Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-09-07 / 36. szám

lelkesedést keltő szép szavakat hallottunk. Vármegyénk akkor beiktatott új főispánja mondta ezeket: >Kell a magyar hazának érzésben és nyelvben is magyar nép. Ki fog terjedni figyelmem a megyében még meglevő nyelvi szigetekre, törekedni fogok ezek kiküszöbölésére, hogy e megyében minden magyar ember kizárólag magyarul beszél jen.« A szép szavak elhangzottak, elhangzottak a lelkes éljenek is, melyek e szavakat követték, most várjuk — a tetteket. Várjuk teljes bizalommal s még eddig nem csüggedő reménységgel. Vajha minél előbb olyan intézkedésekről számolhatnánk be, amelyek némi cáfolatául szolgálhatnának a zöld füzetke szomorú tanúságainak. Kormányunk és a hazai kisipar, ii. Amit Szterényi államtitkár Pécsett az inasügyről elmondott és megígért, mind helyeselhető. Azonban még ki kellett volna bővítenie az intézkedéseket azzal, hogy gondja lesz az inasok napi foglalkoztatásának rendezésére is s ebben főleg arra, hogy azt a fejletlen, illetve eró'sen fejlődésben levő inasgyereket napi 15—16 órai munkával ne kinozzák mestereik. Szinte embertelenség számba megy, amit némely kisiparosok inasaikkal naponként elvégeztetnek. Reggel 4 —5 órától este 10 ig is folytonosan, igen csekély pihenéssel, munkáltatják rabszolga sorsra jutott inasaikat. Kis erejük, minden zsírjukat kiszedik e szerencsétlen zsenge erőknek. S ez egyik hathatós oka a nagy inasszükségnek, az ez oldalról fenyegető hazai kisiparunk végzetes válságának. A külföldi mintákról vett úgynevezett inasotthonoknak kétségen kívül jótékony hatásuk lesz az inaskérdésre és ha nemcsak szó, de a tett is megegyezik a kormány képviselőjének Ígéreteivel, mihamarabb élénkebb mozgalmat és erőre kapott életkedvet látunk kisiparosaink minden rétegében. Minden esetre legjelentősebb, mondhatni korszakos alkotás lesz e téren a bejelentett új ipartörvény. Már husz év óta sürgeti kisiparosságunk a légi törvény revizióját és most végre valahára remélheti óhajtása teljesülését. Nem ölel fel ugyan e megigért revizió sok kivánni valót, azonban mégis a határozott javulás reménységeit hordja magában. A többféle újítás közül csak néhányra hivjuk fel a figyelmet s teszünk rá megjegyzéseket. Első sorban is az ipari képesítés szabályozása érdemel említést, amely szerint, a törvény létesítése után, mesterekké, illetve önálló iparossá nem lehet mindenki, úgy mint az a mai nap történik, hanem bizonyos szakszerű vizsgálattól tétetik függővé. Az inasok felszabadulása, vagyis a segédképesítés feltételei, úgy látszik a régiek maradnak s egyedül a mesterség önálló gyakorlását érinti az új igért szabályozás. Hogy a revizió e része üdvös, nem tagadhatni, mert a mostani rendszer mellett szaporodhattak el az u. n. fuser mesteremberek, óriási kárára a becsületes kisiparnak. Azonban az államtitkár ide vonatkozó felvilágosításaiban és magyarázataiban még nagyító üveggel sem találhatni meg a határozottság biztos vonalait. Csak kilátásba helyezi, hogy a mesteri képesítés elveinek megállapításánál valami kombinált rendszert vesznek alapul. Kombinált rendszer! Ugy véljük, hogy ez olyan : se ki, se be, mint az ablakfa. Se hús, se hal. Ilyen határozatlan intézményekkel nem javítunk a helyzeten, hanem esetleg ronthatunk. Kereken és bátran körvonalazni kell, hogy mester nem lehet az, aki nem ért hozzá és erről sikeres szakvizsgálatot nem tett. Ettől legföllebb a kapzsi tőke fog megrökönyödni, de a jogos ipari töke és az igazi ipari érdekek örülnek rajta. Határozottsággal és minden tétova nélkül lenyirbálni azt a már túlságba menő eljárást is, mely szerint némely iparos, vagy nagyobb kisipari vállalat úgy szólván segédek nélkül, csupán inasokkal dolgoztat, nem azért, mintha nem kapna segédet, hanem mert így több hasznot hajt az üzlet. Emez egészségtelen állapoton segíteni kell és csak akkor tudnak elérni a magyarosítás terén, ha munkájukat előkészítő iskola — ovoda — is támogatja. Az egész apró 3—6 éves gyermek szerető gondozás mellett szinte öntudatlanul magába szed az ovodás nénitől, meg a dadától annyi magyar ismeretet, hogy a tanító a németnek egyelőre kisegítő nyelvként használása mellett tényleg már magyarul taníthatja a gyermekeket. Hogy állunk azonban az ovodák terén Veszprémvármegyében ? Gyere elő zöld füzetke és add tudtára mindeneknek, akik rajongó lelkesedéssel függenek a magyarosodás ügyén, hogy e vármegyében, nem számítva a városokat s a nagy magyar községeket (Devecser, Enying, Várpalota), ovoda is éppen 4, mondd négy helyen van. így aztán persze ne csodálja senki, ha a bakonyi svábság ma éppen olyan sült német, mint volt 20 év előtt vagy akár akkor, mikor immár vagy kétszáz év előtt ide betelepedett. Tetszik emlékezni a vöröstói esetre ? Tavaly ilyenkor járta be az egész fővárosi sajtót. Az eset lényege az volt, hogy a vöröstói sváb iskolaszék két okleveles tanító és egy ötelégtelenes tanítójelölt közül az utóbbit választotta meg tanítónak, azzal az indokolással, hogy ennek legalább parancsolni lehet s azon kedves Ígérete alapján, hogy kizárólag németül fogja oktatni a vöröstói csemetéket. Ha ilyen eset fordulhat elő olyan vármegyében, ahol az idegen ajkúak elenyésző kisebbségben vannak a tiszta magyarsággal szemben, akkor mik történhetnek az igazi nemzetiségi vármegyékben. Ám ez nem tartozik reánk veszmprémmegyeiekre. Aztán meg azt is tudjuk, hogy nemzetiségi megyékkel szemben nem fukar, sőt néha túlságos bőkezű volt az állam. Ott bezzeg van állami ovoda bőven ! Ugyancsak egy esztendővel ezelőtt nagy Minden szirma egy szerves anyagú felület, amelyiknek az egyenlete talán ott rejtőzik Gauss valamelyik fejezetében; s az egész maga ezeknek a törvényes komplexuma, szám és nagyság szerint mérve, mert ha nem ilyen szám és fogyó sor szerint vannak befelé elhelyezve, akkor már egy másféleség, egy más fajta. A rózsa tudja, hogy mennyit kell a földből fölvennie, hogy azzá legyen, amit az ültetéssel akartak belőle, hogy legyen. Az anyag legkisebb részeinek akarata ez, hogy így legyen. Az a tudatos törekvés, amely nem elégszik meg pusztán a formák produkálásával, hanem tökéletes harmóniára törekszik a formák mennyiségi egymás mellé rendezésében is. Meghatározott számú, az egyes felületek nagyságában is korlátok közé szorított szirmoknak van csak joga létezni egy bizonyos rózsán, amennyiben ez a tőnek, a létezést viszonosan biztosító alanynak, érvényben maradására elkerülhetetlenül szükséges. És aztán úgy látszik, az anyagi atomok mindegyikének bőven van alkalma kivenni a részét az egésznek a nagy-egy formába ömlött komplexumnak a fenntartásában. Ezek a kis^akarnokok, ezek a hangyaszorgalmú energia középpontok fékezhetetlen igyekezettel építik fel azt az objektumot, amelyhez mindenféle érzelem és képzet fűződik: a rózsát. És az energia nem pazarlódik, nem úgy, mint az atomok nagyban működő halmazainak munkájánál, a nagy tömegek mechanikájában ós a társadalom izzasztó műveleteiben. Nem fogjuk a rózBát tovább vizsgálni, nem iparkodunk mélyebbre hatolni az ő bájos lényegébe. Elég volt ennyit látnunk, hogy a művészi nézőponton kivül minden tárgynak, ami a művészetben szerepelhet, még egy más nézőpontja is van, amely ellentétben az előbbivel, amely a felszínen mozog és megelégszik a látszat millióféle felfogásával, értelmezésével, inkább ezer hasonlatot keres rá, mintsem megismerésére törekednék a belső lényegnek, amelynek a külső formája legfeljebb az öt érzék számára van alkotva, mondom ezzel ellentétben van a tárgyak és jelenségek tudományos, nem szubjektív megfigyelése, amely már nem mindenkinek adománya. A tömegember, akit nagyrészt félrevezet a dolgok esztétikai megnyilvánulása, nagyon is beéri evvel. Elég neki, ha egy sötét pillanatában elhetetheti magával, hogy a rózsa vele érez, azért hajtja le a fejét, mikor ő is búsul és azért bocsátja ki azt a bódító illatot, hogy ővele örülhessen. Szívesen keresi az ő lelkiállapotának jellemzőit olyan tárgyakban, amelyek szegények éppen nem tehetnek az ő öröméről, vagy bánatáról. Ezért esküszik a poéta a holdra, tanuul híván fel őt, ezért leheli bele szerelmét egy bordó rózsába, mint azt nemrég egy országos hirű lirikus is megtette. (Még jó, hogy a cserebogárnak, meg a „csicsergő kis madárnak szárnyai vannak, legalább messze repülhet azon helytől, ahol olyan szigorú keresztkérdések alá veszi egy-egy érző szivü leányzó a „hűtelen" holléte miatt.) Felszínesnek mondottam a szempontot, amelyből a tömegember és a tömegembernek ebben az irányban túlfinomult, ideges típusa: a művészember, tudomást vesz a külső világról. Nem csoda. A művész leginkább csak a saját lelkének kvalitatív jellemzőit, az érzelmeket ismeri, és ezért keresi a világban az ennek legjobban megfelelő, ugyancsak minőleges tulajdonságokat. A festő, a szobrász elkapja röptében az első benyomást és megörökíti, nem törődve az anyagi léttel. Nem azt látja a rózsában, amit a mélységek felfedezője, a természettudós, hanem amit a legtöbb ember : a formát, a színeket, a fényhatásokat. Ezért késztet a külvilág rezonanciára érzelmi középpontokat a költőben, a zenészben. Ezért forrottak ők annyira egybe már a legrégibb időktől fogva az emberekkel. Ok azok, akik a felszínes emberi hajlamokat legyezgetik ; ők azok, akik a természet végtelenségébe vesző variációt, az élet szövevényes gyötrelmeit és ritka gyönyöreit egy szeizmográf érzékenységével veszik tudomásul. Ők értelmezik azt és keresnek szabályokat az életre, a társadalomra, az erkölosre, az egyénre, az asszonyokra. Talán érzik a szükségét annak, hogy jó tudni a törvényeket, amelyek alatt állunk. De törvényeket, abszolút érvényű, vigasztaló, irgalmas igazságokat is csak ott lehet megállapítani, ahol legközelebb állunk a dolgok lényegéhez, főleg, ha ez a lényeg mennyiség. A társadalomban, amely igen sok mennyiségi meghatározónak minőségben jelentkező halmaza, ilyen törvényeket megállapítani ma lehetetlen.