Pápai Hirlap – IV. évfolyam – 1907.

1907-03-30 / 13. szám

— De mariasza, én oda nem mehetek, szólt szepegve a szegény ember. — Ej, dehogy nem jöhetsz, szólt kedvesen a barátságos úr, mért nem jöhetnél, barátom. Megfogta karját, bevezette. És nagyon hatalmas úr lehetett, mert azok a nagyságos urak, akik Guczullal az előbb oly gorombán bántak, tisztelettel álltak meg előtte. Egy szavára és intésére elkérték Guczultól a levelet, sőt még barátságos kérdéseket is intéztek hozzá, amikre ő meg is felelt. * * * Andrej Guczul elintézte dolgát a vármegyeházán, hazafelé menet még sem volt kedve dalolgatni. Nem tudta kiverni fejéből, hogy micsoda gyalázat érte abban a fényes palotában. Számlálgatta magában, hány szobából lökték ki s hányból utasították ki durván, ezzel: „vigyen el az ördög!" Az első nagyságos úr meg is lökte, egy fiatal úr meg hátba is ütötte, amint kifelé sietett. Úgy érezte, mintha a lelkét ütötték volna arcul és halvány képét, fájdalmában, boszuságában egészen elöntötte a vér. Még az sem tudta csillapítani keserűségét, hogy akadt egy barátságos úr, aki szörnyű helyzetéből nemcsak kisegítette, hanem még barátjának is szólította. Emlékében csak a durvák és embertelenek képe maradt meg. S míg a méltatlan bánásmód alatt nem volt bátorsága, hanem inkább csak félelme: most kitört belőle a keserű indulat. Fölfelé kapaszkodva a hegynek, gondolatokba mélyedt, s amit még eddig sohasem tett, mert nem volt rá oka, most keserű gyűlölettel szidta a magyarokat. A költö útja. Halott-szinii bús homok-óceán, Csak a hiéna üvölt végig rajta, Sápadva néz belé a karaván: Ez a kárhozat dölyfös sivatagja. Halandó még meg nem gázolta mélyét, A rőt hullám hány nagy dacot kioltott! Kiitta a merészek lelkét, vérét, És partra hányt — pár hajótörött csontot. S ihol egyszer csak jön egy dalos ember, Batyuja sincs, könnyelműn úgy megyen, Be sem sűlyed nyomán a homoktenger, Dalolva úgy jár-jár a tengeren! A mord hiéna rászüköl kacagva, Számum harapja, keselyű mardossa, S im csoda kél: hol keblét fölszaggatja, Hull a szivéből, egyre hull a rózsa. Amerre ment, útját jelöli rózsa, Út támadt, átal a sivatagon, Utána ezrek járják már dalolva, Már meghódítva áll az ős vadon. Ki törte át a sivatag homokját? Nem kérdi már e boldog emberöltő! — S ezrek közül csak egynek nem jut rózsa: Ép ott haldoklik az útfélre rogyva: A könnyelmű elvérzett szivü költö. Bodor Aladár. Egy nagy emberbarátról. Irta: Csizmadia Lajos. Pompéjinek, a Vezúv által időszámításunk 79. évében elpusztított régi római városkának kiásatásakor a tudós kutatók nagy ámulatokra itt is, ott is üregekre bukkantak a megkeményedett hamuban. Valakinek az az ötlete támadt, hogy ezek az üregek csakis oly módon keletkezhettek, hogy a szerencsétlen város elkésve menekülő szerencsétlen polgárait a sürün hulló hamu eltemette s testök feloszlott s a hosszú századok folyamán egy marék porrá omlott össze. Ez a feltevés igazolást nyert, amidőn amaz üregeket vizben fölolvasztott gipszszel kitöltötték. Ily módon a gipszöntvényekből érdekes szoborcsoportot állítottak elő, mint a 18 századdal előbb élő és hirtelen, váratlan kimúlt emberek hű képmásaiból. Van e szobrok között egy fölöttéb nevezetes, sokat mondó szobor. Egy nőt ábrázol ez, aki a feje fölé magasra emelt karjaiban egy kis gyermeket tart. Ez a szobor valósággal beszél s könnyen megértjük mindnyájan, amit mond. Azt beszéli ez a képmás, hogy amaz utolsó napon az általános vészből, egy nő, egy anya is iparkodott megmenekülni, de egyúttal gyermekét is meg akarta menteni. Talán a veszély első órájában nem volt odahaza s úgy ment haza gyermekéért, vagy talán háza biztosnak vélt oltalma alatt akarta bevárni a vész elmúlását s emiatt későn szánta rá magát a menekülésre. Az utcákon akkorra magasra halmozódott a forró hamu, melybe mélyen süppedt, s a hamu hullt, egyre hullt, mígnem őt is elborítá. Még e végső pillanatban is gyermekére gondol. Ha maga elvész is, csak gyermeke maradjon meg. Ezért magasra fölemeli, ha netalán valaki megmenthetné halálra vált karjaiból. Megható történet ez! S azt hiszem nincs költő, nincs művész, aki érthetőbben és erőteljesebben kifejezésre tudná juttatni a gyermeke javáért önmagát feláldozó szeretetet! De vájjon a hű anya e képmása, e szobra nem tekinthető-e jelképéül a mentő és könyörülő szeretet azon munkásainak, akik a védtelenek és gyámolnélküliek megmentésére önfeledten sietnek? Mert azon, vagy ahhoz hasonló s a testi életet fenyegető rettenetes veszedelemnél, — mely Pompéjit elpusztította, — más rettenetesebb veszélyek is érhetik az embert, a növekvő nemzedéket, ha azok elhagyottan, védő, oltalmazó és vezető nélkül növekednek föl. Ki tudná megmondani, az európai társadalmakban hány ezerre megy azoknak a száma, akiknek jobb lett volna gyermekkorukban elpusztulniok, mert így elzüllve a bűnnek szolgái s a társadalomnok átkai. Bizony a szülői szeretettel vetekedő, sőt azt felülmúló szeretetnek kell azok keblében élni, akik az elhagyottak segélyére sietnek s a kivetettekből, időt, munkát és fáradságot nem kímélve, hasznos életű embereket akarnak nevelni. A szeretet-tevékenység egy oly fáradhatatlan munkásáról akarok szólani, aki a nagyszivű emberbarátok díszes seregében kiváló helyet foglal el, — aki fáradtságot nem ismerő áldásos működésével honfitársai bámulatát és tiszteletét vívta ki magának, még pedig oly országban, mint Anglia, ahol az állam és társadalom, az egyházak és jótékony egyesületek egymással vetélkednek a szeretet munkáiban. Ám e bámulat és tisztelet egészen természetes, ha meggondoljuk, hogy évente átlag 10.000 árva gyermeket táplált, ruházott, gondozott és nevelt. Összesen 58.600-at mentett ki a romlás örvényéből s tett emberré. A mentő és könyörülő szeretet e nagy hőse dr. Barnardó Tamás, orvosi pályára készült, de az életbe kilépve mélyen meghatotta az elhagyatott gyermekek iszonyú nyomora, s mint altruistikus érzelmekkel eltelt ember elhatározta, hogy azoknak fölveszi a gondjukat. S mivel anyagi javakban nem bővölködött, egyelőre csak néhány züllésnek induló árva gyermek gondozásával kezdte meg áldásos működését 1866-ban. Törhetetlen eréllyel és bámulatos kitartással, aminőt csak e világon a legnagyobb hatalom: a szeretet adhat, haladt a maga elé tűzött cél felé. S egy emberöltő oly nagyarányú tevékenységet fejtett ki, aminőhöz foghatót keveset találunk. Ennek jelzésére elég csak annyit mondanom, hogy élete utolsó évében, 1905-ben 12l-re ment azon intézetek száma, amiket maga emelt, vezetett és tartott fönn circa 3 millió korona évi költséggel. Élete főfeladatának ugyan a züllött vagy züllésnek kitett árva és elhagyott gyermekek megmentését tekintette, de azért a szeretetmunkák egyéb ágát sem hanyagolta el. Londonban és Anglia nagyobb városaiban menhelyeket állított föl az ideiglenes, mondjuk a nyomor pillanatnyi enyhítése céljából. E menhelyeken a hajléktalanok ingyen éjjeli szállást és ellátást kapnak. Átlag 16—20 ezeren vették igénybe az ingyen éjjeli szállást, 50—60 ezeren az ingyen kenyeret. Menházakat állított föl a vakok, siketnémák és bénák számára. Külön kórházakat a gyógyítható és gyógyíthatatlan betegeknek. A gyógyuló félben levő betegek számára a tengerparton vagy az ország kiesebb vidékein üdülő-helyekről gondoskodott. De mégis legfigyelemreméltóbb a „senki gyermekei" érdekében kifejtett munkája. Külön árvaházakat létesített a fiuk és leányok számára, úgyszinte életkor szerint is, külön a csecsemők, a kisebb és a nagyobb gyermekek számára, valamint a fölserdült ifjak számára. Ez árvaházak nagyszabásúak, például az ilfordi leányárvaház 9 különálló épületből, 64 pavillonból áll és 1200 leány befogadására alkalmas. Különös gondot fordított „gyermekeinek" az istenfélelemben való nevelésére és a munkához való szoktatására. A növekvő gyermekeket, amint életkoruk engedte, megtaníttatta irni, olvasni és számolni, a leányokat kiképeztette házi dolgokra és egyéb női munkákra, a fiukat kiismert hajlamuk és tehetségük szerint különféle ipari munkákra vagy földművelésre, kertészkedésre avagy tudományos pályára adta. Az intézeteiből kikerült növendékekkel továbbra is fenntartotta a viszonyt, elhelyezésükről gondoskodott, figyelemmel kisérte őket s ha kellett, ellátta őket tanácscsal, intéssel és buzdítással. így volt csak lehetséges, hogy a szabadjukra bocsátott neveltjei közül elenyésző csekélység, 2% tért le a jó útról, vagyis minden százból csupán kettőnél veszett kárba a fáradság. Amint tevékenysége mind nagyobb és nagy arányokat öltött, intézeteinek kibővítésénél sokkal nagyobb gondot okozott neki a felnőtt s az árvaházaiból kibocsátottak elhelyezése. De ezt a nehéz problémát is megtudta oldani. Ugyanazt a csatornát használta fel, mellyel Anglia a túlnépesedés ellen védekezve, lakossága fölöslegét leszivárogtatja, tudniillik a kivándorlást. Boldog Angolország! — a földkerekségén mindenütt vannak gyarmatai s a kivándorlók mindenütt a haza földjét érzik maguk alatt, s egyetlenegy sem vész el a hazára nézve; 1882-ben indította útjára több száz főből álló kivándorló csapatát Kanadába, ahol a fiuk mint mezei munkások s a leányok pedig mint házi cselédek nyertek alkalmazást. Majd Kanadán kívül az afrikai és ausztráliai gyarmatokba is irányította védenceit. Mikor pedig ez a kitelepítés bevált, a gyarmatokban földterületeket vásárolt, amiket „gyermekei" között kiosztott s tulajdonukba bocsátott. Gyarmatosításának elvéül tűzte ki, hogy a tengeren túli hazába csak olyanokat telepít át, akik testben, lélekben egészségesek és feltétlen becsületesek. De ezeket is folytonos felügyelet alatt tartotta levelezés és ügynökei közvetítésével, akik sorra látogatják őket. Érdekes megjegyezni, hogy az 1882—1893-ban Kanadába küldött 6128 árvái közül ez idő alatt csupán 52 volt büntetve kihágásért. Föntebb említém, intézeteinek fentártására (értvén az építkezéseket, az ápoltak táplálását, ruházását, a felügyelő- és vezető-személyzet fizetését, telekvásárlásokat) évenként 3—4 millió korona kiadása volt. Az a kérdés, honnét vette a rengeteg összeget ? Ezt mind a társadalom adta össze önként; gyüjtőivvel, felszólítással nem zaklatott senkit. Egyszerűen csak elszámlálta a röpirataiban terveit és szükségletét s a jólelkű emberek szívesen támogatták adakozásaikkal és hagyatékaikkal. Persze ez nem ment mindig simán, különösen eleinte sok ellensége támadt, akik rágalmazták, meggyanúsították, „sivárlelkű filantrópnak" csúfolták. Ezt a jelenséget, ismerve az emberi természetet, egész természetesnek tartjuk, az elismerést ki kell előbb érdemelni. Önzetlenségével, önfeláldozásával el is némította ellenségeit. Temetésén, 1905 szeptember 27-én impozánsan nyilvánúlt honfitársai elismerése és kegyelete. Csak gyermek 200—250 ezer jelent meg „a gyermekek e páratlan barátja" temetésén. Az utcákat ellepő és néma csendben várakozó tömeg között csendben és megilletődötten követte koporsóját a három angol-mérföldnyi hosszúságra elterjedő gyászkíséret. Az egész nemzet áldása kisérte végső nyughelyére. * * * Az elmondottakban csak főbb vonásaiban tudtam vázolni a nagy emberbarát életét és működését — s bizonyára nem is méltóan az ő emlékéhez. Azonban azt hiszem, annyi is elég, hogy nagy embernek, valódi hősnek ismerjük el. Dr. Barnardó idegen nemzet fia, de mi is tisztelettel hajolhatunk meg emléke előtt, mert az egy vérből eredő emberi nemzet dísze, ékessége volt ő, aki nevét, miként a dúló csaták hőse, véres harci dicsőséggel, de áldás terjesztésével tette emlékezetessé.