Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-08-03 / 31. szám

Társadalmi züllöttség. Vájjon mi lehet aktuálisabb ma, az anyagi és érzésbeli szélsőségek társadalmi harca között, mint a kóros tünetek őszinte feltárása. Nem akarunk valami nagyképű fejtegetésbe boosátkozni az élet örök bajairól és egyenetlenségeiről; csupán a mi szűkebb hazánk s általában a kisvárosok társadalmi életét vizsgáljuk, hogy jobban megismerkedjünk magunkkal. Az anyagi jólétben élő a előnyösebb társadalmi állást élvező körök maguk valósággal Eiffeltorony magasságú exkluzivitásukkal fölényüknek sokszor épp oly mélységes, mint jogosúlatlan íitogtatásával egyik leghathatósabb exponensei a társadalmi bajok elharapódzásának. Minél több alkalom van arra, hogy a kedvezőtlen vagyoni helyzetben lévő érezze azt, hogy mily sok kényelemtől és kellemetlenségtől fosztja meg őt a sors, mit amaz olykor arányos fáradalmak nélkül talán igazi szellemi fölény és társadalmi kiválóság nélkül élvez, annál inkább erőt vesz rajta a vágy, legalább a különbségek nagy részét előidéző külsőségeket kisebbíteni, esetleg elenyésztem. Az ember érző és gondolkodó lénynek van teremtve s a kényelem és kellemetlenségre való törekvés gyarló szervezetében rejlik. Ez oly általános igazság, mely egyaránt áll a szellemi és anyagi munkával foglalkozókra. Csak egy kis önbeismerés s el kell ismernünk, hogy az a kishivatalnok, vagy kisebb mérvben az a kisiparos és kiskereskedő rá van kényszerítve arra, hogy tovább nyújtózkodjék, mint a takaró ér. A társadalom maga e tekintetben nagyobb uzsorás bármely 100%-ra dolgozó pénzhiénánál. A nyilvánosság előtt egy kevésbbé jól öltözött, különben tisztességes munkás, jóravaló emberrel kezet fogni nagy kellemetlenség, sőt szégyen is az előkelőség látszatában sütkérezőknek, bizony olykor annak köszöntését is igen óvatosan viszonozza amaz és csak, ha már előbb meggyőződött arról, hogy előkelő ismerősei e kompromittáló ismeretséget észre nem veszik. Csak sétáljunk végig egyszer a kis városi pózolás és feltűnési gyakorló-iskola parkettjén : a kisvárosi korzókon s meggyőződhetünk a most elmondottak igazságáról. Látjuk ágaskodó ifjú óriásainkat, amint egy kevésbbé jól öltözött, különben igen tiszteletreméltó leányra anyja társaságában gúnyos tekintetet vetnek, mig a szegény leány fájdalmas szégyenpirral fordítja el arcát s a jóérzésű szegény anya szomorúan gondol a mindennapi kenyérért küzdő férjre, ki többet nem költhet reájuk. Jaj annak a szegény szülőnek, ki családját olykor valamelyes szórakozó helyre viszi s ruháik talán nem a legutolsó divat szerint valók. Becsületes kézzel vezeti őket oda, becsületes lelkével szerényen visszahúzódik az előkelők társaságától, de mily csalódottan, mily keserűséggel kell távozniok a tapasztalt mellőzés és kicsinylések után. Vagy talán azt hiszik a szerencsésebb helyzetben levők, hogy kielégíthetik a nehezebb életsor osztályosait, ha nagy kegyesen megengedik, hogy kifejtett pompájuknak és élvezeteiknek tisztes távolból hódolatteljes bámulói legyenek? Az emberi gyarlóság a kulturszázadok rohamos degeneraló hatása alatt nagyot haladt, de idáig talán még sem jutottunk. — Tessék csak kevesebb igényeket támasztani az iránt, hogv valaki a társaságban lehessen s ennek kvalifikációjaként nem nagy részt a költekezés képességét, a szezónszerü életet, a nagy háztartást tartani. Aki teheti, az tegye meg, de tegye lelkének nemességével akként, hogy ezáltal senkit ne bántson s arra nem képeset az exisztenciát veszélyeztető mimelésekbe ugrasszon. Hát ennek bizony onnan felülről kell kiindulni, hogy több legyen az okosság és kevesebb a szerencsétlenség. S aztán itt már vége volna a kalamitásoknak ? Legkevésbbé sincs vége. Az egy társadalmi színvonalon állók közt is a széthúzás tünetei észlelhetők. Felekezeti velleitásokat már az unalmasság netovábbja volna felhozni. Az fénykorát éli a kisvárosokban és a vidéken. Ha egynéhány jóravaló, okos fejű ós tapasztalt ember nem hatna mérséklőleg, könnyen elfelednénk, hogy immár nagy keservesen a XX. századba zökkentünk. Amíg az emberi hiúságnak ennyi megnyilatkozását maga a társadalom dédelgeti, addig ne kívánjuk, hogy prédikációink, melyek idáig nagyon is tévesen a tömeghez voltak intézve, — ez állapotokat megváltoztassák. Amíg a kis ember a közterhek viselésében az első, addig kár lesz csak őket leckéztetni. Nem népszerű s nem is sok kellemetességgel kecsegtető vakmerőség ugyan a társaság intim dolgainak birálatába elegyedni, de legalább a hallgatás ne tessék továbbra is a létező állapotokkal való alázatos megelégedésnek. Ma még talán elég idő van okkal-móddal megnyirbálni egy pár gonosz kinövést s más irányba terelni állapotaink beteges fejlődését. Ne méltóztassék azonban nagyon megharagudni, ha azon nézetünknek adunk kifejezést, hogy a társadalmi dölyf, a felekezeti exkluzivitás ezen virágzó renaissancea a legnagyobb tanító mester, a história útmutatása szerint rendesen csak előszele a nagyobb zavaroknak. A szociálizmus héjaszemekkel les úgyis a társadalom elégedetlen eleimeire, hogy őket érdekszövetségébe vonja; a kísértés elég nagy s az úgynevezett exkluzivek egyesült erővel űzik őket a radikális demokrataság karjaiba. — r. Iskolai értesítők. VII. Református főiskola. Rákóczi esztendejében a „szabadság vezérének" pompás képével ékesítve jelent meg az ev. ref. főiskola 177 oldal terjedelmű értesítője. Programmértekezés gyanánt két beszédet közöl az értesítő. Az elsőt dr. Lakos Béla tartotta a Rákócziünnepélyen. A nagy hatást tett beszédet, mely markáns vonásokkal rajzolta meg Rákóczi egyéniségét, már annak idején méltattuk, épígy Thuty Etelének Kiss Jánosról tartott hangulatos szép emlékbeszédét. Mindkét beszéd mint elhangzásakor, úgy nyomtatottt alakjában is épülésére fog szolgálni a tanuló-ifjuságnak. Megemlítjük, hogy az értesítő, mint tavaly Baráth Ferencét, idén Kiss János professzor arcképét is közli. A kegyelet e megnyilvánítása tehát dicséretreméltó állandó úzussá lesz. A fenntartó és kormányzó testület névsora után a főiskola ez évi történetéről szóló általános jelentés következik. Mély gyász hangján emlékezik meg Hegedűs Sándor elhunytáról, szól az év folyamán tartott ünnepélyekről és a főiskolai pályatételekről. Ezek eredménye világosan mutatja, hogy az ifjúság a komoly tudományos munkásságot kedvvel űzi. A főiskola jóltevői voltak idén : az egyházkerület külön tőkésítendő alapítványa harmadik 1000 K-s részletével, Tarczy Zoltán és neje 40.000 K-s alapítvánnyal, Szabó Ede könyvtár-hagyománya, Dózsa József, Puskás János, Konkoly Thege Imre, Kádár Kálmán, Esterházy Pál gróf és Darányi Ignác. A theol. akadémiáról szóló rész sajnálattal említi meg, hogy a lelkészképzésre olyannyira hátrányos káplánhiány még idén is tartott. 13 negyedvéves és 3 harmadéves papnövendéknek Ott leljek magamnak Egy kis menedéket ? S mint a kúszó növény A tölgy derekára: Csúszva, mászva jussak Egy kis magasságra? Nem! ezerszer is nem ! Maradjak csak törpe, Mozogjak tovább is E parányi körbe, Mit én teremtettem, S önldbbal elértem, Mert kegyet koldulni Nem hajolt meg térdem! Jóban ha volt részem En magam csináltam $ küszöbröl-küszöbre Erte sohsem jártam; Ami bennem szép, jó, Erkölcsös és jellem, Nem ember fiától: Istenemtől nyertem! S nincs e kerek földön Amért odaadnám, Az egész világért Elcserélni hagynám! Maradjak kicsinynek, Ámde szennyezetlen, A sárban is tisztán, Holtig rendületlen! Molnár Kálmán. A kutya-telegram. Irta: Győri Gyula. Késő este lett vége a jó alföldi vacsorának, amelyet a nyári este kellemessége miatt a hosszú pusztai ház nyitott oszlopos verendáján költöttünk el. Egy ideig még ott beszélgetett a család, majd fölkeltünk s ki-ki ment oda egy kis esti utótársalgásra, vagy egyéb szórakozásra, ahová akart. Bent a nagy teremben zongoráztak, közbeközbe a hatalmas hangú grammofon hangjait élvezték s elmulattak egy-egy híres pesti énekesnő vagy kiváló énekes imitált áriáján. Kint, az udvaron, a terebélyes akácosok alatt húztam meg magamat egy székre dűlve s elmélázgattam arról, amit még régészeink eléggé nem ismernek, de amit tanulmányozniok kellene, arról : hogy hiszen e nagy pusztának két harmada egykoron egy régi falu határát képezte és ott a déli oldalán emelkedő homokos domb alatt valószínűleg egy egész templom van eltemetve, amelyről biztos hagyományok élnek az itt lakó nép ajkain. Ha kocsival megy át az ember e kidomborodó dülő úton, mintha kripta volna alant, dübörög föl a hang és ilyenkor a korosabb kocsis meg nem állja, hogy hátra fordulva ne figyelmeztesse az idegen utast: — Hej, jó uram, azért dübörög alattunk, mert valamikor e helyen állt a falunk, valamikor, a török világ idejében. Régen volt, de igaz. Most mi a templomtorony fölött vagyunk, azért oly púpos itt a föld. Körülbelül ilyen gondolatokat űztem az akácok alatt, az esti szellőben, a vacsora után. Egyszerre csak meg üti a fülemet az akácosra nyiló konyhából kijövő női kacaj. Pajzán nőcselédek évelődtek tányér-mosogatás és törülgetés közben az ott beszélgető férfi-cselédekkel. Borcsa, a már negyven évet látó némber vitte, mint mindig, most is a szót. Szerette az éles kritikát minden dolog felett, s különös passzióval vette nyelvére a férfi-világot. Most Orbánra, a béresre tüzelt, aki az alföldi tanyaiaknál tapasztalt flegmával eresztette el füle mellett a csipős szólamokat. Nő beszél — gondolta magában —, nincs szoríték a nyelvén. — Hát, Orbán lelkem, mondhatom, hogy a katonák, akik tegnapelőtt vonultak át a kertünk alatt, a kecskeméti országúton Örkénybe, azok csókot hintettek felém, kendnek pedig dupla-fület mutattak, hahaha ! — Elébb csókolnák meg azok a tüzérkatonák az öszzes vén cigányasszonyokat, akik kedden hajtottak át ugyancsak itt, mint téged, hahaha ! így cihelődtek ezek egymással, nem vesztek össze, hisz megszokták már ezt a csipkelődést, s talán enélkűl még a vacsorát sem tudnák jól megemészteni. S hogy-hogy nem, az élcelődés lassan éles hangját vesztette és valami barátságos, mesélgető tónusra vált a konyhában az eszmecsere. Közelbe ültem. Vájjon mit beszélgetnek ottbenn ? Érdekesnek kell rájok nézve lenni, mert nem zsivajkodnak. — Bizony-bizony, viszi a szót még mindig Borcsa, igazat szólva, nem valami szerencse erre a a vidékre, ha cigány is, katona is egyszerre járnak át a határon. — Ugyan miért ? — kérdik a körülötte ülők. — Jól emlékszem én, nagy leány voltam már, 1893. év nyarán is sok katona táborozott az egész vidékünkön. Öt falu határán gázoltak naponta keresztül. S mégis akkor történt errefelé a legtöbb rablás.