Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-10-12 / 41. szám

meg. Ezen terv keresztülvitele 32 évre volt tervezve úgy, hogy csak 5000 forintba került volna évenként ezen nagy stílii alapos reform. De a közgyűlés elég meggondolatlanul minden vita nélkül eldobta az utcanyitásokat, melyet egy későbbi meggondoltabb és liberálisabb közgyűlés mégis keresztül fog vinni, természetesen sokkal-sokkal drágábbért. Hogy a tervezett utcanyitások jól voltak átgondolva, mutatja azon körülmény, hogy azóta két utcanyitás mégis megtörtént. Az egyik a Kossuth-Lajos-utca, melynek déli vége most már nem zsák-utca, a másik a Csatorna-utca, mely már bárom év előtt lett a Török-Bálint-utcába áttörve, ámbár nem oly módon, mint azt a régi építészeti bizottság tervezte. Bizonyos, hogy a jelenlegi, még nem is kész munkálatnak, igen számos ellensége lesz a közgyűlésen; mert ilynemű reformokra a közgyűlés többsége még nem érett meg ; közegészségügyünk javítása csaknem mindig süket fülekre talált, ha ezt felülről nem pártolják, erélyesen és buzgósággal. Ezen ügyben a haladás már nagyon is észrevehető, habár nagyon lassú is, de bizonyos az, hogy minél előbb határozza el magát a közgyűlés ennek keresztülvitelére, az annál olcsóbb, és bizonyos a késő utókor hálája. Vélemény a drágaság ügyében. Az általános drágaság ügyében a pénzügyminisztérium véleményadásra szólította fel az összes alispánokat, ezek viszont a polgármestereket. Városunk polgármesterének Mészáros Károlynak, az ügyben tett derekas felterjesztését e helyütt egész terjedelmében közöljük : Az életszükségletek kielégítésére szolgáló cikkek között különösen az élelmi cikkek azok, melyek úgy mint az ország más vidékein, nálunk is egy évtized óta folytonosan drágultak és sajnos, emelkednek még ma is. A drágaság pedig annál jobban elviselhetetlenebb lesz, minél nagyobbak lesznek e téren az igények. Azt pedig nem lehet tagadni, hogy az igények tiz év alatt rendkívül nagy mértékben emelkedtek és ami fő, a kinálat, dacára a horribilis áraknak, nem áll arányban a kereslettel. Súlyos a megélhetés a társadalom minden rétegében, de különösen súlyos a hivatalnokok, kereskedők, iparosok és munkások körében. Ha vizsgáljuk az okokat, melyek a mostani drágaságot úgy az élelmi, mint az iparcikkeknél előidézték, akkor arra a megállapodásra kell jutnunk, hogy ennek 1. az élelmi cikkek kiviteli kereskedelmének állami támogatása és 2. a mezőgazdasági munkás elemnek Amerikába való nagymérvű kivándorlása az oka. Nagyon sokan vannak azok, akik a bérharcot is a drágaság egyik főokozójának mondják. Néze tem szerint ez nem felel meg a valóságnak, mert, a bérharcokkal csak akkor állottunk szemben, mikor az élelmi cikkek drágasága jelentkezett, vagyis mikor már az ipari és kereskedelmi alkal mazottak a régi javadalmazásukból tisztességesen megélni nem voltak képesek. A drágaságnak egyik főoka az élelmi cikkek kivitelének állami támogatásában keresendő. Nagy összegekkel államilag támogatott társulatok alakultak, melyek összevásárolják az élelmi cikkek minden faját és szállítják nagy haszon mellett a külföldre, különösen Bécsbe, innen pedig elviszik a szélrózsa minden irányába. Ezt a külkereskedelmet nagyban előmozdítja a vasúti tarifa-kedvezmény, mely az élelmi cikkek kivitelét annyira fokozta, hogy az ország lakossága a belföldi piacokon nem kap, vagy ha kap, csak méregdrága áron jut mindennapi szükségleteihez. A kiviteli kereskedelmet — ha segíteni akarunk a súlyos bajokon — az államnak szubvencionálni nem szabad, mert ezzel elvágja nemzeti vagyonunk üterét, mert azt viszik ki külföldre, amire idebent legnagyobb szükség van. Ezen pontnál kell megemlítenem azt is, hogy minden városnak van piaci szabályrendelete. Ebbe a szabályrendeletbe úgy hiszem belevette minden város közönsége, — mi legalább belevettük — hogy. reggel 9 óra előtt idegen kereskedőnek a piacon bevásárlásokat teljesíteni nem szabad. Megalkottuk ezt a szabályrendeletet a nagyközönség jól felfogott érdekében. Védekezni akartunk a mindent elnyelő külföld ellen. A városnak ezen határozatát azonban nem hagyta jóvá a belügyminiszter, azt mondván, hogy kereskedőnek szabad élelmi cikket bárhol, bármikor és bármennyit összevásárolni, mert azok ezen jövedelemből tartják fenn magukat. És mi lett ennek a következménye ? Az, hogy piacunkat heti- és országosvásárok alkalmával tömegesen ellepik a minden fajtabeli kereskedők, összevásárolják nagy tömegben az élelmi cikkeket és szállítják külföldre. Innen van az, hogy Ausztriában az élelmi cikkek olcsóbbak, mint nálunk, ahol azokat termeljük. A piaci szabályrendeletekbe tehát ezen tilalom a nagyközönség érdekében okvetlen felveendő volna, mert nézetein szerint ez jelentékenyen megjavítaná a tarthatlan és most már türhetlen állapotot. Különös jelenség az is, hogy a nagybirtokosok és nagybérlők nem foglalkoznak élelmi cikkek előállításával. Ezek tudomásom szerint csakis annyit termelnek, amennyire maguknak szükségük van. Ami pedig az Amerikába való tömeges kivándorlást illeti, tudjuk mindnyájan, hogy ez egyik oka a napszámbérek emelkedésének. Az élelmi cikkek drágasága tehát részben ebben is keresendő. Módját kellene találni annak, hogy a tömeges, nagymérvű kivándorlást, ha egészben nem is, de legalább részben miként lehetne megszüntetni. Igen sokan abban a véleményben vannak, hogy a kivándorlást csakis a nagy birtokok parcellázásával lehetne megszüntetni. Kétséget nem szenved, hogy ennek foganatosítása jelentékenyen apasztaná a kivándorlást, de nem hiszem, hogy azt teljesen megszüntetné. Talán célt lehetne érni, ha törvényileg szabályoztatnék, hogy mezei munkásoknak csakis 1000 kor. összeget meghaladó jövedelma volna birói foglalás alá vehető. Ezen intézkedéssel, továbbá a progresszív adózási rendszer mielőbbi életbe léptetésével sokat segíthetnénk a létező bajokon. Nem hagyhatom emlités nélkül azt sem, hogy az országos betegápolási adó évről-évre nagyobb lesz. Segítve volna a bajon, ha törvényesen kimondatnék, hogy minden 30 évet meghaladó nőtlen férfiú, az általános Ill-ad osztályú jövedelmi tárgyalásokkal megállapítandó jövedelméhez mérten, ezen cimen az államkincstár részére nőtlenségi adót legyen köteles fizetni. Meg vagyok győződve, hogy a nőtlenségi adóból az országos betegápolási költségek, ha nem is egészben, de nagyrészben megtérülnének. Es ami fő, — ez az adó nem is keltene az érdekeltek között nagy visszatetszést, de azonfelül még igazságos is volna. De menjünk tovább. Igazán szatíra, hogy nálunk, a Bakony tövében, a tűzifa ára ölenként rövid egy-két év alatt, 18-20 koronával emelkedett. Felvágás nélkül egy öl fa ára nálunk 42 -44 koronába kerül. Mit mondjak a kőszénről? Mindenki tudja, hogy a kőszénnek ma két, sőt háromszor akkora ára van, mint volt két évvel ezelőtt. Ehhez még hozzájárul az is, hogy nehezen lehet kapni. Valóságos protekció kell hozzá, hogy a lakosság a szükséges tüzelő anyagot be tudja szerezni. Azt mondják, — talán egész bizonyossággal lehetne állítani, hogy a Bakony hegység nagymennyiségű kőszenet rejt magában. Igen ám, csakhogy a Bakony hegységet hosszú időre lefoglalták a kartellban álló bányatulajdon osok és nagy összegeket fizetnek a földtulajdonosoknak csak azért, hogy új vállalkozók új tárnákat ne nyithassanak. Innen van azután, hogy a kartellban álló bányatulajdonosok nagy és tetszés szerinti árakon bocsátják a kőszenet a nagyközönség rendelkezésére. mégis képes volt valamennyire megvigasztalni a családot. Nem mondta egyik se, de mindegyik gondolta reménykedve : „hátba föléleszti !" Este felé megjött az állatorvos : Kiss Izidor úr. Kényesen ugrott le a kocsiról. Oda megy a malachoz. Nézi jobbról, nézi balról. A lábával megrugdossa. A sarkantyújával megbökdösi. A kis Gábor gyerek lesi, hogy mikor támad fel a malac. Ettől a sarkantyútól bizonyosan feltámad. — Nyúljon hozzá az úr! — mondja Bérdi János. — Mi baja volt ? -- kérdezi Bérdiné. De Kiss Izidor úr nem szól semmit, hanem a cipője hegyével felfordítja a malacot, miközben hmget egyet-kettőt. — Ez bizony megdöglött, el lehet ásni, — szólalt meg végre. — Megdöglött, úgy-e ? — Bizony, megdöglött. Aztán a kalapját sem billentette, hanem felszökött kényelmesen a kocsira, és sietett vissza Tamásiba. A szegény Bérdi Jánosnak pedig három forint fuvart kellett fizetnie, hogy a legilletékesebb ajkakról tudja meg, hogy a golyvás malac bizony — megdöglött. A tito k. Irta : Nemcskéri Kiss József. Már sok mesét mondtam el onnan a kis utcából, s most íme kértek ezen a csöndes nyári éjszakán, hogy meséljek megint. Egyre jobban fárad az emlékezetem, amig vissza ér oda, egyre sűrűbb a köd a jelen s a régi idő között. Nem is jó oda visszagondolni az összeomlott, kopott kis házra, meg a kivágott platánokra, ahol mi szegény emberek ábrándokat szőttünk valaha. Büszke palotában gazdag, nagy úr lakik ott, aszfaltos udvara oly kietlen, oly hideg. Hanem arról a nagy úrról is tudok egy történetet. Nagyon titkos történetet, nem tudja ő maga se, senki se. Hogy én honnan tudom ? Csak onnan, hogy engem a platánok, amikor hosszú BÖtét éjszakákon át susogtak a fülembe sejtelmesen, megtanítottak titkokat kitalálni. Régi már ez a történet is, de én emlékszem rá jól, mert éppen itt esett meg a szigeten, éppen ezek alatt a fák alatt. Ott kezdem, hogy Gárdossy Ervin báró, ama palota ura, járt egyszer a kis utcában, még akkor, amikor a mi kopott házunk még állt. ő vette meg, ő pusztította el, hogy palotát építsen a helyére. Vele volt a felesége i&, bájos, szép asszony. Azt már láttam egyszer a mi vidékünkön, arra lent a' Tisza mellett egy szegény földbirtokosnak a leánya volt. A gazdag Gárdossy mégis elvette, nemcsak a szépségéért, ' hanem csudálatosan derék leány is volt. Hallottam, hogy a házasság hamarosan ment, nem csodálkoztam rajta, összeillő emberpár volt, derék, fiatal mind a kettő, boldogan is éltek. Két esztendő mult el az esküvőjük óta, huszonkét esztendős volt az asszony éppen azon az estén, amikor kijöttek ide a szigetre. Egy kis félreeső asztalhoz telepedve akarták megünnepelni az évfordulót. Gyönyörű nyári este volt. A sötétlő fák titokzatosan bólogattak, a virágágyak felől édes illatot hozott a szellő, fönn a csillagok ragyogtak, lenn a nagy folyó bársonyos tükrére szelíd fényt hintett a holdsugár, mintha csak egy nagy fehér menyasszonyi fátyolt terített volna rá Kettesben akartak ünnepelni, mondom. Olyan boldogan telepedtek le, az asszony csillogó szemmel tekintett körűi s úgy vélem, kissé elábrándozott. A férfi elment egy pillanatra valami rendelést tenni. Az asszony magára maradva, felsóhajtott. Amikor az ura visszatért, nem jött egyedül. Egy régi jó barátját hozta el, akit rég nem látott, akivel együtt járt iskolába, úgy mondotta, a legjobb barátja, talán az egyetlen. Én ismertem azt az embert. Ő is a Tiszahátról került föl ide. Most orvos. Ismerte az asszony is. Én tudom, hogy ösmerte, egész bizonyosan. Meg is volt lepve, hogy meglátta, nagyon meg volt lepve, de csak egy pillanatra. Aztán én voltam meglepve, hogy amikor az ura bemutatja neki, úgy veszi, mint ösmeretlent. Ne gondoljatok rosszat arról az asszonyról. Majd elmondom, csak hallgassátok. Hogy honnan tudom ? mondtam már, hogy a platánok tanítottak meg rá olvasni, a titokzatos éjszakánál titokzatosabb, de tiszta női szívben. Mert a női szív mindig tiszta, de nem minden nőnek van szíve. Hármasban ünnepelték tehát az évfordulót. Csöndesen beszélgettek. Csak az asszony szeme tévedt el néha, mintha messzire nézne valahová, nagyon messzire . , . Lenn, a tiszaháti falu mellett az erdőben majális volt egyszer, tizenhat éves leány keringőzött egy fiúval, aki husz éves volt. Ahogy a zene elhallgatott, sétára indultak az erdőben . . .