Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.
1907-03-16 / 11. szám
IV. évfolyam. 11. szám. Pápa, 1907. március 16. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: I)h- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kolin Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Nem akar kitavaszodni... Nem akar kitavaszodni. Olykor-olykor kiderül ugyan az ég s melegebben tűznek alá a napsugarak, de a verőfényes napot ismét zord éjszaka követi s mikor másnap már a tavasz pompáját szeretnők köszönteni, helyette ismét a tél fagya borzongat meg bennünket, csillogó hólepel borítja a világot. Nem akar kitavaszodni. Egy év előtt oly komor volt márciusunk, mint még az önkényuralom napjai óta sohasem. Szabadságünnepünkön az öröm ujjongása helyett csak keserves fohászokat lehetett hallani. A már 58 év előtt felszabadított gondolatra bilincseket kezdtek rakni, s az alkotmány, mit szilárd sziklaerődnek épített fel a 40-es évek litáni nemzedéke, gyermekek porvárának látszott, mit egy kéznek egyetlen mozdulata megsemmisíteni képes. Hamarabb, semmint bárki is gondolta volna, kiderült az ég az ország felett. Visszatért a törvényes rend, alkotmányos mederbe terelődött ismét a közélet, a lelkek felszabadultak a kínosan nyomasztó teher alól s áhítva várták mindenek, hogy jöjjön végre hát az igazi tavasz. Várták, csak várták, de hát nehezen akar kitavaszodni. Nehezen akar eljönni az az idő, amikor a magyar egészen magyarnak és csak magyarnak vallhatja magát, amikor mint a maga ura rendelkezhetik a maga dolgaiban, amikor azt a napot, mit áhítatos kegyelettel ült meg a tegnapi napon szerte ez országban mindenki, aki lelkesedni tud az első nagy márciusi nap emlékéért, pirosbetüs nemzeti ünnepnek rendeli el a törvény. A törvény ... a törvény, mondják némelyek, a törvénynek ehhez semmi köze. A törvény rideg, a törvényt az ész alkotja, március idusát pedig a szívek fellobanása teremtette meg, sokkal belsöségesebb, sokkal magasztosabb, ha nem parancsszóra, de szívből ünnepelünk. Igazat adunk azoknak, kik így beszélnek. Elfogadjuk, hogy állandóbb, biztosabb az az ünnep, mit a szív diktál, mint amit a törvény ír elő. Ám maradjon márciusunk a régi márciusnak, a szürke, feketebetüsnek, mit pirossá a lelkesedés lángja tesz csupán, mi arcunkon kigyúl. De ha ilyennek marad március, akkor lelkesedésünknek méltó tárgya ne csak a múlt legyen, de az legyen a jelen is. Mert hogy a múlt méltó a lelkesedésre, az soha sem szorúlt, ma sem szorúl bizonyításra. A múlt az a dicső, az a felséges nap, amely a nemzetnek vérnélküli forradalommal szerezte meg azokat az örökbecsű, örökéletű kincseket, miket más nemzetek csak óriási megrázkódtatások által, vérrel, bűnösök és ártatlanok vérével, jogosúlt ^és mégis elrettentő erőszakkal tudtak megszerezni. A múlt az a feledhetetlenül gyönyörű nap, amikor a szabadság, egyenlőség és testvériség mennyei zenéjétől lettek hangosak e földön bércek, rónák, folyók. Lepleznök a valót, ha azt mondanók, hogy a jelen is épp így méltó a lelkesedésre. Az egy év előtti rettenetes márciusnak többé ugyan árnyai sem kisértenek, az alkotmányos élet áldásai érezhetők ugyan, hej de azért mégis csak nehezen akar kitavaszodni! Nem lehetünk, vagy nem tudunk-e, de nem vagyunk szabadok. A gazdasági függetlenségnek igéretföldjére oly nagyon nehezen tudunk csak bepillantani is. Állami szabadságunk bástyái soksok akadály között tudnak csak, ha tudnak, majd felépülni. Még az egyéni szabadság állna talán a legjobb lábon. De a szabadság fogalma elválaszthatatlan az egyenlőségtől és a testvériségtől. Egyenlőség és testvériség pedig legfeljebb az ajkakon élnek, valóvá vált alakjokban nem láthatni ma őket sehol. És sem ma, sem semmikor nem láthatni őket mindaddig, mig le nem dől a kiváltságoknak az az uralma, mely ember és ember közé válaszfalat emel, mely nem engedi meg, hogy aszerint értékeljük az embert, amint polgári munkáját becsületesen elvégzi, hanem aszerint, amint születése, rangja, állása, foglalkozása az értékét, külszines értékét megadja. És nem láthatni, önámítás nélkül nem A „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. A von cigány. Irta: Zöldi Márton. — Mit jár a szátok ? Mit tudtok ti ? Ezt kérdezte Ihók, a vén cigány, a fegyházi cellában két rabtársától. Hangosan, lármásan beszélt, felváltva magyarul és oláhul. Az egyik rabtársa ugyanis magyar volt, a másik oláh. Ihók nagyapjuk lehetett volna. A hivatalos akták hetvenöt esztendősnek mondták. De csak úgy találomra. Abban az útszéli sátorban, ahol született, nem volt anyakönyvvezetés. Életkorát épp oly bajos lett volna pontosan megállapítani, mint egy vén farkasét. Még a közömbösítő rabdarócban is érdekes típust mutatott ez a vén cigány. Százados viharok cserjézték ki piszkos, sötétbarna arcbőrét. Mélyen fekvő fekete szemei megőrizték villogó fényüket. A börtön-levegő patinája nem tudta megsápasztani a bőrét, mely makacsul ellentállott a ráncképződésnek. Pedig hosszú életének jó harmadát börtönben töltötte. Csekélységekért. Annyit sem lopott egész életében, amennyi a kulturembernek egy esztendőre kell. De a vén cigány, az ősembernek ez az időnkbe szakadt maradéka, beérte vele. Ami a büntetést, a börtönt illeti, azt olybá vette, mint a nyavalyát, vagy a fergeteget, vihart, szelet, záport, amit el kell szenvedni. Ez az élettel jár. Világnézete az ősemberé volt: atavisztikus. A tulajdon azé, aki elfoglalja. O is foglalt: lopott. Amihez éppeu hozzájutott, amennyi éppen kellett. Mit tudta és főleg mit bánta, hogy a judikatura a maga kacskaringós idiomájával az ilyesmit anyagi és eszmei bűnhalmazat-nak nevezi. Ami kulturát maga körül tapasztalt, azt megbámulta. Úgy, ahogy mi az érdekesebb természeti je lenségeket megbámuljuk. A mellett élt benne a sátorlakó emberek józansága és gondtalan vidámsága. Az utóbbi oly egészséges volt, mint a gyomra, a vasat megemésztette. Most is ő tartotta derűvel rabtársait, kik a börtönélet fölött panaszkodtak. — Mit tudtok ti? Hát az én időmben, mikor a deres állott! Hehej ! Az volt a valami ! Magunknak kellett kihozni az udvarra. Hehej ! Aztán jött huszonött. Piff, paff! Volt ne mulass. Mit tudtok ti? Fölényesen, dicsekedve szólott, mint aki hőstetteket beszél. Mert a dicsekedés az ősember természetrajzában is benne van. - Hát a lánc, a vasgolyó, folytatta hunyorgatva. Csirr, csárr. Mikor a vármegyeház udvarát sepertük, egész farsang volt. Hehej ! Mit tudtok ti? Aztán hónapokig éltünk kenyéren és vizén. Mit jár a ti szátok ? A beszédet a börtönmester belépése szakította meg. Egy fekete táblát akasztott az üres ágy fölé. — Nini, vendéget kapunk ! — örvendett a vén cigáuy. Igen, a tekintetes úr jön ide. A fegyencek tudták, hogy van a fegyházban egy tekintetes úr. Úri rab, akit a hivatalos séták alkalmával láttak. Az is, mint minden hosszabb időre elitélt, az első esztendőt magánzárkában töltötte. Néhány perc múlva belépett. Köszönt. — Jó napot ! — Adjon Isten ! Szívesen fogadták. Az oláh fel is kelt. Az urat meg kell emberelni, még ha rab is. A vén cigány élesen szemügyre vette. Zömök, jóképű ember volt, horgas orral és sötétkék szemekkel. Sűrű szénfekete haja tövig le volt nyírva. Megint a vén cigány kezdte a beszélgetést. — Jobb így, mint magánosan, — úgy-e tekintetes úr ? — Nekem mindegy — hangzott, a kurta válasz. — Nono! — mondotta Ihók kétkedően. Az este nem is igen beszéltek többet. A tekinj dmeti az ítrígyat éa a twtsútyt, negszfl*. teti a kö!ift«é»t, vAladékct, éjjeli iizatUsi Tüdőbetegségek, hurutok, szamárköhögés, skrofülozis, influenza ell* exámtalas tenir és ortw által Mpoote aiánhra. ) értéktelen utánzatokat is Irináinak, ktxfm •ImliM^ ^Roehe* 4 eredeti csomagolást. V. Httffmsnn-La Rocbe ót, Cs. Basel (Stift 99 JRoehú • mmé W(M iH i • i — in thragenklnt 4.— korona. zm. a
