Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-08-22 / 34. szám

is egységes nép lakozzék e vármegye területén. Ami pedig Josef Schmidtet illeti, vele szemben is résen kell lennünk. Elsőnek mondottuk ki, hogy ennek az embernek nem szabad tovább az állam kenyerét enni. Ugyanezt a véleményt nyilvánította azután több fővárosi lap, kiváltképen nagy nyomatékkal a félhivatalos >Budapest« is. Igenis, a hadseregnek kötelessége ezt a politikai kalaudort kivetni a maga, kebeléből. És bármennyire komikus látványnak is tartjuk, mikor egy lódoktor így hősködik az Ostdeutsche Rundscha u-ba irott cikkében : Magyarországon a német népnek nagy jövője van és azt a népet, mely ma már 3 millió lelket számlál (??!), azt a népet, melynek tagjai édes testvéreink, nem hagyhatjuk cserben. A magyarok (Madjaren) népecskéjének nem szabad hárommillió fajrokonainkat elnyomni és jogaiklól megfosztani. Az ész joga parancsolja nekünk, amely jog kell, hogy minden törvényen felül álljon, hogy mi, ha meg kell lennie, kardot ragadjunk és az egész fajzatra, mely gyermekeinket el akarja rabolni, 1 esujtsunk —, mégis az a tény maga, hogy egy katona ily arcátlan vakmerőséggel mert irni és így merhetett végigbeszélni féltucat falut, a legsúlyosabb büntetést kell, hogy zúdítsa reá. Arra, hogy ne ez következzék be, gondolnunk sem szabad. Hiszen, úgy tudjuk, Magyarországon élünk s az a legfőbb hadúr, akinek nevében Josef Schmidt felett Ítélkezni fognak, királya az ezeréves magyar hazának is. SZEMLE. Vasárnapi munkaszünet. Aki csepp érzékkel bir a munkásság igaz érdekei iránt, az nem zárkózhatik el ama régi követelésük jogossága elől, hogy számukra a teljes 24 órás vasárnapi munkaszünet biztosíttassék. A kormány új törvénytervezete, mely most került nyilvánosság elé, méltányolja szintén e követelést, de a vidéket illetőleg a vasárnapi szó elhagyásával szándékozik teljesíteni. Megadja a kereskedelmi alkalmazottaknak a teljes 24 órás munkaszünetet, de két részletben: felét vasárnap, mikor is déíi 12 óráig volnának nyitva az üzletek, felét pedig külön-külön minden alkalmazottnak a hét tetszőleges napján. Teljes mértékben megértjük, hogy ez a tervezet sem a kereskedőknek, sem főkép az alkalmazottaknak nem nyerte meg a tetszését. A kereskedő fél azoktól a zavaroktól, miket a segédeknek hétköznapokon az üzletből távolléte okozna, az alkalmazottak pedig régi követelésük ilyen módon való teljesítésével egyszerűen kijátszottaknak érzik magukat. A megszakított pihenés nem valódi pihenés. Amelyik nap egyik felét robotban töltöttem, a másik felét sem tudom a test és lélek zavartalan nyugalmával élvezni. Amit ez ellen a nyilvánvaló igazság ellen felhoznak, hogy a vasárnap délelőtt az ipari munkásoknak jó bevásárlás céljából, az könnyen megdönthető. Először is a munkás nem kívánhatja s nem is kívánja munkástestvérei kárát, jogának megrövidülését, másodszor pedig: tessék meghonosítani a csütörtöki fizetés rendszerét, akkor lesz ideje, sőt pénze is a munkásnak egész héten át. A külföldtől szoktunk példát venni. Nézzünk el Angliába. Mekkora ott az ipar, mekkora a kereskedelem és vasárnap a millió gép közül egy sem működik, a millió üzlet mind zárva áll. Zárva — teljes 24 óráig egyhuzamban. Hol a kivezető út? Hazánk összes társadalmi, szellemi és anyagi terén egy idő óta nagy kavarodás észlelhető. De egyiken sem ölt oly nagy mértéket és sehol sem fenyeget e zűrzavar oly életbevágó veszedelemmel, mint a közgazdasági ügyekben A szerencsétlen tülekedés azon az oldalon a legkockázottabb, ahol a mezőgazdasági érdekek fölsorakoznak ádáz gyűlölettel a jogosult és a modern államokban már elismert és szerencsésen érvényesülő ipari törekvések ellen. Az őrlési forgalom megszüntetése is indult ki és odajuttatta legelső és világhírűnek tartott malourparunkat, hogy leszorult e nevezetes iparágunk a magas pontjáról és mindjobban hanyatlik alá. Hogy hol áll meg, nem tudjuk ; de ha a határidő üzlet teljes eltörlését is keresztülhajtja oktalanul a már fölfuvalkodott agrárizmus, akkor az még jobban folytatja útját a lejtőn lefelé, amit majd aztán észrevesz először is a tisztán fogyasztó közönség (különben ez már észre is vette), utánna rájön a kizgazdaság és fogja kárát érezni a nagy latifundiumok boldog birtokosa is. Mert előbb utóbb vagy önnön lisztünkbe (és nem zsírunkba) fulunk bele, vagy potom áron kell a kiviteli piacra dobnunk nyers termékeinket. A határidő üzleti hajszát az a téves felfogás sarkantyúzza, mintha a képzelt gabnamennyiség, amit a fedezetlen üzletkötések bünéül rónak föl, leszorítaná mesterségesen, előre kiszámított terv szerint az árakat. Sokan vallják e nézetet, de egyik sem tud elfogadható bizonyítékot az ellen, a természetes és logikus felfogás ellen előhozni, hogy a gabona, illetve a termények árát egyesegyedül a kész árúk tényleges mennyisége dönti el. Azok a bizományosok, ügynökök és alkuszok, akik megjelennek a piacokon, vagy fölkeresik a nagy magtárakat és kitapasztalják, följegyzi k, hogy hol mennyi termény van, tulajdonképpen azok jelentései szolgálnak alapul az árak megszabásához és nem a játékszerü üzletek szeszélyes számadásai. Nem a játékszerü kötések védelmezése céljából említjük föl e dolgot, ennek az eltörlésével még nem törődnénk. Hanem csak amiatt aggódhatunk, hogy e kötések üldözése és kipusztulása közben, fojtogató hurkot kötünk a rendes határidő üzletekre is és ezzel egyes iparágat, majd magát a mezőgazdasági eleven érdeket is sorvadásba kényszerítjük. Ez az irányzat persze Auszriából terelődött hozzánk. Ott ily jellegű törvénnyel alaposan tönkre tették a régi hires bécsi tőzsdét és megnövelték vele a budapestit. Most ezt is csupa jóakaratból irántunk, bezáratni akarnák. És mi magyarok, szinte kötélnek állnánk már. Ne ebben utánozzuk mi a szomszédot. Hanem másban. Ipari tevékenységükben és abban a bámulatos energiában, amellyel most gazdasági háborúra készül a balkáni piac megnyeréseért. Az a két hatalmas vasútépítési terv, amelyek keletről és nyugatról is egybekötik Balkánt Ausztriával és amelyek a politikai határokon kivül, közgazdasági vasabroncsok közé szorítják országunkat, intő példa legyen nekünk, hogy békejobbot nyújtson az agrár érdek az iparnak és ne elnyomni, hanem inkább felemelni és erőre juttatni segítse őt. Ennek az áldatlan küzdelemnek már is érzi a fogyasztó közönség súlyos hatását. Az élelmi cikkek ára, rövid idő alatt, oly rohamosan fölemelkedett, hogy az egész vonalon az összes fogyasztó elemek : a tisztviselő ós az ipari osztály, sőt a mezei munkások milliónyi serege jogos panaszokban törnek ki. És mi ahelyett, hogy okos bátorsággal agyon ütnők a hidra fejét, minden átkunk okozóját, céltalanul hadonázva szemléljük az egyes társadalmi rétegek között a növekvő kenyóririgységet, az egyes osztályok kebelében dúló bérharcokat s az általános elégedetlenség mindsürübben kigyulladó villámait. A mindennapi biztos kenyér a legbékésebb apostol. A kenyér hiányában vulkánerő lakik. A józanul itélő ós cselekvő közgazdasági kormányzó elv ez erőt, mint a gépeknél a mechanikus, jó intézkedésekkel átviszi oly területekre, ahol csak hasznos munkát végeznek és ezzel a békésen működő egyensúlyban tart minden elemet. Mi azonban csak kapkodunk. Tervünk nincs. S egyik intézkedésünkkel fojtogatjuk a másikat. Igen ismerős esetekre hivatkozom. Divatja van ma annak, hogy az élelmi cikkek árusításával foglalkozó iparágak ellen forrongunk. Hatósági élelmiszer áru üzletek felállítását követeljük, hogy így olcsóbban jussunk a napi táplálékunkhoz. Hogy a magunk boldogulását keressük, erre feltétlen jogunk van, valamint az is igaz, hogy ez iparágak egyes képviselői — de csak egyes — Na, majd a kántor megtalálja holnap. — Az úgyis csak akkor hoz valamit, ha sebzett vadat talál. — Nagy koca-vadászok vagytok ti mindaketten. A jegyző* dühös lett. — Bolond beszéd, Ahol nincs vad, ott nem lehet lőni. Egész Magyarországon ninos olyan szegény határ, mint a mienk. — Asse igaz, — felelt a pénztáros — mer a báró ölég vadat lű. — Hát az lő, mer ott van. — Hát ha ott van, itt is van, csakhogy ti kocavadászok vagytok. A jegyző nem akart tovább vitatkozni eme dönthetetlen állítás felett, hát másra fordította a szót. — Itthol van a báró ? — Itthun resped, ördög bújjék a csuklájába ! — Mór kérded? — Mert lesz vele egy kis dolgom. — Talán a birtokot illetőleg ? — Miféle birtokot? — Azt, amelyik közös a kössígével. — Azt. — Jó is lenne, ha eccer már rendezné azt a dolgot. Nem jó úrral egy tálból cseresznyézni. — Dehogy nem jó. — Hát én aszondom, honnem jó. — Elég szamár beszéd az. Nem tudom, mit akartok elérni vele. — Azt, hogy mi úrral nem közösködünk. Kis ideig szótlanul ballagtak egymás mellett. Jó sötét volt már, s az ut rossz, köves. A pénztárnok is, a jegyző ÍB nagyot botlott néha-néha. — Nem értem, — kezdte jegyző a szót —• miért tartjátok az urat született ellenségeteknek ! I A pénztárnok nem felelt erre mindjárt. Ugy látszik a szót kereste. — Pedig az úr éppen abban az arányban járul hozzá minden teherhez, mint amilyen arányban több a jövedelme. — Asse igaz ám ! — mordult rá a pénztáros. — Hát miért nem ? — Azér, mer nem ! — Könnyű azt mondani, — folytatta a jegyző — de bizonyítsd is be. — Be is bizonyítom ! — Csak rajta. A pénztáros dühbe gurult kissé ós kiabálni kezdett. — Hát azér nem, mer az ur nem dolgozik ! Hát tudod most ? Mer azér, hogy könnyű aszondani annak az ispánnak, hogy az apád óre-óra, hát meg lesz a dolog, vagy nem lesz ? I Oszt könnyű a lú hátárul nézegetni, hogy szánt-e a bíres, meg hogy a szőllőt hogyan kapájják ! — Hát ez mind igaz, de nem erről van szó. Itt a teherviselésről van szó ! — Könnyen fizethet az, akinek van ! A jegyző elvesztette a türelmét. — Azt a buta paraszt eszedet, könnyen ! Olyan vagy valamennyi fajtáddal együtt, miat az ostoba barom ! Annál is rosszabb vagy, mer a barom sem bántja azt, aki békét hagy neki. Ti meg egyebet sem tudtok, csak az urat püfölitek, ahol éritek ! Hát ez a hála, mikor lelencházat építenek a fattyuitoknak, ha éhség van, gondoskodnak gabonáról, takarmányról, hogy meg ne veszekedjetek ! Ki viszik a csipkéiteket külföldre, nagy hű hót csapnak az életrevalóságotokból, a műveltségetekből, ha a szollőtök kivesz, adnak féláron tőkét, meg kamatmentes kölcsönt, ha a jég elveri a vetést, leengedik az adótokat, s ha leégtek, országos gyűjtést rendeznek a számotokra, s ti mindezek fejében megfojtanátok minden urat: — minden pantallós embert egy kalán vizben. A jegyző nagyot fujt s ezzel kiadta mórgót. A pénztáros előreálló harcsa bajuszát rágta és morgott. — Az is mind a mi adónkból kerül ki. — Azzal megállott. A jegyző is megállt és körülnézett. A pénztáros szőlője előtt voltak. — Na hát gyerünk be, ha már itt vagyunk — mondta a pénztáros. — Huncut, aki bánja, — felelt a jegyző. A pénztáros előszedte a tarisznyából a pincekulcsot, s előlment. Kinyitotta az ajtót ós megállt a küszöb mellett. — Hát gyerünk — és előre bocsátotta a vendégót be a pincébe. Aztán megkereste a gyertyát és világot gyújtott. A pincegádorban volt a prés, meg a szölőtörő, üres hordók, sajtárok és a többi közt legfontosabb eszköz: a hébér. A pénztáros ezzel fegyverezte fel magát elsősorban, aztán egy kisebb hordóra leültette a