Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-03-30 / 13. szám

Melléklet a „Pápai Hirlap" 1907. évi 13, számához. A magyar Kvarnerón.* Ott lenn délen, hol sziklamedriböl Az Adriába fut a Fiumára, Van egy város, büszke jelzője ez: — A szent korona gyöngye és bogiára! Bolyongó kedvem egyszer odavitt. Ünnepi diszt öltött éppen a város. Nyáréj vala. . . s varázsa igazán Shakspere bájos álmával volt határos. Kivilágítva mind az ablakok, A házakon zászlók erdeje lengett. A piazzán ezernyi lámpion, Ünneplő nép ... a rezes-banda zengett. Az emelvényen egy úr szónokolt, A nép éljenzett, azaz — evvivázott; Ünnepelve az új Fönixgyanánt Föléledt magyar-olasz barátságot. A szónok nagy páthosszal végezé: „Szebb kor hajnala pirkad a hazára"!. , . S a díszruhás politikus urak Vígan vonultak fel diszlakomára. S míg odafenn tovább ömlött a szó Népről, hazáról nagy hévvel és garral: Lenn búgva indult egy Cunard-hajó Amerikába — kétezer magyarral. . . Lampérth Géza. * Felolvastatott a Petőfi-Társaságban. Andrej Guczul.* Irta: Köveskuti Jenő. Andrej Guczul árvák atyja volt Szelistyén, ez a falu pedig ott van a Marostól északra, a havasok közt, meredek sziklák közt, hegyszakadékok aljában. Nagyon félre esik ez a kis falu az országúttól, nem csoda hát, ha nincs állami iskolája. Valami mesterségét megunt daszkel tanítgatja a szelistyei gyermekeket az imádságra és a bötüvetésre. Az iskola nem különb a többi házaknál. Alacsony falán magas szalmatető éktelenkedik, mely úgy nehezedik reá a kezdetleges módon fonott és sárral felületesen vakolt falazatra, mint ahogyan a daszkelnek kicsi, kopasz fejére az aránytalanul nagy, bolyhos báránybőrsüveg. No, de legalább ilyen is van már. Mikor Andrej Guczul árvaatya surgyánka gyerek volt, Szelistyén még nem lehetett bötüvetést tanulni s Guczul ennélfogva nem is ért az irásmesterséghez. Ha valami hivatalos irat alá kell irni a nevét, hát csak a kalamus végét fogja meg és egy vastag keresztet rajzol a papirosra. A napokban is valami eféle irás jött vissza az árvaszéktől, a Gyirkojás árvák ügyében. Nem azért küldték vissza, mintha az a kereszt rosszul lett volna odaírva, hanem azért, mert hiányos volt az irat. Pótolni kellett azt a Gyirkojás árvák gyámjára vonatkozó adatokkal. A körjegyző meg is irta az irást, de azt tanácsolta, hogy Andrej Guczul árvaatya maga vigye azt el a vármegye székhelyére, a netán szükséges felvilágosításoknak élő szóval való megadása végett. — Menj el Andrej Guczul magad a nagyságos urakhoz, s ha kérdeznek, felelj okosan. Andrej Guczul a báránybőr süveg alá nyúlt és megvakarta kissé összekócolódott sürü, lompos haját. Nem beszélt ő még olyan nagy urakkal, azok talán nem is úgy beszélnek, mint más közönséges ember ? Azt se tudja: melyik a vármegyeháza. De a jegyző biztatta: — Csak menj végig az utcán, majd látsz egy nagy, új, tornyos palotát, az a vármegyeháza. Ha nem volnál benne bizonyos, hát csak kérdezd meg valamelyik, szembe jövő nagyságos' urat. Légy bátor, nem utolsó ember vagy te a vármegyében. * E rajznak tendenciája nem az államosítás, melynek híve sohasem voltam, hanem csak közigazgatásunk javítása. K. f. Andej Guczul önérzete kissé emelkedett ez utolsó szavakra. — De hát aztán mit csináljak? — Mit csinálj ? Hát menj be abba a nagy palotába, menj föl az emeletre, kopogtass be illendően valamelyik hivatalszobába s nyújtsd oda az első mariaszának ezt az irást, mondd, hogy az árvaszéknek szól. Az majd útbaigazít. Aztán ha kérdeznek, felelj bátran, de okosan és illedelmesen. Andrej Guczul egészen fölbátorodott erre a beszédre. Másnap a szokottnál is korábban kelt, megszorongatta bocskorszíjját, hogy öltözetén az ünnepies alkalomhoz mérten némi változás legyen, derekára csatolta szélesebb tüszőjét, a levelet az alá rejtette, nyakába akasztotta kissé elrongyollott szűrét, fejébe nyomta a bolyhosabbik báránybőrsüvegét és napkeltekor elindult a Maros felé, a vármegye belsejébe. Ott van a megye székhelye. Útközben eszébe jutottak a jegyző szavai, hogy nem utolsó ember ő a vármegyében. Bátorítgatta magát s mire a hegyekről leereszkedett a Maros völgyébe, olyan jó kedve kerekedett, hogy még egy havasi dalra is rágyújtott. A nap már magasan járt az égen, amikor a Maros szép, széles völgyén bandukolva meglátta a székváros tornyait, magas házait. A szíve kissé erősebben vert, de ismét csak biztatta magát azzal, hogy ő hivatalviselő ember, nem illenék hozzá a félelem. Beérkezett a városba. Nézett jobbra, balra. Nézte a magas emeletes házakat. Sok szép ház épült azóta, hogy itt járt ezelőtt úgy nyolc-tiz esztendővel; hogyan tudná ő azt, hogy a sok közül melyik a vármegyeháza ? Lehet, hogy ez a nagy, fényes palota, amelyet csak az elébb került el. De ni, éppen ott jön vele szembe egy nagyságos úr, attól megkérdezi, nehogy rossz helyre tévedjen. Leveszi a báránybőrsüveget s azt a két kezében tartva, alázatos hangon mondja: — Mariasza, csókolom a kezedet, mondd meg, hogy melyik a vármegyeháza? De ez a nagyságos úr igen nagy úr lehetett, mert arra sem méltatta, hogy megálljon. Nem is szólt hozzá, csak botjával bökött arra a fényes palota felé, morogva néhány szót, amelyekből azonban csak ennyit értett meg Guczul: vigyen el az ördög! Andrej Guczul nem ütközött meg ezen a bánásmódon. Hiszen nem lehet azt kivánni, hogy egy nagyságos úr, aki nemes születésű, fényes ruhában jár, barátkozzék egy szegény oláh paraszttal. Aztán nem is rossz ember ez a nagyságos úr. Lám, megmutatta : hol van a vármegyeháza. Bezzeg Pupeza Artimon birót, mikor itt járt a múlt héten, egy nagyságos úr mellbe lökte, mert kérdezni mert tőle valamit. A vármegyeház kapujához ért. Az itt álló cifra dolmános hajdú előtt is nagy alázatossággal emelte le süvegét és megkérdezte tőle, hogy szabad-e fölmenni az emeletre? Lassan, félve lépegetett föl a lépcsőkön. A hosszú, fényes folyosó, melynek vége sejtelmes homályba olvad a szemlélő előtt, magas boltiveivel, díszes oszlopaival, megsemmisítő hatással volt reá. Sohase látott ő ilyent, álmaiban sem. Félénk megilletődésében mintegy öntudatlanul vette le süvegét. Körülnézett, de senkit se látott, akitől megkérdezhette volna, hogy tulajdonképpen hol is vannak azok a nagyságos urak, akikhez ő utasítva van ? Eszébe jutottak a jegyző szavai: „kopogtass be valamelyik hivatalszobába." ' Lassan, zajtalanul, félig lábhegyen ment az első ajtóhoz s erős, csontos, bütykös ujjával megkopogtatta. Aztán, noha nem hallott onnanbelülről semmi hangot, benyitott a szobába. Két úr ült ott egy hosszú asztal mellett s mind a kettő igen haragos szemeket vetett reá. Guczult elhagyta erre a bátorsága, s csak ennyit tudott mondani félénk, csöndes hangon: — Csókolom a kezeteket. — Mit akarsz? kérdezte erre az egyik úr boszusan, föltekintve az írásából. Guczul hebegett, dadogott, de semmi értelmes szó nem jött ki a száján. — Mit akarsz, mért jöttél, mi ? kiáltott most reá a másik, olyan erősen, hogy Andrej Guczul összerezzent, mint egy gyerek. — Szólj már vén medve! ordított rá az első, mire eszébe jutott Guczulnak, hogy az irást kellene mutatni, az mindent megmagyarázna. Idegesen mutatott a tüszőben az irás után. Szegény Guczul nehéz helyzetében nyögött, motyogott, dadogott, hebegett, meg akarta mondani, hogy irást hozott, de az sehogy se akad a kezébe. Az urak elunták várni a feleletet s az, aki legelsőbben kiáltott rá, felugrott helyéből, oda rohant hozzá s a fülébe kiáltotta: — Hát még most sem felelsz, mi? S minthogy szegény Guczul most már éppenséggel nem tudott válaszolni, a haragos úr kinyitotta az ajtót s kifelé mutatott. — Takarodol ki? Guczul ijedten hátrált kifelé, de a haragos úr mégis meglökte úgy, hogy az ajtófának esett. Mint a megvert eb, úgy menekült ki a folyosóra. Az ajtó becsapódott mögötte, de azért hallotta még, hogy utána kiáltották: — Vigyen el az ördög! Tovább ment a folyosón, szégyenkezve és vádolva magát félénksége, ügyetlensége és ostobasága miatt. Fejét megcsóválta. Szégyenpirban égő arcát megveregették hosszan lelógó, kócos fürtjei. De most már okosabb leszek, gondolta, az irást kezemben fogom tartani. Nyugodtan kereste elő a levelet s némi bátorsággal kopogtatott a következő ajtón. — Szabad! hangzott onnan belülről, mire Guczul benyitott, előre nyújtva a levelet. A szolgabíró előtt állt, akit már látott valamikor, tavaly, biróválasztáson. Mosolyogva nyújtotta neki az irást, de ez úgy látszik nem emlékezett Guczulra, mert elolvasván a címzést, haragosan mordult reá: — Ostoba, hiszen ez nem nekem szól! A szomszéd szobába szól ez! Vigyen az ördög! Andrej Guczul arca megnyúlt e szavakra s ismét félelem szállta meg, úgy, hogy nem tudott egy szót sem szólni. Remegő kézzel csúsztatta a levelet a tüszőbe s alázatosan húzta össze magát. — Csókolom a kezedet, mariasza. Kiment a szobából s egy ideig félénken, bámészan nézegette az ajtókon a felírásokat. Ha ő azokat el tudná olvasni . . . Majd eszébe jutott, hogy a főbiró azt mondta neki, hogy a szomszéd szobába szól a levél. Oda lépett tehát a következő ajtóhoz s rövid gondolkozás után benyitott. De a kopogtatásról egészen megfeledkezett. Egy fiatal úr ült ott a szobában az Íróasztal mellett. Tollát letette az asztal szélére, a széken elnyújtózkodott, lábait messze benyújtva az asztal alá és egy kis zsebtükörben magát nézegetve, bajuszát pödörte s közben-közben nagyokat ásított. Guczul semmit sem szólt, csak lassú és zajtalan léptekkel közeledett az ifjú úrhoz, félénken nyújtván feléje a levelet. Ez azonban meg se nézte az irást, hanem ráütött boszusan öklével az asztalra s erősen rikácsolta: — Takarodol ki? Vén disznó. Betolakodik és zavarja az embert. Vigyen el az ördög. Szegény Guczul most már egészen tanácstalanul állott. Mit tevő legyen? Csak nem viheti haza azt az irást elintézetlenül. Leszidná a jegyző, kinevetné a falu. Egy darabig gondolkozott, végre elhatározta, hogy sorra veszi a szobákat s bemutatja mindenütt az irást, történjék akármi. Úgy is cselekedett. De több-kevesebb gorombasággal mindenhonnan kiutasították. Elkeseredése a tetőpontra jutott, mikor az utolsó szobából is kilökték. Ott állt a folyosón szégyenkezve, s mint egy leforrázott eb, magát egészen összehúzva. Nagy harcsa-bajúsza a szájába, lompos haja elsápadt, törődött arcába csüggött. Ezalatt az egy óra alatt tíz évvel lett öregebb. És most már igazán nem tudta, hogy mit tevő legyen. De ni, ott a folyosó túlsó végén egy úr tűnik elő s erre tart feléje. Legalább neki úgy tetszett. Megfeledkezve eddigi kudarcairól, szinte futva sietett az elé az úr elé s a köszönésről is megfeledkezve, bizalommal kérte: — Mariasza, nézd csak, ezt az irást hoztam Szelistyéről, de nem tudom hova szól, ha megmondanád. És ez az úr, bár nagyon szépen és tisztán volt öltözködve, olyan szíves volt és olyan barátságosan mosolygott. — Csak jöjj velem, barátom, megmutatom én, hol intézik el azt az irást. És vezette az első szoba felé, ahonnan Guczult legelőször lökték ki.