Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-09-14 / 37. szám

többi dunántúli forgalmas központokéhoz képest Eldorádónak látszott. Most azonban, mintha hibának tartotta volna előbbi olcsóságát és e hibáját jóvá akarná tenni, magasra szökkent minden élelmi és háztartási cikknek az ára. Sőt nem esünk túlzásba, ha azt hisszük, hogy városunk a megélhetés drágaságát tekintve az elsők között áll. Nem kell ezt pontról-pontra kimutatnunk. Aki kételkedik benne, menjem el Sopronba, Győrbe, Pozsonyba, Pécsre, sőt Budapestre is, és hasonlítson igazságosan össze mindent, a megélhetésre (beleértve a lakást is) tartozó cikk-árakat és meggyőződik, hogy nem légből kapottak állításaink. S ez ellen, a folyton emelkedő árak ellen, ha azt akarjuk, hogy bele ne pusztuljunk, első védelmi mód a tömörülés, a szövetkezetekbe csoportosulás. Nekünk is, főleg a hivatalnok osztálynak, amely csak a fogyasztásra szorúl s amely legjobban ki vau szolgáltatva az igen gyakran túlzott áremelkedéseknek, tömör csapatokba kell állnunk és így keresnünk magunknak és családunknak védelmet a tőke-érdekek önző támadásai ellen. Szinte bántja az embert annak a tapasztalása, hogy amikor talán évtizedekig nincs reményünk a gazdasági helyzetünk javulására, sőt a folytonos rosszabbodás biztos rémsége fenyeget, igazi keleti fatalizmussal vesszük sorsunkat. Hogy más, ismertebb képet használjunk, mint a strucc üldözés közben, kifáradva a homokba dugjuk fejünket. Hogy csak egy esetet hozzak fel. A tüzelő árának rohamos felszállása már évek óta tart. Fáé, széné egyaránt. Az idei áremelkedés pedig valósággal lefőzte az előbbieket mind, egyszerre oly magasra ugrott. S mivel azok az okok, amelyek e nem várt drágulást előidézték, jövőre is biztosan fennmaradnak, kilátás van arra, hogy a jövő télen vagy kevesebb meleggel élünk, vagy jogos élelmezésünk rovására a tüzelőre több kiadást fordítunk. Ez most a helyzet. Es mi mégis mit Hát egyszer, amikor az énekóráról haza megyek, épen vittem egy jó marék friss levelet is, mit látok ? A selyemhernyós skatulyáink mellett ül Monokli, az Apáthyék félszemű, éhes papagálya és evett az én skatulyámból. Sohasem hallottam, hogy a papagály selyemhernyóval is táplálkozik; de igazán megijedtem. Istenem, ne hagyj el, ha ez a madár meg találta enni még Kinizsi Pált is ! Odafutottam s roppant félve és szomorúan olvastam meg a hernyóimat, háromszor is, hiába, négy hiányzott. Nézek Monoklira, az csak ül és hunyorog rám a íólszemóvel, a gyalázatos. — Monokli ! Hol van a négy hernyóm ! ? Na megállj . . . Nagyon, nagyon el voltam keseredve, sirni tudtam volna. Most négy hernyóval kevesebbem van, Imrének meg így 16-tal több ! Hiába irigyeltem. Mért is nem tudott ez a Monokli legalább kettőt az Imréé közül megölni ? Tudom, hogy bün volt, de arra gondoltam, ej, hadd egyék meg Monokli, ha akar, az Imréi közül is egypárat, ne legyen olyan sokkal többje. Szépen megfogtam Monoklit, odatettem az Imre skatulyája mellé, a magamét pedig óvatosan befödtem. No már most, ha megesz az övéből is párat, én nem tehetek róla, ez bizony ravaszság volt tőlem s még azt is beismerem, hogy a Monokli orrát oda is nyomkodtam az Imre skatulyájába, hadd kivánja meg . . . avval otthagytam mindent, — én nem akarok látni semmit. csinálunk? Semmit, de semmit! Pedig már meg kellene mozdulnunk és tömörülve, szövetkezethez hasonló csoportokba állva legalább a tüzelőfa olcsóbb beszerzéséről már most gondoskodhatnánk, mielőtt a nagy percentre dolgozó vállalkozók és kereskedők markukba nem kerítik a környékünkön levő összes fát és győztes diktátorként nem szabják meg kicsiny ölüknek nagy árát. Mert, kimondhatni bátran, az tűrhetetlen már, amit e téren a kereskedelmi ellenőrizetlen túlkapás elkövet. Járja össze az ember Veszprém és Zalamegye összes fatermelő vidékeit, mintha csak össze beszéltek volna az üzlettulajdonosok, egy húron pendülve egy vaggon bükk vagy cserfát 170 koronára tartanak. Az első osztályú egy öl bükk, ha igazi I. osztályú, akkor: 48 kor., ha talmi I. osztályú, azaz kevert, akkor: 44 korona. Nem akarok én senkit sem e sorokkal személy szerint megróni; de a helyzetet feltárom, úgy amint van, hogy végre-valahára mi fogyasztók is lássunk és tegyünk valamit. Ne várjunk addig bárgyuan,. amig teljesen kikopaszt bennünket a mohón gazdagodni vágyódó üzleti érdek. Ez ellen a tömörülésben az erő. Csak egyesült erővel érhetünk célt. Amit az élelmes fakereskedők meg tudnak tenni, talán többen összeálva, mi is megcselekedhetnok a magunk, illetve szövetkezésünk hasznára. Nekünk, pápaiaknak azonfelül elég jó auspiciumaink lehetnének. Itt a grófi uradalmi közpot, itt lakik a gróf, költség nélkül eljárhatnánk a tüzelő-fa ügyéken, még pedig akként, hogy sem az uradalom egy fillért nem veszítene vele, sem mi nem volnánk kitéve a fa-monopolium boszantó áremelkedéseinek. Egyik részről jóakarat, a . másik részről határozott és okos tömörülés kívántatik és nehézség nélkül megoldható ez az égető dolog. Ami a tüzelő anyag másik faját, a szenet illeti, szövetkezéssel itt is boldogulhatni, kiválkép az esetben, ha idejében kötjük le a szállítmányt. Nincs lehetetlenAz udvaron nemsokára találkozom Imrével. Te, mondom halkan, a hernyók körül láttam Monoklit, nézz utána, kárt ne tegyen. Bemegy Imre, szívszorongva vártam, hát egyszer csak usgyó ki az ajtón Monokli megbogározva, aztán meg Imre, dühösen és bőgve : Jaj, jaj, tiz hernyóm oda van ! Vége van ! Úgy megesett a szivem Imrén, mikor láttam, hogy sír s úgy bántam és szégyenítem a csalfa cselekedetemet, hogy rá sem mertem nézni az arcára, csak úgy vigasztalgattam : — Ne, Imre. ne sirj. Megmondjuk Apáthy bácsinak, mit tett a Monokli, hátha ő kerít neked új tiz hernyót. Dehogy, dehogy. Ő még haragszik is rám, hogy kopasztom az eperfáját. — Nó ne sírj Imre, ne . . . hisz nemsokára begubóznak a hernyók, pillangóvá lesz mind s mindenik tojik százat is. — Oh, mikor lesz még az! keseregte, ós nem ia tudtam megvigasztalni. Vacsorán is rossz kedve volt, alig evett valamit, én se sokat ettem, mind rá néztem. Lefekvéskor Imre szomorúan odajött az ágyamhoz. Sóhajtott, aztán megkérdezte : — Te, nagyon szereted te a selyemhernyókat ? — Eléggé ezeretem. — Én is szeretem, de már minden örömömet elvesztettem bennük; rosszúl esik, ha csak rájuk is nézek. Tudod mit? Neked adom mind, ség az üzleti világban, mondja az olasz kalmár, csak akarni keli. Minden esetre igen sajnálatos közgazdasági jelenség, hogy külföldre utalják szénért a magyar vevőt hazai viszonyaink. Sehol, a fold hátán egyetlenegy országban sem grasszál oly vakmerően a szénkartell, mint nálunk. Ugy szabják meg az árakat, amint nekik tetszik s a városokban csak egyes kiválogatott szerencsés üzletember részére szállítanak, akiktől aztán méregdrágán, sőt megköszönve a szívességet is, hogy ad, — vagyunk kénytelenek vásárolni. Az új-kor szelleme eltörölte a céhrendszert, mert gátolta az ipari szabadversenyt és útjában állt egyesek megélhetésének, s ime a nyakunkba zúdította a legrémesebb céh-rendszert: a pénzemberek — céhrendszerét, amely messze terjedő polipkarjaival hatalmába keríti mielőbb az étel, ital, ruházat, sőt — a léghajó kormányozhatósága feltalálása után, a levegő feletti monopoliumot is. Ily végzetes Ölelő karokat első sorban is a kormánynak kellene levagdosnia kérlelhetetlenül. S hisszük, hogy a kartelek a kiszipolyozó rendszerének a kormány előbbutóbb véget vet. Hisz nem a kartelekért áll e földön hazánk s élnek benne annyi milliók! De addig is, míg e nagy határkőhöz eljutunk, tömörülésünkkel önmagunk segítsünk sorsunkon. Gy. Gy. = A garancia. Mintegy másfél hónappal ezelőtt felhívtuk a figyelmet arra, hogy a villamos telep dinamó-gépeit szállító cég által vállalt garanciát a legnagyobb körültekintéssel és a város érdekeinek hívséges megőrzésével kell érvényesíteni. Alkalmat akkori intelmünkre az a tény adott, hogy a telepen levő négy dinamó közül három javítás alatt állott. Kétségesnek jeleztük, hogy ezek a gépek, melyek az üzem 3 és l/

2 esztendeje alatt ismételt reparálásra szorultak, teljesen rendbe hozhatók lesznek-e, s az esetre, ha nem lesznek tökéletesek, mert te vagy a legjobb barátom. Ne adj értük semmit, ajándékba adom. Szinte sirva fakadtam ezekre. Hát ilyen jólelkű hozzám s ilyen hűséges barát, — pedig ezt a nagy szomorúságot ón okoztam neki. Nem tudtam elfogadni az ajándékát, vigasztaltam, de még lefekvés után is hallottam a sötétben, hogy sóhajtott. Egyszer az orrát fújta, — Istenem, talán még sir is. Úgy sajnáltam, majd meghasadt a szivem érte, és furdalt a lelkiismeret. Egyszer csak eszembe jutott és elhatároztam, hogy az enyéim közül odalopok neki vagy tiz selyemhernyót. * Megvártam, amig elalszik, akkor szép csöndesen lemásztam az ágyamról (pedig féltem a sötéttől), odalopóztam a selyemhernyókhoz. Tapogattam őket, hát most is ettek, mozgott a puha fejük. Átraktam az enyémből vagy tizenötöt. Akkor gyönyörű kövér akadt a kezembe, a sötétben is megismertem Kinizsi Pált. Belesajdúlt érte a szivembe, de az Imre szomorú nézésére gondoltam, s oda tettem neki azt is. Aztán visszamásztam az ágyamba. Még egyszer kísértést éreztem, hogy legalább Kinizsi Pált visszavegyem, de inkább a fejemre húztam a takarót és nagynehezen elaludtam. Hát reggel megébreszt Imre nagy diadallal, ki volt pirúlva az arca és fényes a szeme. Odahozta a skatulyáját a párnámra : — Nézd, nézd, megszaporodtak a selyem-