos időkben nem gondolnak arra, hogy szűkös viszonyaikat egy gyenge, erőtlen nővel megosszák s így a szerencsétlen házasságok számát gyarapítsák. Másik főoka társadalmi életünk ferdeségében keresendő. A férjhez menendő lányok, amig lányok szalmafödeles viskókról s megosztandó száraz kenyérről beszélnek a házasulandó fiatalemberek előtt. De mikor azután végtére csakugyan főkötő alá kerülnek, akkor már ugyanolyan mértékben akarnak élni, mint a szülői háznál, »nem gondolva arra, hogy szülőiknek a jóléte 20—25 éves ernyedetlen szorgalom és munka megérdemelt gyümölcse, mig az ő férje ura bizony még nem érhette el azt a jövödelmet. Nem gondolják meg azt, miként lehetne a levegőt tüzelési és világítási célokra felhasználni. A nagy, modern vegyész, az újkori kémia elsőrendű mívelője erre a célra nemcsak tudását, erejét, életét, de a vagyonát is szentelte. Megtakarított pénzéből olyan magánlaboratóriumot állított, mely minden irányú kísérletre alkalmas volt. A háztartást egyetlen leánya, Matild vezette. A sugár termetű, szürke szemű leányka csupa okos ság és ökonomia volt. Apja tanári fizetéséből nemcsak a háztartás szükségleteit látta el, de tellett vegyi szerekre is. Egy derék pionirtiszt udvarolt neki a legkomolyabb szándékkal. Többször jelentette ki : — Ha másképp nem lehet, leteszem a kardbojtot, s polgári foglalkozás után nézek. Az a másképp a kaucióra vonatkozott. Matild még nem akarta a döntő szót kimondani. Előbb beszélni akart apjával. A hazugság ügye nagyon elhúzódott, A tudós a maga rettenetes önzésével csak a nagy problémán csüggött. Egyebekben megelégedett, boldog volt. Mikor az egyetemi órákról hazajött, s mindenütt olyan mintaszerű tisztaságot és rendet talált, valósággal udvarolt a lányának : — Ha maga a Gondviselés lenne a gazdaasszonyom, akkor sem lenne reálisabb kényelmem. Ügy nézett leányára, mint valami magasabb rendű lényre, ki szellemszáruyakon surran át az élet anyagias részén. Matildot tartotta érdemesnek arra, hogy vele a nagy problémát közölje. Magyarázta neki — Látod, Tilduskám, az égés csodálatos tüneményét a tudomány nem ismeri kellően. Sejtem, több, érzem, hogy az égés csak relatív tünemény. Figyelj ide : ugye-bár a gáz ég a levegőben, viszont a levegő lánggal ég a világító gázban. Biztosra vehetjük, hogy az égésnek, a lángnak nem az éghető anyag, sem az égést fenntartó oxigén az alapfeltétele, hanem valami más, titkos, magasabb rendű vegyi íolyamat, melynek energiája teremti a lángot. Ha felösmernüuk sikerül ennek a vegyi folyamatnak a természetét, akkor az oxigénnek égnie kell az oxigénben, a levegőnek a levegőben. Mert akkor létrehozhatjuk azt a vegyi folyamatot . . . Erted ? Matild igent mondott, de lelkében kinos kétségek támadtak. Vájjon apja életét, munkásságát nem valami kegyetlen témára nyügzi le ? Az ő csekély kémiai tudása nem nyújtott neki semmi támaszt. A leánya szerencsétlennek érezte magát, a tudós ellenben vérmesen beszélt az emberiség nagy érdekeiről. Büszkén említette többször, hogy ez a felfedezés mélyebb nyomokat váj az emberi mivelődés történetébe, mint akár a gőz, akár a villamosság. — Lehet, hogy nem érem meg, de az bizonyos, hogy nevem ezzel a felfedezéssel örök időkre összeforr , . . A hét végén mégis nyugtalan és levert volt. Alig tudta rossz kedvét leplezni. A további kísérletekhez ugyanis egy nagyobb, acélszerkezetű gépre lett volna szüksége. A gépet ő maga koncipiálta. Irt egy párisi nagy mechanikus cégnek. Kérdezősködött, hogy mennyibe kerülne a gép előállítása. Megkapta a választ : harmincezer forintba. Ez hangolta le. Nem volt pénze. A géptől pedig csodákat remélt. Mogorván, keserűséggel a lelkében vonult vissza a laboratóriumba. Matild komolyan aggódott érte. A tudós napok óta keveset evett, elhanyagolta sétáját, s szórakozottan beszélt. Másnap a levélhordó nagy pénzösszegről szóló utalványt hozott: negyvenezer forintot. Azonkívül egy ajánlott levelet. Már évek óta az volt a szokás, hogy Matild vette át az apja nevére érkező postai küldeményeket. Az összeg nagysága izgatottá tette. Honnan e rengeteg pénz ? Ki küldi ? Az ajánlott levél megadta a felvilágosítást. A negyvenezer forintot a Bohr és társa cimü németországi nagy vegytermék gyár igazgatósága küldte a tudósnak, ki régebben egy anaesztétikumot, melyet ő maga állított elő alkaloidákban, ajánlott fel a cégnek. A cég csak most, évek után, határozta el magát a megvételre, Matild az utalvánuyal a kezében a laboratóriumba sietett, hogy a hirt közölje apjával. Az ajtóban találkozott vele. — Papa, jó hir. Negyvenezer forint érkezett a cimedre. A tudós hallgató kagylót formált a tenyeréből, hogy jobban hallja. — Negyvenezer forint ? Mit mondasz, kis lányom ? — Itt van, papa, olvasd. Az öreg gyorsan végigfutotta a levelet, s leplezetlen, szinte gyermekes örömmel lobog'tatta. — Az anaesztétikum! Tudtam, hogy e'őbbutóbb fölismerik értékét. Brávó ! Matild, az égre, siess, hozd el a pénzt. Té nem tudod, milyen érdekek fűződnek ehhez az összeghez . . . Legalább négyöt évet nyerek vele ... Ez nagy szó az én koromban . . . Még ma megrendelem a gépet . . . Siess, drága gyermekem . . . Vigyázz a pénzre. Matild néhány perc alatt kész volt a toalettel és távozott. A tudós egy karosszékbe dőlt, s félhalkan beszélgetett magával. — Igen, minden haladás az energia fokozásától függ . . . Mert hogy ez a pénz megérkezett, az én agysejtjeim is energikusabban működnek. Csodásan erősödik szellemi erőm. Tisztábban látok . . .