Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-08-08 / 32. szám

nek minden anyagi erejét fordítania kell. Ma még ugyan nem tartunk itt. Ma még az anyagi erőt meg kell szerezni. Ma még tagokat kell toborozni az új egyesületnek, fel kell kelteni iránta a társadalom rokonszenvét. Es e munkában a megyebeli tanítóságot e hirlap szives készséggel fogja támogatni, átértve és átérezve azt, hogy csupán a nyelv egysége teheti igazán eggyé és igazán naggyá a nemzetet. Dr. K. E. SZEMLE. Aki meghódította a levegőt. Hozzanak bár a lapok hasábos tudósítást arról az első diadalmas légi útról, mit Zeppelin gróf kormányozható léghajóján Németország délvidéki városai fölött megtett, zengjenek bármily méltó dicshimnuszokat a feltaláló lángelméjéről, találmánya jelentőségéről, eltörpül a jelen értékelése a jövőé mellett, melynek ezt a találmányt egész kifejlettségében látnia megadatik. Ma ugyan nem oly bizalmatlanok többé az emberek a találmányok iránt, mint voltak csak 100 év előtt is, amikor a már akkor is világlapként elismert Times azt irta a Stephenson gőzkocsijáról: „Igen csinos, igen ügyes, de szeretnők mi a világnak azt a gőzkocsiját látni, mely az angol gyorspostajáratokkal (négy erős ló, lóváltás minden második állomáson) versenyezni tudna", ma már könnyen elhisszük azt is, amit eladdig hihetetlennek tartottunk, ám azért a kormányozható léghajó jelentőségét az a jövő fogja csak való érdeme szerint méltányolni, melyben a találmány tudományos és gyakorlati értéke egész valójában kibontakozni fog. Hogy beszél majd a XXI. század historikusa arról az eseményről, mely 1908 augusztus 4-én végbement! Hogy fogja az leirni annak a férfinak lelki állapotát, akinek ajkán nem bizonyultak könnyelmű hivalkodásnak az ikaruszi szavak : A föld színét elhagyva lábam, Győzelmi dal hangzék utánam, Hódítva lőn a lég! . . . Hogy fog irigyelni bennünket, kik első pillanatait élvezhettük a mámoros örömnek, hogy többé nem vagyunk a röghöz kötve ! Viszont azonban ő a jövő embere, ő már látja azt is, hogy mire volt jó e találmány. Mérlegeli, hogy az emberiséget fejlődése útján mennyiben vitte előre, minő áldások jártak nyomában. Mert úgy szeretjük, úgy akarjuk hinni, hogy valóban csak áldás fog nyomában járni. Hogy mint a Fulton hajóját, Stephenson gőzkocsiját, csak a hála pillantása fogja mindig kisérni a Zeppelin léghajóját. Ha ugyanis arra volna hivatva, hogy pusztulást és romlást terjesszen s a dühöngő háborúknak legyen rettenetes eszközévé, akkor bár inkább soha ne járt volna 515 kilométert Zeppelin gróf a levegő birodalmában. Katonák. Annyi közös bakkancs, még mióta a világ fennáll, sohasem taposta ennek a mi ősi vármegyénknek hegyeit, völgyeit, mint amennyi az idén, annyi huszárló patkója soha nem dobogott végig — ez alkalomra szépen helyreállított országutainkon és hidainkon, amennyit ma hallhat a békés mezei munkás, — annyi ágyúnak nevezett bronc-szörnyetegben három gyermeknemzedék se gyönyörködött, mint amennyit idén egy nap megcsodálhat. Nagy a ribillió az egész megyében, de főkép a székváros táján. Ez nagy buzgalommal és még nagyobb izgalommal készül a bekövetkezendő eseményekre. Hogy is ne, hisz — jön a király. Ahol sok katona van, oda elmegy egy főherceg, ahol nagyon sok katona van, ott megjelenik a király. A király, akit ez a monarchikus érzetében annyiszor kipróbált nemzet annyi sok helyen nem láthat, nem látja, ha örül, nem ha sir, nem ha nagy költőjét, tudósát, művészét, államférfiát ünnepli, sem akkor, ha egy hidat avatnak fel, ha kórházat nyitnak, vagy bármi más fontos nemzeti közaktust végrehajtanak, a király itt lesz a mi vármegyénkben s végig vonul feldíszített utcáin annak a városnak, melynek legrégibb kövei még az első magyar király idejéből maradtak fenn. Az első magyar király ! Haj! A régi, a 900 év előtti. Aki akkor is ott volt népe körében, ha templomot építettek, iskolát szerveztek, ha törvényt kellett látni és mindig, mindig. És nem csupán akkor, — ha katonák gyakorlatoztak. A vágóhid ügye. Ez az ügy egyelőre nem kerül le a napirendről. Nem is szabad lekerülnie. És pedig nemcsak azért nem, mert a legfelsőbb hatóság parancsa kényszerítő szükséggé teszi az ügy megoldását, hanem azért sem, mert a városnak kötelessége már, hogy annyi kapkodás, habozás, egymásnak ellenmondó határozat után öntudatosan, okosan és hasznothajtóan létesítse e fontos közegészségügyi intézményt. Az öntudatosság ott nyilvánulhat meg, hogy nem keresgélnek kétségbeesetten telek után, hanem a város telkén építkeznek. Mindenki tudja, hogy van ott hely elég. Okosan akkor járnak el, ha egyidőben végezik el mindazokat a munkála tokát, mik a miniszteri rendelet értelmében elvégzésre várnak. És hasznothajtó akkor lesz az egész nagy mű, ha mindazzal fel lesz szerelve, ami egy modern vágóhidhoz szükséges. Hűtőkamarák, jéggyár nélkül pld. nem képzelhető ma vágóhid. Ezek létesítése a város eló'relátbató jövedelmét csak gyarapítani fogja. Az e tárgyban megtartott értekezletről ós az ügy mai stádiumáról a következőket jelentjük : A városházán augusztus hó 4-én a polgármester elnökségével megtartott értekezleten megjelentek a pénzügyi bizottság tagjai, a mészárosok és hentesek közül tizen, a városi és a törvényhatósági állatorvos s a városi főjegyző. Mészáros Károly polgármester az értekezletet megnyitván, ismerteti a földmívelésügyi miniszter rendeletét s kéri első sorban az érdekelt iparosokat, hogy a vágóhid felépítése tárgyában nyilatkozzanak. Gaál Gyula a mészárosok és hentesek nevében kijelenti, hogy akár a mostani vágóhid, akár Polgár József telke a mellette levő telekkel a sertésvágóhíd, esetleg egy egész új nagy vágóhid céljaira alkalmas. Az óhajuk csak a'z, hogy a vágóhid oly méretekben épüljön, hogy ott valamennyi hentes egyszerre is tudjon dolgozni s hogy hűtő-kamarával és kellő számú sertés-óllal legyen felszerelve. Kellner Vilmos és Besenbach Károly felszólalása után az értekezlet egyértelmüleg amellett foglalt állást, hogy a miniszteri rendelet előírta összes intézmények a mai vágóhid helyén létesíttessenek. Az értekezlet tagjainak többsége ezután a vágóhid területén helyszíni szemlét tartott, Ott konstatálta, hogy ott megfelelő hely áll rendelkezésre, úgy a régi vágóhid kibővítése, mint az új sertésvágóhíd építésére. Nem szükséges tehát új telket vásárolni és azt nagy költséggel feltölteni. A pénzügyi bizottság utasítani javasolja ennek alapján a városi mérnököt, hogy a sertésvágóhíd tervét a hűtőkkel, sertés-óllakkal, állatorvos lakásával, jéggyárral, a marha-vágóhid némi megnagyobbításával sürgősen készítse el, készítse el a költségvetést is, hogy az ügyet úgy a bizottság, mint azután a városi képviselőtestület minél előbb tárgyalhassa. messaliausszal vádoljanak. Egész karriéremet tönkre tehetném, ha egy, bár igen derék . . . — Varróné lenne a feleséged, egészítette ki keserű gúnnyal a leány. Mikor százféle hazugsággal csábítottad azt az anyátlan, apátlan árva leányt, akivel mint szigorló orvosnövendék egy házban laktál, egy hanggal se említetted a mésallianszot, de olyan ígéreteket tettél, amelyektől megszédült, elkábult testem-lelkem. Mindig kis doktornénak neveztél és becsületszavadat adtad, mikor a nehéz órákhoz közeledtem, hogy feleségül veszesz. -- Hát az csak keresztény cselekedet volt tőlem. Nem kergethettelek olyan állapotban a kétségbeesésbe. Nem, nem Klára, mi nem illünk egymáshoz. A gyermekről tehetségem szerint gondoskodom, 8 amennyire tehetem, téged is segíteni foglak, érd be ennyivel. A leány kezdetben kórt, könyörgött, később fenyegetőzni kezdett. A botránytól tartó fiatal orvos, hogy szabaduljon tőle, végre látszólag minden óhajába beleegyezett. — Na, kis bohó, látom, hogy komolyan szeretsz, hát ón sem leszek hálátlan nagy vonzalmadért. Na, légy hát eszeden, hisz csak próbára akartalak tenni. — Menj szépen haza és legközelebb fölkereslek, hogy megbeszéljük a dolgot. — Tehát nem zárkózol el az elől, hogy visszaadd tisztességes nevemet. — Nem, nem. Csak menj, mert többen várakoznak künn. Amennyi elszántsággal, kétségbeeséssel beszólt pár pillanat előtt, olyan bizó hittel búcsúzott a szerencsétlen leány. Mikor a halvány látogató betette maga után az ajtót, Zombory Béla megnyomta a villamos csengőt, amely az inas szobájába szólt: — Ha ismét ez a nő keresne, mondja, hogy elutaztam bizonytalan időre. Es Lándory Klára hiába várta, hiába kereste föl ismételten azt az embert, aki földúlta egész fiatal életét, nem bírt többé közelébe férkőzni. De minél távolabb esik az embertől a boldogság, annál jobban csimpaszkodik lelke abba a délibábba, amit reménynek neveznek. Klára remélt. Remélte, hogy Zombory Béla majd csak magába száll és jóvá teszi amit ellene vétett. Egy napon aztán széttépték reményének utolsó szálát is. A lapokban olvasta, hogy dr. Zombory Béla örök hűséget esküdött Káldor Juliskának, a dúsgazdag Káldor István gyáros leányának. Lándory Klára határozott sorsa felől. A kis fiát odaadta örökbe annak a jómódú gyermektelen házaspárnak, akik már nem egyszer kérték a földhöz ragadt teremtéstől a szép fiúcskát és utolsó fillérein marólúgot vett. Közönséges, mindennapi történet. De hát a halál többre tartotta magát: nem lehetett megváltani azzal a kis folyadékkal. A mentők a kórházba szállították a rettenetes kinok közt vergődő szerencsétlent. Eszméleten kívül feküdt másnap délig, sőt a szemeit is csak akkor nyitotta föl, mikor az orvos lépett ágyához. Tágranyitott szemekkel bámult az előtte álló fiatal orvosra. Alig lehetett ráismerni, a szenvedés úgy eltorzította, de az orvos mégis megismerte Lándory Klára fölemelkedett fektéből. Két kezét maga elé terjesztette ós hörgő hangon, szaggatottan ejtette a szókat. — Hát mégis összehozott vele d a véletlen Hiába bújtál előlem, kezembe kerültél. — Mi a szándékod? — Tönkre teszem az életedet, mint te az enyémet. Megragadta a leány kezét ós úgy n ézett ra mint akkor, mikor esdeklő pillantásáért cserében odaadta mindazt, ami értékkel bírt reá nézve a földön. — Klára, szerettél valaha ? — Nagyon. — Akkor hát hallgass, ne tégy tönkre. És ez a leány, aki mindent föláldozott ennek a férfinak, akinek esedezésére utóbb süket maradt élete megrontója, fejével intett, hogy ne féljen. — Szerelmem erősebb a boszumnál, ne félj, tördelte szaggatottan. Aztán elvesztette eszméletét. A méreg hatott. Ajkai kékülni kezdtek. — Itt csak gyors műtét segíthet: sürgette a másik orvos, aki most lépett az ágyhoz. — Kolléga ur, egy percet sem szabad vesztenie, Lándory Klárát levitték a műterembe ós Zombory Béla kezébe vette műszereit és hozzálátott a munkához. Félóráig tartott a rettentő műtét. A belek mind össze voltak égetve. A fiatal orvos vágott, fürészelt, aztán összevarta a sebet. Lándory Klára nem halt meg a műtét alatt, s a főorvos nagy dicséretekkel halmozta el az alorvost. — Bravó, fiatal kolléga. Ez olyan fényes műtét volt, amelyért kitüntetésre számíthat az igazgató ur részéről. Én fogom ajánlani a kitüntetésre. Zombory Bélát már harmadnap előléptették, de a beteg előre nem látott komplikációk miatt egy hét múlva kiszenvedett.