Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-05-18 / 20. szám

PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség:: Jókai Mór utca 60. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: r>R- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőfi-utca 13. szám, főiskolai nyomda. Hirdetések felvétetnek a kiadóhivatalban és Kis Tivadar, Kohn Mór fiai, Wajdits Károly urak üzletében is. Egy akarat... Irta: Kapi Béla. Akkor az első pünkösdön 12 egyszerű ember, — halász és kézmíves volt mind ahány — elkezdte a nagy templomépítést. A fundamentomot készen találták, egyebet meg adott a jó Isten. Azért maradt nekik is érdemük: nem kontárkodtak el a dolgot, nem is versengtek, banem akartak és pedig egyet akartak. Ezzel az akarattal hordták és tartották össze a templomköveket. A földi teremtő Isten tulajdonképpen mindig az akarat. A csúszó-mászó kétlábú férget ez teszi büszke úrrá. Emberi önérzetünk és méltóságunk sugárzik ebben a szóban : akarom. Ez a szó állította meg a cikázó villámot a maga útjában; ez kényszerítette a bilincsbe vert hatalmas elemeket, hogy tetszik, nem tetszik, tüszkölve-prüszkölve az embert szolgálják. Az emberi szellem akarat nélkül csilloghat ugyan, mint a futó lápi tüz az ingoványban, de az öröktüzeket csak az akarat hozzájárulásával gyújthatja meg. Káprázatos tündérvárakat, olyat, mint az álmunk jelenése, emelhet a maga szeszélyes játékával, de szilárd házat, mely biztos lakást nyújt, csak az akarattal együttesen. A nagysághoz vezető út: az akarat. Mindenkinek! . . . De az emberek nyüzsgő raja között óriások járnak. Mérföldeket lépnek. Nemcsak a járásuk, még a lehelletük is olyan, mint a vihar szárnyalása. Tiinő embertervek náluk földrengető álmok. És mikor egyet-egyet lépnek, nyög alattuk a föld és sir az eltaposott virág. Még az erős szálfák is hajladoznak, mintha nádi sással játszana a szellő, ok meg mennek . . . Viszi őket az akarat! . . . Tulajdonképpen jó az, mikor a szürke napok közül egy-egy kiemelkedik. A határjelzők mellett egy pillanatra felejtjük a mi törpe dolgainkat és az óriásokra gondolunk. Eszembe jut, hogy mennyi álma volt ennek a nagy óriásnak: a nemzetnek. Nem évek, hanem századok vezették lépését. Es mikor lába alatt összeroppant a korhadt törzs, azt hittük: a régi fa pora lesz majd az új termőföld. Virágot fakaszt. Nevet is kerestünk neki. Elneveztük: szabadságnak, függetlenségnek . . . / Es most várjuk a tavaszt. Nyár van és talán ősszel is várjuk a tavaszt. És nem tudjuk, mikor jön el a tavasz! . . . De azt megtanulhattuk, — a saját példánk meg a történelem eleget tanítgatott — hogy a szabadság alapja és a függetlenség biztosítéka nem más, mint akarat. Erős, kitartó és egy akarat. De hol van ez? . . . A törpék a maguk kunyhóját tatarozzák és nem látják meg, hogy az óriás házfala majdhogy ki nem dül. A maguk szippanatnyi levegőjét féltve őrzik és nem gondolják meg, hogy az óriás levegője a szabadság. Egy virágunk mégis csak fakadt. Éjszaka nyilott ki és piros volt a szirma. Mondják, hogy ez is hervad. A magyar ipar pártolása nem olyan, mint ahogy vártuk. A törpék kényelmeskednek: az óriás kedvéért nem lépnek egy helyett kettőt. . . No meg fösvénykednek: nem adnak egy fillérrel se többet, ha mindjárt az az óriásnak milliót jelent is . . . Hiába ! Könnyebb virágot ültetni, mint azt felnevelui. Ehhez akarat kell! ... Erős, kitartó és egy akarat! . . . De hol van ez az akarat? . . . Ott van a második óriás: a társadalom. Annak is meg vannak a maga álmai. Egy tökéletes erkölcsi eszménykép lebeg szeme előtt, s ezt megvalósítani, ez a munkája. Megint csak a régi dal újul meg. Az óriás nem tud lépni, mert körül nyüzsgik a törpék. Nem akarja agyontiporni őket. Ha a régi világ hazugságaira rá is teszi lábát, hiábavaló! . . . A romokon nem nyilik virág, hanem lába alatt gombák ütik fel fejüket. Azoknak nem kell verőfény! . . . A társadalom marad a régi, gyarló társadalom, mert alkotó elemei: az emberek nem engedik, hogy nagy álmait megvalósítsa. Piac az most is, hol népszerűséget, hírnevet, dicsőséget lehet vásárolni. A „PAPAI HÍRLAP" TARCAJA. Kopott szekér, fakó hám. — Mutató a Nádasdy-díjat nyert „Bazsilikum" c. verses elbeszélésből. — Utálatos, csúf őszi nap van, Hideg, sivító szél fütyül. Két rossz, sovány pej lépked lassan, Az egyik már-már majd kidül. Recseg a régi, ócska cséza, Kátyúba zökken egyet néha, Azt hinnéd: rögtön szétesik! De nem! kibírja, s kedvre kapva Döcög tovább, mögötte hagyva Utat, falut . . . s elmélkedik. Valaha, régen, hintóképen Adott túl rajta mestere, Ifjú erőben, ifjú fényben Nem birt a röpke szél vele! Kereke simán gördült végig Nem más faluig, — vármegyéig! Könnyen futott meg száz utat, De most!. . . Biceg csak, mint a részeg, Folyton aggódik: félreléphet! S mindig csak kátyúkat kutat! Igaz! más két ló volt előtte Akkor! . . . két táltos, vad, tüzes! Szerszámjuk' át ezüst szál szőtte, S az abrak-zsák sem volt üres. S ki benne ült, az úr se volt bús, Gazdag volt, hetyke, most meg koldus . . . A jó idő, hogy elmaradt! Hopp hó!... No lám most meg mi baj van? Meg kellett állni sárba'-fagyban: Az istráng-madzag elszakadt! Keserves arcú tót legényke Kerül a bakról földre le, Azaz dehogy! biz' — sárba lépe, S a bocskor vizzel lett tele. „Bozse-bozse!" — s fejét vakarva, Munkába kezd, nagyot sóhajtva: Hát persze! madzag mégse szíj! S az is milyen! bogon bog egyre, Hogy is lehetne húzni kedve . . . De megvan! Menjünk újra ! . . . Gyíj!. . . Rugaszkodik a két pej egyet, Kizökken sírva a kerék. (Most nyilt épp ketté egy biís felleg, Könyét ontotta még elébb!) Bosszúsan dörmög a legényke: „Zab máshol a lovak ebédje, Ez meg kap szecskát s tengerit, Bolond is volna, hogyha menne, Miféle úr, ki húst nem enne ?!. . . — Igaz! — a két pej rányerít! Erdélyi Zoltán. Emeli az étvanyat és a testsúlyt. megszünteti a kGhCgést. váladékot. íjjeli Uiadásl Tüdőbetegségek* hurutok, szamárköhögés, skrefuSozís, Soíluenza ellen számtalan tanár és orvos által naponta ajánlva. Minthogy értéktelen utánzatokat is kínálnak, kérjen mindenkor „Roehe" eredeti cnomagolást. F. Koffirntno-U Roehe & Co. Basel (Svájc)