Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-06-27 / 26. szám

SZEMLE. A tulipán. Egyszer volt, hol nem volt, nem is olyan régen, nem is olyan messze, volt egy virág. A virágot kedvelte az Isten, szerette a nap, ápolta a föld, azért szép volt és kecses és ékességben virított évszázadokon át egész a mi napjainkig. Ekkor aztán olyan kitüntetésben részesült ez a szépséges virág, aminőben eladdig csak két testvérének volt része. Megtették jelképnek. Mint a liliom az ártatlanságnak, az ibolya a szerénységnek, akképen lön a tulipán a hazafiságnak jelképe. És ilyen dicsőséges, szimbolikus jellegében keblére tűzte őt mindenki, aki csak szeret csábító szólamokon lelkesülni e honban : ott virult a mágnásasszony keble felett, a diákgyerek gomblyukában, a parasztlegény kalapján ... Ám a tulipánnak megártott a számára jutott ritka dicsőség. Alig tűztek rá a legelső nyár forró sugarai, bágyadni, fonyadni kezdett s nem telt bele egy esztendő, meghalt, kimúlt a szegény tulipán s egykori tisztelői ma csak halotti beszédeket járnak mondani a róla nevezett szövetségbe . . . Hogy pedig ez a régi mese hogy jutott eszembe ? Megmondom azt is. A Balatontól nem messze egy vasúti állomáson jártam, hol a fiakkerek mind festett tulipánnal voltak ékesítve. Akkor festették rájuk a tulipánt, mikor szent fogadalmat tettek mindenek, hogy mást, mint magyar fürdőt nem fognak pártolni. Hisz nem birja oly bajjal sújtani balsorsa az embert, amire gyógyerőt itt az édes anyaföld nem rejtene kebelében. Le hát az osztrákkal, le a külfölddel! Csak magyar fürdőre járjunk: „Aztán vitt ki már idén sok vendéget a fürdőbe?" kérdeztem a kocsistól. „Vittem, vittem egy néhányat, de még többet hoztam ide az állomásra, aki idegen országba utazott fürdőre." . . . A tulipános kocsin! A hirlapirói meggyőződés. Győrött, ahol a jelenleg létező politikai pártárnyalatoknak megvan már a maguk lapjuk, még egy új lap akar létesülni. Erről a most keletkező újságról elhíresztelték, hogy a szabadkőművesek lapja lesz. Mire a legnagyobb győri hirlap sietett kijelenteni, hogy a szabadkőműveseknek semmi közük sincsen ehhez a laphoz, hisz leendő szerkesztőjéül olyan ember van kiszemelve, ki már volt egyszer szerkesztő s akkor támadta a szabadkőműveseket, szabadgondolkodókat, s minden rendű és rangú egyéb szabadokat. Hogy mi lesz azzal a bizonyos újsággal, kinek lesz, kinek nem lesz a hivatalos lapja, azzal igazán édeskeveset törődünk, mi csak bámulatunknak adunk kifejezést afelett, hogy az a tekintélyes, régi lap oly képtelenségnek tartja, hogy az a bizonyos iró ellenkezőjét fogja hirdetni annak, amit azelőtt hirdetett. Hisz bármily szomorú, de való, hogy nálunk Magyarországon ez szinte rendszerré fog kifejlődni. A hirlapirók nagyrésze aszerint gondolkodik és ir, amilyen laphoz kerül, a lap pedig a szerint változtatja irányát, meggyőződését, amint az érdeke kivánja. Nem mondom, előfordulhat ilyen is. Ámbár nagy, elvi .jelentőségű ügyekben, egy agitatórius lélek tartalmának egész irányát illetőleg egy életben legfeljebb csak egyszer állhat elő változás, némely keveseknél egyszer sem. De hogy valaki nap-nap után cserélje a köpönyegét, azt — ha hirlapiró az illető — még az olyan ragyogó példák sem igazolják, aminőket a magyar közélet egyéb ágai bőségesen nyújtanak. Ám a mi közönségünk jó, kedves és türelmes. Ismerek nagy fővárosi lapot, amely egész rendszerré tette azt, hogy 3—4 havi intervallumokkal homlokegyenest ellenkezőjét hirdeti annak, ami mellett azelőtt vitézi lándzsát tört. És teszi ezt oly ártatlanul szende s amellett hősiesen elszánt arccal, mintha soha mást nem mondott volna, mint amit épen épen aznap cél- és pénzirányosnak tartott mondani. Ma tapsol neki előfizetőinek ez a része, holnap a másik s ő mindig a nevető harmadik. És ha ezt megteheti egy fővárosi nagy újság, valóságos hatalmasság, akkor mért ne tehetné meg az a szegény kis hirlapiró, hogyha tegnap szidhatta a liberálisokat, ma meg szidhassa a klerikálisokat. Az évzáró vizsgálatok. Alsó- és középfokú oktatásunkban több olyan ósdi és értelem nélküli intézmény van még mindig, amelyeket jól megérdemelt nyugalomba kellene továbbítani. Egyik ilyen fajta intézkedés az iskolai év végi vizsgálatok mai formája is. Mind az elemi, mind a középiskolai tanítótestületek és az érdeklődő közvéleménynek józanabb belátásu része elitélik az u. n. évzáró vizsgálatokat, haszontalan idöfecsérlésnek, célja tévesztettnek, sőt egyenesen célja ellenesnek mondják ezeket a cenzúrákat. Hogy miben is állnak e vizsgálatok, miként folynak le és mi is volna tulajdonképpeni feladatuk, azt hiszem mindenki tudja. Hisz mindnyájan átestünk már legalább is egy vagy több ilyen unalmas szellemi tortúrán. A szorgalmi idő letelte után nevezett iskoláink vezetői osztályonkint egy bizonyos napra egybegyűjtik a tanúlókat tanítási termeikbe, ahol ünnepélyes hangulatban, néhol ünnepélyes külsőségekkel is nyilvános számadás alá veszi a vizsgáló-bizottság a növendékeket. Kutatja: ki mit tud ? S a felelet szerint adja az érdemjeleket. S ebből aztán megitéli a tanulót is s az oktatók munkáját is. Úgy első hallomásra ez okból ez a vizsgálati rendszer nagyon is jogosultnak és ésszerűnek tűnik fel, majdnem nélkülözhetetlennek. Csakhogy, akik a legilletékesebbek, az oktatók és a tanulók, no meg a tanulók szülői, azok eskü alatt vallhatnák meg, hogy e tekintetben sem mind arany, ami fénylik. Mert annak a bizottságnak sem elég ideje, sem elég alkalma nincs az alatt a pár óra alatt becsületesen és igazságosan megismerni sem az egész osztályt, sem annak egyes tanulóit, s annál kevésbbé merheti lelkiismeretesen tudásukat mérlegelni. Az ilyen vizsgálatokon a szerencse, a pech és néha-néha a protekció tartja kezében az igazság mérlegét. Ezek pedig nem szeplőtlen kezek. Ily körülmények tehát nem hogy használnának az iskola erkölcsi és szellemi munkakörének, hanem végzetesen rontanak rajta. Ott, ahol az érdemet az említett esetlegességek hivatottak megállapítani, ott a tanulási szorgalom nem ébred fel, a hanyagság a különböző körülmények egybevetésével a számítás hullámzó vizeire evez s ott ólálkodik a szerencsére ; ott a becsületességbe és a létező igazságba vetett erkölcsi érzés nem fejlődhetik. Talán ennek az eredménynek tapasztalása vihette rá a köztudatot arra, hogy az elemi iskolai évzáró vizsgálatokon inkább az ünnepiesség kidomborodását vegye észre, mintsem elismerje a vizsgáló-bizottság érdemjegyosztó jogosultságát. Hogy ily év végi ünnepségekért érdemes-e és hasznos-e a szorgalmi időszak jórészét csupán a vizsgálatra készülés csipcsup és hatás-vadászatra szánt dolgaival eltölteni és az igazi eredményes tanulástól a heteket elrabolni, azt a józan logika Ítéletére bizom. Ami pedig a középiskoláinkban most rendszerré lelt, t. i. hogy csakis a kétes érdemjegyü és a bukásra kijelölt tanulók Hercegnő. Leonóra. Hercegnő. Leonóra. A hely, hová jó ember lépe be, Meg van szentelve. Tette és szava Száz évre is felcsendül az utódnak. Igen, ha, mint te, oly élénken érez. Irigylem tőled sokszor e szerencsét. Amit te csendben s tisztán élvezel, Mint nem sokan. Ha engem telt szivem Hajt, hogy kimondjam gyorsan, amit [érzek, Te jobban s mélyen érzed s nem beszélsz. A pillanatnak fénye nem vakít, Éle nem talál és a hizelkedés Halkai hiába kígyózik füledhez. Erős a lelked s ízlésed helyes, ítéleted jó. Nagyhoz füz nagy érdek Úgy ismervén ezt, mint önönmagad. Meghitt barátság köntösét e nagy-nagy Hizelkedésnek kár volt kölcsönöznöd. Barát igazságot szól; óh csak ez Tudhatja jól nagyságod terjedelmét És engedd, hogy műveltséged körül Az alkalom s jó sors részét megadjam. Tiéid ők ós végre is csak ez vagy. Nénéddel jobban tisztel a világ Korodnak minden első asszonyánál. Hercegnő. Alig hat ez rám, Leonóra, ha Elgondolom, milyen csekély az ember Lényünk adósság másoknak. Mi legjobb A múltból és a régi nyelveket Hogy ismerem, anyámnak köszönöm. De jó ízlésre és tudásra nézve Két lánya hozzá mérhető se volt. Ám mégis véle Kiérkezésre inkább Lukréoiának van talán joga. De azt is bizton mondhatom, hogy én Rangul 8 birtoknak nem nézém, amit Nekem sors és természet juttatott csak. Örvendek, hogyha okos emberek Beszélnek és úgy értek, mint azok. Essék ítélet régi kor fiáról És mérlegeljék sorra tetteit, Essék beszéd tudásról, mely határit Tapasztalással messze nyújtja és az Embert segíti s felemeli őt : Bármerre jár a nemesek beszéde, Követnem édes, oh, mert könnyű is. Okos elmék csatáját nézni szép, Ha az erők közül, mik ember keblét Lágyan ringatják, majd viharba döntik, A szónok ajka beccsel játszadoz ; Midőn a hirre s megnövelt vagyonra Való fej'delmi vágy az eszmélőnek Anyaggá lesz s a finom elmeél, Mit bölcs ember gyengéden fejte ki, Ahelyt, hogy csalna bennünket, tanít. Leonóra. És e komoly foglalkozás után Nyugszik fülünk és bensőbb lényegünk Szelíd érzéssel költő lágy rímén, Amely a végső legszebb érzeteit Belénk lehelli édes hangjival, Nagy lelkednek széles világa van, De jobb nekem a költészet szigetjón Babérerdőkbe rejtenem magam ! Hercegnő. E szép országban — nékem így beszéljék Minden fánál jobban tenyészik a mirtuBz S ha még olyan nagy számuk a muzsák[nak, Ritkábban választunk közülök egyet Játszótársul 8 barátnak, mint ahányszor Óhajtjuk látni költőnket, ki minket Kerülni s tőlünk messze futni látszik. Olyat keres tán, mit mi nem tudunk S talán végtére ő se tud maga. Bár jó is volna, hogyha minket egyszer Jókor találna s elbájolva gyorsan A kincsnek látna, melyért hosszasan S hiába bolygott szét a nagy világon. Leonóra. Tréfád bizonnyal én rám célozott. Talált is bár, de nem mélyen talált. Én tisztelek mindenkit s hivatását S Tasso iránt igazságos vagyok csak. Tekintete alig időz a földön. A lét összhangját hallja csak füle. Amit történet nyújt ós élet ad, Azt keble gyorsan 8 hévvel elfogadja. A szerte szórtat összegyűjti szive; Élettelenbe keble életet ad S nemes leszen, mi nékünk köznapi, Nála s mi nékünk drága, néki semmi. Saját varázskörében vándorol Ez a csodás lény s minket is ragad, Hogy őt kövessük s érezzünk vele. Közelgni látszik s távol marad. Úgylátszik, ránk néz s mégis szellemek Jelennek meg neki talán helyettünk. Hercegnő. Te jól s gyöngéden rajzolád a költőt, Ki édes álmok országán lebeg, Azonban én úgy látom : a való