Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-01-19 / 3. szám

és pedig éppen az illetékes helyről, csakhogy a rosszat előbb szokták meghallani az emberek, mint a jót, s bogy ez így legyen, arról majd gondoskodnak kedves osztrák szomszédaink. — őr — Földet a magyar népnek. Közgazdasági válság előtt is áll nemzetünk. Ezt igazolja iparunk elmaradottsága és a végzetes méreteket öltő kivándorlás Amerikába. Iparunk nem bir talpra állni ; mezőgazdaságunkat munkáshiány fenyegeti. Aki igazán szereti hazáját bármily állásban és munkakörben van is, e veszedelem elhárítására, amely ijesztően hasonló a mohácsi vész előtti közgazdasági viszonyokhoz, teljes erejét oda kell adnia. Minden jó magyar embernek e kérdésben össze tartania a kötelessége és keresnie kell oly megoldást, amely nem ismételteti meg történelmünkben a XVI. század nemzetpusztító gazdasági válságait. Ezúttal a hazai ipar rendkívüli fontosságát e kérdésben bővebben nem fejtegetem. Csak azt hangsúlyozom, hogy iparunk erős és állandó fellendülése nélkül a közgazdasági mizériák tömkelegéből kivezető út nincs. Továbbá biztos az is, hogy a honi nagy ipar hatalmas előfeltétele az önálló vámterület. Mindaddig, míg csak elméletben s jogilag független országunk vámterülete, gyakorlatilag azonban közös, legfeljebb a hazafias lelkesedés, a honi iparcikkek pártolásával szerezhet csekély, de mégis valamelyes kárpótlást abban, amit a közösség révén iparunk s ezzel hazánk anyagi jólléte vesztett. S ebben, úgy látszik, egy ideig önmagunk sem merünk intézkedni. Sajnos, hogy ez így van. De ha már nem akarunk segíteni rajta, legalább a mezőgazdaság terén, ahol a kezünk megkötve nincs, a kor- és viszonyok követelte eszméket valósítsuk meg s a kulik veszedelmét hárítsuk el. Kölcsönös jóakarattal minden elérhető. A múlt század harmincas és negyvenes éveiben nem kivándorlással ugyan, de hasonló gazdasági mozgalom volt. A jobbágyok zúgolódása és folytonos panaszkodásai végre is rábirtak több magyar főurat s főpapot, hogy önként felszabadítsa jobbágyai földjét a robottól és dézsmától, s amit ők nagylelkűségből cselekedtek, pár évre rá az örök emlékű 1848 törvényekbe iktatta a jobbágyi birtokrendszer eltörlését és a jobbágyság felszabadítását. Most mezőgazdasági viszonyainkban hasonló a helyzet. A kor szavára hallgatva s látva a gyógyításra szorult állapotokat, több nagybirtokos, köztük — mint olvastuk — Apponyi Albert gróf, kultuszminiszter és az állam maga is, több nagybirtokot már parcellázott a földmívelők részére. íme, a helyes irány, amelyet egész nagybirtokos társadalmunknak követnie kellene. S ez nem is csupán a latifundisták érdeke, hanem a legfontosabb nemzeti érdek is egyúttal. Mert a földbirtok csak úgy vagyon, ha kellőképen s a mai világban intenzíve is munkálják. Ha pedig nincs munkás, akkor az egész birtok, holt birtok, mely sem a tulajdonosnak, sem a nemzetnek nem hajt hasznot. Már pedig egy nemzetnek sorsát csupán konzervatív tudatlanságból és irigy kapzsiságból kitenni a legrémesebb gazdasági válságoknak, sem nem célszerű, sem nem megengedhető. Lám, azon helyeken, melyeket futó homok borít be, úgy segítenek magukon a tulajdonosok, hogy fák ültetésével megkötik a földet. Amint az okos gazda a futó homok megkötésére áldozattal bár, de talál módot, hasonlóképpen a kivándorlásra kész földmunkások itthon tartására is, ha nagy áldozattal is, törekedni kell. Sem a galíciai 'csoportokkal, sem a copfos kulikkal jól megoldani e kérdést nem lehet, legfeljebb még jobban elmérgesíteni a bajt. Az emberi munkaerő felhasználásában egy nemzet sorsára nézve nem az az elv érvényesülhet, ami az igavonó barmoknál, hogy t. i. akárhonnan hozatjuk is, az mindegy, csak húzzon. Egy ország boldogulása azon sarkallik, hogy fajnépének munkaerejét tudja-e otthon lekötni, vagy sem. Az okos parasztgazda is, mindaddig, amig földjét saját családja tagjaival birja műveltetni, nem fogad idegen munkást, mert úgy gondolkodik, hogy amit önmaguk dolgoznak, az a család közös haszna marad, az idegen munkás pedig első sorban is, ami terszmészetes, a dolog hasznát, a napszám bér képében is, a maga részére biztosítja. Az idegen munkás csapatok, hozzák bár Eldorádóból vagy az eszkimók zuzmorás hónából, olyanok, mint a háborúban a zsoldos seregek. Hűséget tőlük nem várhatni, keresetük legnagyobb részét haza küldik övéiknek idegen országba, idegen ország kereskedőinek, iparosainak. Ha nemcsak mezőgazdaságunkat, hanem még ha ami iparunk és kereskedelmünk van, azt is tönkre kívánjuk tenni, csak hozassunk be minél több kulit. Mi reméljük, hogy az idegenkedés, amely még most az illető társadalmi rétegekben a parcellázás ellen fennáll, talán éppen a kulik és a galiciaik szomorú tapasztalatai alapján is, rövid idő múlva nagyon lecsappan. Reméljük azt is, hogy az 1848-iki nagy idők óhajtott példájára törvényhozásunk is gondoskodni fog a latifundiumok korszerű és a nemzetre egyedül hasznos míveltetéséről, a parcellázások kötelező végrehajtásáról. Ezt nem csupán az okos nemzetgazdasági szempont, hanem az igaz honszerelem is parancsolja. A honszerelem a szegényre türelmet ró ugyan, de a gazdagot akkor, amikor kell, s ott, ahol szükséges, áldozatokra utasítja. Amivel Tompa Mihály a „Kenyérkő" c. költeményét kezdi, ezt a honszerelem is ráolvashatja a latifundiumok uraira : „Az Isten a szegények részét A gazdagodnál tette le. Ha földi jóval vagy megáldva, Akkép sáfárkodjál vele, Hogy megszegjed az éhezővel Isten nevében kenyered, — Máskép bizony fogsz ten fejedre Gyűjteni eleven szenet". Különben is, prózában szólva, az a parcellázás nem is jár oly áldozatokkal, hisz az eddig végrehajtott parcellázások sok helyen dupla árat juttattak a latifundistáknak. Gy. Gy. Jubiláris színielőadások. — 1907 január 12 és 13. — Színházunk fennálásának huszonötéves emlékét méltó módon ünnepelte meg a Jókai-kör. Ahol annyiszor keltett gyönyörűséget lelkünkben a művészet, mert hiszen huszonöt év alatt előfordult rossz szinielőadásokról közös elhatározással megfeledkezhetünk az emlékünnep kedvéért, — ott ünnepelni is csak a művészet ezközeivel lehet, s a Jókai-kör valóban művészi eszközökkel érte el előadásaival azt a nagy hatást, mely a pápai műkedvelői estélyek történetében sokáig emiékeze tes marad. A jóindulatnak azt a bizonyos szemüvegét, melyen át a műkedvelői előadásokat tekinteni szokáR, bátran letehettük ezen a két estén, melyeket nem zavart meg semmiféle diszharmónia. Az első est műsorát stílszerűen nyitotta meg Gáty Zoltán magyar motívumokban gazdag ünnepi nyitánya, melyet a szerző maga dirigált kiváló precizitással és tudással. A zenekar, mely a nagyhatású nyitányt előadta, a következőkből állott: I. hegedű : Rácz Dezső, Bognár János; II hegedű : Szőke Andor, Szőllőssy Zoltán; viola: Rácz István, Bodai Zsigmond; cselló: Csépke Andor, Gáty István, Weisz Frigyes; bőgő: Szentgyörgyi Sándor, Kis Elemér; zongora : Kis Vilma, Horváth Mici. Amint látható, a mi műkedvelői zenekarunk, még pedig igen jó zenekarunk, már együtt is van, most még csak együtt is kellene tartaui, esetleg még néhány hölggyel és úrral megbővíteni, s akkor a rég óhajtott műkedvelői zenekar együtt volna, nem csekély erősítésére a társadalmi együvétartozásnak. A szép ünnepi nyitányt sokáig tapsolta a közönség. Most Olé Sándor lépett a függöny elé és elszavalta dr. Kőrös Endre „Prolog

l'-ját. A költemény, melyet mai tárcánkban közlünk, megemlékezett a színpad nemes bivat,áaáróL_s_a_töhhak^k(">zött