Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.
1907-11-09 / 45. szám
az esemény, ami nem csoda. Annyit és oly csüggedt lélekkel olvasunk a kivándorlók ezreiről, hogy a visszatérők százai méltán keltik föl szivünkben azt a reményt, hogy elszakadt véreink a viszonyok kedvezőre fordultával újból visszatérnek a magyar haza véráztatta megszentelt földére. Aki a kivándorlásra vonatkozó adatokkal ismerős, az jól tudja, hogy a kivándorlás mellett hazánkban igen tetemes visszavándorlás is mutatkozik. Közel 20 százaléka az amerikai kivándorlóknak évenként visszatér. Sokan közülök vagyont gyűjtve, még többen azonban kimerülten, megbénultan, hajótörötten a megélhetésért folytatott sorvasztó küzdelemben. Csak az a baj, hogy a boldogulok csekély száma mellett a pórul jártak nagy tömege eltörpül és népünk föltartóztathatatlan rajokban tódul Amerikába, nem azért, mintha itthon megélni nem tudna, hanem, mert az a remény sarkalja, hogy az új világban mesés keresethez jút. Ma már kétségtelenül megállapítható, hogy a kivándorlás hazánkban nem a nép természetes szükségletének folyománya, hanem egy beteges láz okozata, amely a kedélyeken egyre-jobban erőt vesz és amely a legnagyobb mértékben ragályos. A kivándorlási ügynökök lelketlen aknamunkájának évekig megtorlatlanul hagyása, a szabad költözködés elvének túlzott érvényesítése, az ipari termelés elhanyagolása, a földművelési munkások bérviszonyainak és általában a munkabérek évtizedes rendezetlensége, a nemzetiségi izgatók hallatlan féktelenségei, hogy a közigazgatás, törvénykezés és adóztatás hiányairól ne is szóljunk, lényegesen hozzájárultak ahhoz, hogy a kivándorlás hihetetlen méreteket vegyen. E hajon, e ragályos betegségen csak úgy lehet segíteni, ha a kormány drákói eszközökhöz nyúl. És ezt tennie nemcsak az elnéptelenedésnek kitett állam szempontjából kell, hanem magának a népnek érdekében is, mert ma már a munka- és kereset-viszonyok Amerikában is — éppen a túlságos bevándorlás következtében nagyon megromlottak. Ehhez járul, hogy az amerikai munkás-elem egyre fokozódó ellenszenvvel fogadja a kivándorló magyar munkásokat, a munkaadók pedig a leglelketlenebbül kizsarolják, sok helyütt valósággal rabszolgákul tekintik és tartják őket, akik nyomorúlt bérért minden percben életüket kénytelenek kockára vetni. Andrássy Gyula gróf belügyminiszter már bejelentette, hogy a kivándorlási törvényt módosítani fogja. Meg vagyunk győződve, hogy e reform megtalálja az orvoslást a kivándorlás kellő szigorításában. De ezenkívül szükségesnek tartjuk még, hogy a magyar kormány módot és eszközöket keressen és találjon arra, hogy az Amerikába elszakadt több mint másfél millió magyar állampolgár bizonyos érintkezésbe jöjjön a magyar állammal és annak védő és támogató, irányító kezét a messze tengeren túl is érezze, hogy azok a kizsákmányolástól, elzülléstől, a magyar hazától való elhidegedéstől megóvhatok legyenek. És ezt meg kell tennünk, ha mindjárt diplomáciai tárgyalások és nemzetközi bonyodalmak utján is, mert másfél millió magyar sorsa és boldogulása épenséggel nem lehet közömbös a magyar kormány és a magyar társadalom előtt. Különösen pedig arra kell a magyar kormánynak, úgyszintén a magyar társadalomnak igyekeznie, hogy Amerikába szakadt véreink onnan tömegesen visszajöjjenek. Ma már ott tartunk, hogy évenként sokkal több ember vándorol ki hazánkból, mint amennyi az évi népszaporulat. Ennek ellensúlyozása csak az lehet, hogy a kivándoroltak visszatérését előmozdítsuk. A magyar társadalom, a hazafias és kulturális egyesületek kezdjék meg a nagy munkát és a magyar kormány támogassa azt az állam összes rendelkezésre álló erőivel. Amerikában tízezrével vannak honfitársaink munka nélkül, vagy sanyarú kereseti viszonyok között. Amint köztudomásúvá válnék közöttük, hogy a magyar állam hajói ingyen, vagy kedvezményes áron haza hozzák őket, ezrével jelentkeznének a visszatérők és ismerve a magyar faj honvágyát, bizonyos, hogy ez a mozgalom rövid idő alatt általánossá és egyetemessé válnék az amerikai magyar telepeken. Egyrészről tehát szigorítani kell az amerikai kivándorlást, másrészről meg meg kell könynyíteni a visszavándorlást és rövid idő alatt a kivándorlás elveszti méregfogait. Másfél millió magyar él jelenleg Amerikában. Ha e rengeteg népnek csak a felét visszatérésre tudjuk birni, nemzetünk erőviszonyait új alapokra fektethetjük. A biztató kezdet megvan. Folytassuk lankadatlanul. Vasakarat sikert arat. F. M. legyebizottsági tagválasztások. Már a három év előtti törvényhatósági bizottsági tagválasztások élénk bizonyságát szolgáltatták annak, hogy a közügyek iránt való érdeklődés városunkban emelkedőben van. Míg a régi kedélyes korban 20—30 (egyszer pláne 14!) szavazattal nevezték ki azokat, akik a törvényhatóság munkáinak részesévé tétettek s részeseivé is lettek úgy, hogy némelyik hat éven át egyszer sem látta belülről a vármegyeházát, addig 3 év előtt 200, illetve 100 szavazat adatott le a megyebizottsági tagválasztásnál. Idén az érdeklődés még nagyobb volt. A II. kerületben ugyan körülbelül ugyanannyi volt csak a szavazók száma, mint a múlt alkalommal, de az I. kerületben ezúttal harmadfélszáz szavazat adatott le, ami bizony kisebbszerü képviselő-választásnak is beillett volna. A választás eredményéből azt véljük kiolvashatónak, hogy a választóközönség olyanokat kivánt bizalmával megtisztelni, akikben garanciát lát arra, hogy a törvényhatósági bizottsági tagságot nem puszta címnek tekintik, hanem a rájuk ruházott tisztségnek a megyegyülések pontos látogatásával, a törvényhatósági tiszt éber gyakorlásával fognak eleget tenni. A választás lefolyásáról itt következik tudósításunk : I- kerület. Az I. kerületi választás színhelye a városháza volt. A választás elnökeként Sült József kir. tanácsos fungált, mellette bizalmi férfiakként a város részéről Szenthe János főügyész, a választók részéről Bottka Jenő, Kohn M. Mihály és ifj. Wittmann Ignác működtek. A bizottság jegyzője Szűcs Gyula v. közgyám volt. A szavazás mindjárt kilenc óra után élénk tempóban indult meg, úgy hogy a déli órákig circa 180 szavazatot adtak le. Kétféle liszta volt forgalomban, az egyiken Hajnóczky Béla, dr. Hoffner Sándor és Krausz József N., a másikon Hajnóczky, Krausz és dr. Csoknyay János voltak a jelöltek. Az utóbbi lisztán azonban a Krausz József N. neve helyébe még a délelőtt folyamán Varga Rezső nevét nyomtatták. A déli órákban szünetelt kissé a szavazás, de 3 és 4 között ismét süríin jöttek a szavazók. Az elnök a szavazást pont 4-kor lezárta, ez ideig összesen 251 szavazó-lap adatott le. A scrutinium nem tartott 1/ 2 óránál tovább s 1/ 25 után már ki is hirdette az elnök az eredményt, mely szerint Hajnóczky Béla 233, dr. Hoffner Sándor 183, Krausz József N. 181, dr. Csoknyay János 67, Varga Rezső 52, Szenthe János 3, Takács Ádám, Néhman Gábor, Rapoch Vilmos 1—1 szavazatot kapott s így a három első helyen nevezett, Hajnóczky Béla (új), dr. Hoffner Sándor (új), Krausz József (régi), a következő hat évi ciklusra törvényhatósági bizottsági tagnak megválasztatott. IX- kerület. A választás a II. kerületben (melyhez a III. és IV. városi kerületek s az Erzsébet-város tartozik) sokkal lanyhább tempóban indult meg. A választást itt dr. Kende Ádám elnök vezette, a város bizalmi férfia Csoknyay Károly főjegyző, a választóké Baráth Károly, Gyenese János, — Rendelkezésére állok és elégtételt adok Önnek. Néhány perceel később indult éppen Geunába a vonat. Kocsin a pályaudvarra vágtattam s egy órával később megérkeztem Geunába, ahol nyomban jelentkeztem a tábornokomnál, akinek mindent elmondottam. — Nos, és mi a szándéka most ? kérdezte. — Tábornok úr, nincs más választás, csak egy elégtétel. Megsértettem azt a fiatal embert, és kijelentettem, hogy a rendelkezésére állok; tehát meg fogok vele verekedni. — Lehetetlen! Magasabb rangú tiszt nem verekedhet közlegénnyel. — Vannak sértések tábornok úr, amelyekért elégtételt kell adni, még a katonai Bzabályok ellenére is. Engedje meg tehát ezt a párbajt. — Soha. Én nem tehetem. — Akkor kérem, táviratozzon a miniszternek. — A miniszter is megtagadja. — Akkor kénytelen leszek idegen területre utazni, s ott verekedni. — A tilalmam ellenére is? — Tábornok úr, tudom, hogy minő büntetés vár reám. Még sem vonakodhatom az elégtétel adásától. Megbántottam egy fiatal ember anyját, ez megtorlást követel. — Tegyen amit jónak Iát; ón nem tudok és nem hallottam semmit — felelte a tábornok és elbocsátott. De Bordighera segédei még az est folyamán fölkerestek. Mind a ketten polgárokat kértünk fel eegédekül. Fegyverként kardban állapodtak meg, s másnap reggeli 9 órára adtunk találkát egymásnak M . . . faluban, a francia határon túl. Egész éjjel nem tudtam aludni, s az irataimat rendeztem. Valami ellenállhatatlan parancs arra indított, hogy ebben a párbajban leszurassam magam az ellenfelemmel. Másnap reggel pontosan találkoztunk. Borús, esős idő volt. Szinte belesüppedtünk a sárba. De Bordighera már várt rám a segédeivel. Egyenruhában volt. Segédeim egyike azt mondta neki, bogy polgári ruhában kellett volna néki jönni. Hanem de Bordighera azt válaszolta, hogy nemcsak mint ember, hanem mint katona is követel elégtételt. Intettem a segédemnek, s az ügy véget ért. Különös színjáték volt ez a párbaj, barátom. Én, a magasabb rangú tiszt, szemben állottam ezzel a közkatonával. Mielőtt a segédek jelt adtak, ellenfelem katonásan tisztelgett előttem, aztán megindultság hangján úgy szólt hozzám : — Kapitány úr, én Önt arcul ütni akartam. Súlyos sértést követtem el a katonai rend ellen. A katona tehát bocsánatot kér Öntől. Kereszteztük a kardjainkat. Mozdulatlanul állva maradtam; csak az ellenfelemet néztem, akinek arca olyan volt, mint a halotté. Pillanatig ő is farkasszemet nézett velem, aztán hirtelen hátrált és lebocsátotta a kardját. Az ajkai körül különös, szomorít mosoly jelent meg . . . Ha pár évet éltem, akkor sem fogom sohasem azt a mosolyt feledni! Bordighera most váratlanul neki lódult s a következő pillanatban a kardomba rohant. Felkiáltott s összeesett. Piros hab ömlött ki az ajkai körül, még egyet vonaglott, aztán vége volt. Ermete Giron kapitány pillanatra elhallgatott, mintha az elbeszélés hirtelen kimerítette volna. Valósággal szívszorongva hallgattam szavait. Aztán így folytatta : — Tudom, hogy én akartam magam megöletni; tudom, hogy az ő halálát is, ő maga okozta, mert ő is megakart halni — mégis súlyosan bűnhődtem. A karriéremet befejeztem; a nyugdíjazásomat kellett kérnem De még ez sem elég. A lélekmardosás tovább büntet, s ezer hang süvölti szüntelenül a fülembe, hogy gyilkos vagyok ! Bűntényt követtem el. Megöltem egy fiatal embert, aki előtt még egy egész élet állott. És képzeld mindezekhez az anya fájdalmát — kétségbe kell annak esnie, hiszen a gyermekének halálát ő okozta . . . Szegény, szegény anya, mennyit szenvedhet az ! * # * Este lett. Lassú léptekkel barátomat karoni^HMHHHH^^nHBB^H • hi iiiiwihi" iniMi^MffiT nn^iinnr níniBiB mi min MII 1 1^ 1— Szobapadlók (parketták) beeresztését és fényezését több évi tapasztalat után szerzett szakavatott pontossággal — vidékre is — jutányos áron elvállalja Költség-vetéssel díjmentesen szolgál. Dienstmann Pál Pápa, Sport-telep.
