Pápai Hirlap – V. évfolyam – 1908.

1908-06-13 / 24. szám

A mi kiránduló helyeink meglehetős messze vannak. Még csak gyalog kimegy az ember s az ifjúság is, de már vissza jönni per pedes Apostolomra nem kiván senki. A fogatokon való utazás pedig mégis esak drága, főleg ha többször akarná valaki egy nyáron élvezni a szabad természet ez örömeit. A vasúti közlekedés pedig, tapasztalásból tudjuk, órára jár pontosan, el- ós vissza-indúlása a vonatoknak sokat elvon a kirándulás kedvtelé séből. Azonkívül legközelebb fekvő e kiránduló helyünk is annyira magántulajdon, hogy oda nem mindenki mer kimenni szivesen. Mindent egybevetve tehát, nem tenné roszszul városunk vezetősége, ha egy jó és alkalmas területet szerezne nyári kirándulások céljaira. Üdülő, vagy mondjuk: sétaterek dolgában sem sokkal kedvezőbb helyzetünk. Szép és elég terjedelmes sétaterünk csak egy van. S ez az Erzsébet-liget. A hatóság kellő buzgalommal mindent elkövet ennek rendbentartására. Dicséret legyen érte ! Ámde még nem elég az üdvösségre csak e sétatérrel törődnünk s a város legnagyobb s legforgalmasabb tömbjének e kérdésben való kielégítéséről elfeledkeznünk. Örömmel szemléljük a mindjobban szépülő Erzsébet-ligetet. De az mégis csak távolabb esik a város legnagyobb részétől, kivált a város fővonalát képező Jókai-utcától s az abból kiágazó mellékvonalaktól. S bármily fejlődést is érjen el e liget, céljának sohasem felel meg teljesen, még pedig az említett távolság miatt. Legföllebb akkor látogatják majd sokan, amikor mellette ki fog épülni olyan új városrész, amelyik a kereskedelmi és minden egyéb forgalmat magához vonja a mai utcákból. De mikor lesz ez ? A jósok adhatják meg rá a feleletet; mi nem jósolunk. Most bizony a ligetet és diszes gyalogjáróit a közelben s a vasúti villasorban lakók keresik fel, a város többi népe távol marad tőle, Legyen meg a sétatér, sőt az eddig tapasztalt gonddal ápolják is, nem irigyeli senki. Azonban a tulajdonképeni belváros és a hozzá csatlakozó utcák és részek számára is létesüljön ilyen üdülőhely. A nyári meleg napokon és estéken ez utcák lakói egyrészt a színháztéren gyűlnek össze s ott, azon a kis területen kénytelenek szívni a némileg enyhítő levegőt. S mi lesz akkor, ha ezt íb beépítik a meghosszabbított színházzal ? Hová menekül e városrész lakossága ? A grófi kertbe ? Ez hiszen magántulajdon, ahová emiatt igen sokan nem hajlandók menni, pusztán elvi felfogásból. Másrészt este már az csukva is van. Kopeczek (a gibicekre sandítva, halkabban, de azért szilárdan): Azt mondtam, hogy ne pimaszkodjál. Jámbor (feláll, sápadtan): Ezért ön elégtételt fog adni nekem ! Kopeczek (megdöbbenve): Rendelkezésére állok, uram ! Négy gibic (megilletődötten néz félre, hogy ne kelljen látnia Jámbor becsületének megsebesülését és kinos vonaglását.) Az ötödik gibic (a forma kedvéért): De uraim ! Jámbor (Kopeczekhez): Még hallani fog rólam ! (A gibicekhez) : Jó éjt. (Úgy köszön, mint hasonló helyzetekben Mihályfi szokott a színpadon, s el. Mialatt távozik, a térdei kétszer is megcsuklanak.) Kopeczek (magában): Elment. Végem van ! Első gibic: Egyiknek Szondyt ajánlom. Második gibic : És Holubárt ! Kopeczek (csüggedten): Hát legyenek Szondy és Holubár. 2. Intermezzo. (Egy más kávéházban. Kinizsi ós Dobó nagy figyelemmel hallgatják jámbor előadását.) Jámbor : Hát ez történt. Kinizsi: Hallatlan ! Dobó : No majd megtáncoltatjuk Kopeczek urat! Kinizsi: CBak bizd ránk a dolgot! Jámbor (összeszedve minden erejét): Szóval, ha nem kér bocsánatot, követeljetek tőle fegyveres elégtételt! Az Erzsébet-liget pedig nem vonzó távolsága következtében. Az utcai sétálás marad meg neki csupán, ámely csak testmozgással jár, de pihenőhellyel s üdítő levegővel nem szolgál. A nyári esti utcai séta legtöbbször kényszer-séta. Vegyük hát fontolóra e dolgot és városunk lakossága egészségének érdekében ii ne ejtsük el az eszmét s ne riadjunk vissza attól, hogy az említett városrészek is hozzá jussanak egy szép sétatérhez. Gj. Gy. SZEMLE. Gondviselés és jólét. Bölcsek és természettudósok azt vallják az emberiség céljául, hogy a természeti erőket be kell állítani a civilizáció szolgálatába. A villamosság és gőz hatalmas erőinek gépekbe szorítása, a szélviharnak és a viz folyásának alkalmazása hajtóerőül, ennek a törekvésnek a diadalát jelenti. A kutató emberi elme egyre nagyobb hatalmat nyer a természet felett. És mégis szép hazánk a természet és az elemek szeszélye szerint virágzik avagy pusztul. Amit a költő olyan szépen fejez ki: „Áldjon vagy verjen a sors keze", az a próza nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy van-e májusi eső vagy nincs. Nagy úr volt a rómaiaknál Jupiter pluvius, de oly hatalom az eső istene sehol és sehol nem volt, mint Magyarországon. A magyar nép egész gondolatvilágában az eső játsza a legtöbb földi jó szerepét és költészete, metaforái és szóvirágai is az eső körül alakulnak ki. „Adtál uram esőt, nincs köszönet benne", „felülről jön az áldás" és más eféle szálló igék mutatják, hogy menyire rabjai vagyunk az esőnek, vagyis az időjárás szeszélyének. Mostanában is szívszorongva és rettegve lestük-vártuk hetek óta, hogy megeredjen az ég csatornája. Már csüggedés és reménytelenség szállott a lelkekre. Egyszerre örömrivalgás száguld végig az országon. Megjött az eső! A barometer higanyoszlopának a változása szerint így változik a magyar nemzet hangulat- és érzésvilága. Ebben az országban nagy úr az úr, de még az úr felett is úr a hőmérő, az a buta kis szerszám, amely nem is sejti, milyen szerep jút neki egy nagy nemzet történetében. Jólét vagy nyomor, haladás vagy visszaesés, az időjárástól függ, mert a nemzet egész vagyona, jövedelme: a termés, a forgandó időjárás szerint nagy, vagy kicsiny. Mint minden esztendőben ezidén is átéltük azokat a roppant izgalmakat, amelyeket a termés bizonytalansága szokott kelteni. Sőt ezúttal még nagyobb volt az eső utáni epekedés, mint egyébkor, mert a tavasszal szokatlan nagy hőség uralkodott, mely a vetéseket kiszárította. De különben is egy rossz termés Kinizsi: Mit, bocsánatkérés! Ki kell jönnie a placcra. Dobó: Ha nem fontolja meg, hogy mit beszél, álljon érte helyt! Jámbor : No, nem kell túlozni. Ha férfiasan kijelenti, hogy nem akart megsérteni, s bocsánatot kér . . . Dobó : Csak bizd ránk a dolgot. Kinizsi: Ne félj, nem fog kibújni! Csak bizd ránk ! Dobó : De most Isten veled ! Kinizsi : Isten veled ! (A segédek el.) Jámbor (magában): Elmentek ! Végem van! 3. Régi divatú magánbeszéd. Kopeczek (egyedül): Szó, ami szó, nagyon kellemetlen a dolog . . . Es aztán mit bántsam ezt a szegény Jámbort ? ! . . . Olyan derék fiú, s úgy szeretem ! ... ki az ördög akarta őt megsérteni ? Pofon vágnám, aki őt megsértené ! . . . Az ember néha kiszalaszt a száján egy-egy gorombaságot, amit nem úgy gondol . . . Hányszor nevezett szamárnak, mikor egyedül voltunk ! Föl se vettem. De most az egyszer reagálnom kellett rá, mert mások is voltak jelen ... És ő se vette volna fel úgy, de restelte a többiek előtt . . . Bizonyos vagyok benne, hogy e percben épp úgy gondolkozik, mint én . . . S a buta társadalom azt követeli, hogy ezért most már neki essünk egymásnak ... és felvágjam a hasát . . . vagy egy golyót küldjön a gyomromba ! . . . Nem ! Inkább bocsánatot kérek tőle . . . De segédeim ? ! . . . Vájjon mit szólnak ehhez ?! . . . A segédeim háta, megett semmit se tehetek . . . Esetleg kinevetnek,! előzte meg az ideit és valóságos Istencsapása volna, ha a végzet mostohasága ezúttal is kevés búzát juttatna a gazdáknak. Magyarország még most is, a technika diadalának korszakában a rögöt lesi, miként szökik ki belőle a kalász, melyet gem fizikával, sem vegyészettel mesterséges úton pótolni nem lehet. És minden gazdasági esemény és tünet aszerint igazodik, hogy magas-e a kalász, sürü-e s szemképződés és nem szaporodott-e a különböző kártékony féreg és rovar az arany kalászszal ékes rónaságon. Üzletek, gyárak eszerint dolgoznak és boldogulnak vagy csukják be műhelyeiket és bocsátják szélnek munkásaik légióit; mert ha rossz a termés, a a nemzet négyötödének nem telik ruhára, cipőre és minden más egyébre. A tanulság pedig mindebből annyira kézen fekvő és annyira elcsépelt, hogy szinte resteli a toll a régi dalt újra leirni. Ha meg akarjuk tartani az eskünket, hogy rabok tovább nem leszünk, csináljunk ipart és kereskedelmet, mert csak az szabadíthat ki abból a szomorú rabságból, amelyben az ország még mindig sínylődik, s amelyben a börtön-felügyelő a gondviselés és börtönőr a hőmérő. Vármegyei közgyűlés. — 1908 junius 9., 10., 11. — Régóta nem tapasztalt nagy érdeklődés nyilvánult a törvényhatóság félévi rendes közgyűlése iránt. Mondanunk sem kell, hogy az érdeklődést a 143 pontból álló tárgysor amaz egyetlen pontja idézte elő, melyben a szolgabirák választása volt napirendre tűzve. Mintegy 200-an jelentek meg a gyűlésen s miután az első nap szavazatjukat leadták — s tárgysorra az alispáni jelentésen és a választáson kívül más nem kerülvén, más módon nem vehettek részt aznap a közügyek intézésében — elszéledtek a szélrózsa minden irányában, úgy hogy a másnapi gyűlésen, amikoV "a többi másfélszáz ügyet tárgyalták, a tisztviselőkön kívül alig egy-két ember lézengett a megyegyülés termében. Ezúttal is bebizonyosodott tehát, hogy a törvényhatóság fő és egyetlen tevékenysége a választásban merül ki. Ami magát a megejtett választást illeti, annak szenzációs eredménye az, hogy Doktorics Sámuelt, aki 22 évig állt a vármegye szolgálatában s aki tudtunkkal csupán egy-két évvel akarta még nyugdíjigényét kitoldani, elejtette a közgyűlés. Hogy ezt igen sokan sajnálták, ez érthető, mert Doktoricsot a tisztújító rendes megyegyülés —• mint azt már többször megírtuk — feltétlenül lenéznek, megsértenek . . . (Tovább tépelődik és emészti magát.) 4. Fordúlat. (A habozó Kopeczek szobájában. Egyszerre kiny lik az ajtó s megjelenik Jámbor, vagyis inkább jámbor szelleme, mert Jámbor ezúttal olyan fehér, mint a kisértet. Kalapját mélyen a fejébe nyomta, s arca alig látszik ki a köpönyege gallérjából. Nyilván nem óhajtotta, hogy meglássák Kopeczeknél.) Jámbor: Öregem ! Mért törjünk mi egymás életére ? ! Kopeczek: Éppen hozzád akartam menni, hogy bocsánatot kérjek tőled. Jámbor : Tudom én azt jól. Hisz ha idegenek nincsenek jelen . . . Kopeczek : Persze ! . . . Csak azért haboztam, mert attól tartok, hogy a segédeim . . . Jámbor: Eh, a segédek kedvéért osak nem fogunk megverekedni ? ! . . . Kopeczek: Igazad van. Akár tetszik nekik, akár nem, én bocsánatot kérek tőled. Megbocsátasz? Jámbor: Még kérdezheted ? Egy pillanatig se haragudtam rád. De tudod, a forma kedvéért utasítsd a segédeidet is, hogy ilyen értelemben tárgyaljanak az én segédeimmel. Kopeczek : Ölelj meg ! Jámbor: Te, aztán ki ne böffentsd, hogy itt jártam ! Kopeczek: Mit gondolsz 1 . . . De csak nem mész el ilyen hamar ? . . . Előbb koccints velem egy békepoharat. Jámbor: Akár kettőt is. (Koccintgatnak s aztán reggelig sakkoznak.)