Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-03-17 / 11. szám

játszott Bachó Margit is. — Az előadás szereplőit a zsúfolt ház — elismerése jeléül — minden felvonás után többször hivta a lámpák elé. * Az összes elemi iskolák szintén ünnepet ültek március 15 én. A növendékek résztvettek a templomi ájtatosságokon, hazafias dalokat énekeltek és szavaltak. A r. kath. elemi iskolai növendékeknek Grátzer János tanitó, az ev. ref. tanulóknak Jilek Ferenc igazgató, az ág. h. ev. iskolában Nagy Pál tanitó, az izr. iskolában pedig Sfíhor Ernő tanár tartottak lelkesítő beszédeket. Délután az iskolákban nem volt tanitás. 1906 május 1. Nevezetes dátum lesz ez év május I-je a magyar ipar történetében, mert a magyar Védő-Egyesület, amely a honi ipar pártolására alakult meg hazánk oly sok városában, e napra tervezi azt, hogy minden magyar gyártmány a magyar VédőEgyes ü 1 e t jelzésével legyen ellátva, hogy így mindazon jó hazafiakat, akik nemzetünk iparát pártolni és fejleszteni akarják az idegen, de főleg az osztrák gyártmányok lehetőleg teljes kiszorításával, e naptól fogva lelketlen s hazafiatlan kereskedők és iparosok idegen árucikkeikkel meg ne csalják, pénzöket idegen ipar és tőke kapzsi torkától megmentsék. Örömmel üdvözöljük tehát e napot! Végre valahára nálunk is megmozdult a társadalom, ez a lassan mozgatható magyar társadalom, hogy nemzete iparának gyámolítására siessen. Ideje volt már e fölébredésnek. A tizenkettedik óra, amelyen túl már a biztos anyagi romlásunk réme lett volna az úr fölöttünk. Hiszen, ha a múlt századokból csupán a legutóbbi negyedfél évtizedet szakítjuk ki és tesszük vizsgálatunk tárgyává, borzasztó azaz összeg, amely a mi világpolgári közömbösségünk miatt idegen ipari cikkekért, de főleg legtöbbször rongy osztrák cikkért külföldre vándorolt. Majdnem 42 ezer millió koronát vitt el tőlünk az idegen ipar s tőke e pár évtized alatt s ezen rengeteg pénz 3/

4 részét, tehát 30 ezer millió koronát a kedves szomszéd : az osztrák vágta zsebre. Nem az adóemelés pusztított s pusztít minket, hanem ennek a nagy összegnek évenkint megismétlődő kivándorlása. Mert csak gondoljuk el, hogyha az évenként külföldre, első sorban osztrák területre kiözönlő összegből .(körülbelül 900— 950 millió kor.) csak 450—500 millió korona maradna hazánkban, micsoda föllendülése állna elő iparunknak és így az adóteher nagyobbfoku megoszlása révén mennyivel kisebb lenne az egyesek adója s ebből kifolyólag olcsóbb az élet is, mert nem kellene az államnak, hogy u. n. modern terheit elbirja, az étel s ital s a többi cikkekre oly horribilis adót kivetnie, mint ahogy most teszi. Ahol pedig olcsó az élet, ott gyarapodik mindenki, aki akar s a munkáskéz nem kénytelen arra, hogy Amerikában keresse boldogulását, mert itthon is van tisztességes munkabére. E tekintetben elég csupán rámutatni arra, hogy évenként tőlünk több mint négyszáz millió korona megy ki külföldre ipari munkabér fejében. Ebből 250 milliót egyedül társadalmi Összetartással, illetve a magyar ipar SZÍVÓS támogatásával minden nehézség nélkül, két év leforgása alatt már itthon tarthatunk, 8 —10 esztendő pedig 300 mi Ilióra emeli azt a munkabér összeget, amely évneként nálunk bent marad s a mi munkásaink jövedelmi forrásait fogja képezni. Hogy e valóban nagy összegeket a magunk javára megőrizhetjük a honi ipari cikkek rendületlen pártfogásával, azt legjobban igazolja az a tény, amely szerint sok iparágunk magas fokon áll, csak pártfogolnunk kell és a leghatalmasabb versenyt is kibirja. A világkiállításokon kitüntetett magyar gyártmányok bizonyságai e ténynek. A vas- és fémipar, továbbá a gépgyártás, közlekedési eszközök gyártása, hangszer és villamossági ipar terén; a bányászat, cement, agyag- s üveggyártás, a faipar, ruházati ipar, sőt a fonó- és szövőipar terén stb. is versenyképességét eléggé bebizonyította a magyar indusztria. S nem dőreség-e tőlünk, hogy ily kedvező viszonyok mellett úgy ezen árucikkeket, mint egyéb, szintén nálunk jó minőségben megszerezhető cikkeket külföldről hozatunk? Hogy pár példát említsünk: 1904-ben 2,940.658 korona, vagyis majdnem 3 millió koronát dobtunk ki Ausztriába sonkáért, mig ők nekünk e cikkért 80000 azaz nyolcvanezer koronát fizettek vissza. Levélpapírért 2,947.300 koronát adtunk a külföldnek, mig attól e cimen 597000 koronát vettünk be. S z i v a r k a h ü v e 1 y, irótoll, férfi, női kalapok, nyakravaló stb. cikkek mennyi milliót rabolnak el tőlünk, holott ha a magunk e nemű iparát pártolnók, mindezen összegek tulajdonunk maradnának. Sok olyan cikket sorolhatnánk fel, amelyekért bűnös közömbösséggel szórjuk ki pénzünket idegen piacra. Azonban ezt elmellőzve csak azon szomorú tényt említem fel, hogy mig mi vetekedünk az osztrák ipar támogatásában, addig a jó szomszéd csupa hálából minden készülő gyárunkat megölni akarja s ipari és mezőgazdasági termékeinket a legdurvábban bojkottálja. A legutóbb egy alakulóban levő sörétgyárunknak jelentették be az osztrák gyárosok, hogy bármily áldozatok árán, de föltétlenül tönkre teszik. Ami a bojkottot illeti, hisz köztudomásu, hogy Ausztriában sok egyesület és kör határozatilag kötelességévé tette tagjainak a magyar mező- és ipari termékek bojkottját. Ezért az osztrák kereskedők csak titokban mernek magyar származású árút raktáron tartani. Ugyancsak Ausztriában nőket s gyermekeket templomokban megesketnek, hogy magyar árút nem vásárolnak. Még Karlsbadban is, ahol sok magyar pénz marad, a magyar fürdővendégek boszantására is falragaszokon kapacitálják a lakosságot magyar liszt ellen. Ezektől vehetnénk mi is jó példát. Nagy s általános nemzeti bojkottal kell felelnünk e rút hálátlanságra. Nem elég, hogy évszázadokon át zsákmányolták a magyart, most még megölni is akarnák! De ébredünk! A 12-ik óra ütése közeleg. Mi élni akarunk. Jelszónkká tesszük: Ki az idegen, de főleg ki az osztrák ság között. Etettek, itattak, nagyon jól éreztem magamat köztük, s hallgatták beszédemet, mintha szentírás lett volna. — De hát hogyan lehet az, hogy minket meg le akartak gyilkolni ? — Dehogyis. Csak azt akarták, hogy fegyvereiteket őnekik adjátok át s ne a muszkának Világosnál. Az volt a legnagyobb hiba, hogy meglőttetek egy embert, ezért rohantak rátok. — Mi voltál te bajtárs, mielőtt honvéd lettél? — Diák voltam Temesvárott, ott tanultam meg oláhul. — Szervusz pajtás, én is diák voltam s így kollégák vagyunk ebben a tekintetben is. Arra kérlek tehát, ne hagyj el engem, legyünk útitársak addig, míg oláhlakta vidéken vezet át utunk. Te tudsz oláhul beszélni s így ha téged nem, remélhetőleg engem sem fog bántani senki. — Erről biztosítlak, mondá. Nem olyan rosz az oláh nép, mint amilyennek mondják. Csak a bujtogatok tudják vad szenvedélyeit felkelteni s akkor vérengzővé válik. Nem tudom ma hol estéledünk meg, de bizonyosan valamelyik oláh faluban s meg fogod látni, hogy milyen szívesen ad éjjeli szállást bármelyik oláh is. Napnyugtakor csakugyan egy oláh falu alá érkeztünk. — Itt hálunk meg, mondá útitársam. A falu neve Pankota. Nem is válogatunk a házakban, ahol éjjeli szállást kérjünk. Amott a szélső ház előtt áll egy ember az utcán, ezt mindjárt megszólítom. Jó estét kívánt a fratyenak, aki azt barátságosan viszonozta. Szóba eredt vele és feleségével, aki mindjárt ott termett. Legnagyobb szívességgel betessékeltek a szobájukba. Emlékszem még a szobára. Jobbfelől a sarokban egy cölöphöz volt kötve a ház fejőstehene, a kecske; balfelől a sarokban kis rekeszben egy süldő; a fal hosszában, középtájon egy láda, melyben gunyájukat tartották; másik felől a fal hosszában a földbe cölöpök leverve, felülről hevederekkel összeszegezve s pakrócokkal letakarva, ez volt az ágy ; végül az utca felől való sarokban egy háromszög alakú pad s ez előtt egy asztal. Míg letelepítettek bennünket az asztalhoz a szögletpadra, a háziasszony megfejte kecskéjét s a tejet, gondosan megszűrvén, oda hozta elénk az asztalra, a férj pedig mamaligát keresett elő s hozzá még pár maroknyi vöröshagymát. Vacsora után egyetlen ágyukat a mi rendelkezésünkre bocsájtották. Felvirradva, reggelivel épen így elláttak bennünket, sőt házigazdánk még zsebjeinket is tele rakta útravalóul apró vöröshagymával. Azt a tapasztalást merítettem ebből a szives fogadtatásból, hogy ha egyik ember a másikat a beszéd, a nyelv tudása által megértheti, akkor ellenségből is válhat jó barátunk. Megköszönvén a barátságos vendéglátást, elbucsuztunk a derék oláh családtól s folytattuk utunkat Világos felé, mely Pankotához már nagyon közel van. Útközben folyvást a miatt rettegtünk, hogy a még mindig Világos alatt tartózkodó orosz csapatok elfognak bennünket. Egészen a város tövében találkoztunk is egy muszka csapattal, melynek vezető altisztje reánk kiáltott: — Halt! Megállottunk. Az altiszt német nyelven, katonás hangsúlyozással kérdezte tőlünk : — Van-e nálatok bármiféle fegyver ? — Nincs, — válaszoltuk mi szintén németül. — Van-e nálatok munició ? — Nincs, — feleltük egyszerre. — Passzirt! — mondá ő s bántatlanul engedett tovább haladni utunkon. A városon szerencsésen átjutván, az országút kétfelé ágazott. Egyik ága Temesvár, a másik pedig Arad felé vezet. Itt érzékenyen búcsút vévén útitársamtól, elváltunk. A két irány felé vezető út úgy elválasztott bennünket, hogy sohasem láttuk többé egymáat.