Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-03-17 / 11. szám

Az ev. ref. leánynevelő-intézet Lorántffy Zsuzsánna önképzőköre d. e. 10 órakor szép számú közönség jelenlétében hangulatos, szép márciusi ünnepélyt tartott. A Himnusz eléneklése után Trauner Margit játszott ügyes tecknikával egy magyar zongoradarabot, majd Mayassy Irma szavalta el lelkes hévvel Csengey Gusztáv Tavasz elején c. költeményét. Kellemes hangon, igen szépen énekelt el két kuruc dalt Krausz Jolán Sóváry Anna zongorakisérete mellett. Az ünnepi felolvasást Kakas Irén IV. éves tanítónőjelölt tartotta, lendületes előadásban méltatván a március 15-ike történetét s a magyar nemzetnek szabadságáért vívott fényes küzdelmét. Lévay Mikes c. költeményét szavalta ezután melodrámaként mély érzéssel Weisz Renée, zongorán Radácsy kisérte. Vittnyédy Anna Farkas Imre Rákóczi induló c. költeményét adta elő, ritka jeles szavaló talentumnak adván bizonyítékát. A kör tagjainak éneke (Ne sirj, ne sirj Kossuth Lajos) zárta be a sikerült ünnepélyt. * Szokatlan nagy érdeklődés nyilatkozott meg idén a honvédszobornál tartott ünnepély iránt, ami okát egyebek között abban is találta, mert először úgy volt, hogy az ünnepély csendőri beavatkozás elkerülése céljából elmarad. Minthogy azonban a rendőrség részéről biztosítás érkezett arra nézve, hogy a rendes megszokott keretekben leendő ünneplés ellen semmi részről akadály nem gördíttetik, az ünnepélyt megtartották és pedig igazán impozánsan, lélekemelŐen. A téren már 11 óra előtt nagy közönség gyűlt egybe. Pont 11 órakor vonult fel a főiskolai ifjúság, zárt négyes sorokban, a Kossuth nótát énekelve. Elől az intézetnek a főiskola címerével és a nemzeti cimerrel ékes gyönyörű selyemlobogóját vitték. A szobor körül állást foglalva az egész közönség levett kalappal elénekelte a Himnuszt. Most Besse Lajos theologus szavalta el hévvel és lelkesítően Halka Sándor theol. szép alkalmi költeményét. Az ünnepi beszédet Szinay Sándor theologus mondotta, messze hallatszó érces hangján sok tűzzel és szónoki lendülettel hirdetvén a márciusi nagy nap tanúságait. Majd Fejes Gábor VIII. o. tanuló csengő hangon, igen szépen szavalta el a Talpra magyart. Mindegyik ifjút zajosan megéljenezték. Végül az egész közönség együtt elénekelte a Szózatot. Ezután az ifjúság pedig, úgy amint jött, énekelve, példás rendben, zárt sorokban visszavonult a főiskola udvarára s ott széjjel oszlott. Az ünnepély méltóságos lefolyása minden jó magyar lelkét mélyen meghatotta, bizonyára azét a csendőrfőhadnagyét is, aki a Kluge-ház kapujának dőlve hallgatta végig az ifjúság lelkes ünnepét. * Az áll. tanítóképző március 15-i ünnepe. Már d. u. 1 óra után valóságos népáradat indult meg a Jókai-utcán az áll. tanítóképző felé s fél háromra minden talpalattnyi helyet elfoglalt a hazafias közönség az intézet tágas tornacsarnokában és annak karzatain, folyosóján. Pontban három órakor kezdte meg az ifjúság az ünnepet a Szózat-nak szokott szabatos előadásával. Majd az ifj, zenekar játszotta Rózsavölgyi Márk múlt századbeli zenészünk Nemzeti örömhangok c. szerzeményét, mellyel annak idején a nemzeti szinházat megnyitották. Az ódon izü hamisítatlan magyar zene a szép és lelkes előadásban mély hatást tett. Ferenczy István III. é. növendék Talpra ma gyár-ja egyike volt a leg jobbaknak, amelyek e napon elhangzának ; a költeményt a jeles szavaló ifjú lélektanilag feldolgozta és technikailag is nagy hatással adta elő. Majd az énekkar énekelte a Talpra magyar t, még pedig azt a dallamot, melyet a 48-i ifjak énekeltek. Az énekkar ez alkalommal is nagyon tetszett. Szabó Miklós IV. é. növendék ünnepi beszédében egy kerek történeti képet nyújtott a múltról és poli tikai rajzot a jelenről és jövőről ; beszédjének úgy tartalma, mint szerkezete a derék ifjú képzettségét dicséri. E beszédet a Kossuth nótának ónekés zenekarral való frenetikus hatású előadása, majd Papp Károly III. é. növendék szavalata követte. Bajza Ébresztője, melyben a magyar ipar pártolása mellett izgat, ma éppen időszerű s a szavaló valóban erőteljes előadásában nem is tévesztette el a hatást. Petőfi Csatadala következett, ének- és zenekarral nagy tűzzel és tomboló hatással előadva. Nagy Imre IV. é. növ. szavalta Endrődy Petőfi c. költeményét, valóban meglepő intelligentiával, mire a műsor legkedvesebb száma következett: egy melodráma, mely azt tartalmazza, mint utasítja vissza Fábián kuruc hadnagy egy szép leány szerelmét, mert nincs ideje, labancot kell ütni. A . szavalatot (Farkas I. költeménye) Dezső Zoltán III. é. n. szolgáltatta, méltó nagy tetszést keltve; a zenét Kis Ernő és Dávid János nyújtották ügyesen és értelmesen. A Ilunyadyindulónak ének- és zenekarral való gyújtó hatású előadása után az egymás hátán szorongó közönség csak lassan oszlott el. — Az ifjak az ünnepet teljesen maguk rendezték. Az énekkart Löivinger Arthur IV. é. n. vezette körültekintően, a zenekarokat pedig Demeter Konrád IV. és Bódai István III. évesek dirigálták meglepő ügyességgel. * A képzőtársulat estéli szinielőadása zsúfolt ház előtt folyt le. Szinrekerült Herczeg : Ocskay brigadérosa, ezt megelőzőleg azonban Gáty Zoltán múzsájának egy ihletett alkotásában gyönyörködhettünk. Zenei szépségekben gazdag magyar nyitá nyát a zenekar a szerző személyes vezetése alatt pompás összhangban adta elő. A nyitány hol elandalító, hol erővel teljes hangjai stílszerű bevezetésül szolgáltak az esthez. Olé Sándor szavalta ezután a Talpra magyart hatalmas erővel. Csodálatos varázsa Petőfi halhatatlan versének ! Hallhatjuk egy nap tizszer is és mindig szívesen halljuk, főkép persze jó szavalótól. Még a főgimn. ének- és zenekar adta elő együtt hatásosan, szépen Kossuth-indulót és Kossuth-nótát s aztán ktzdetét vette a színielőadás. Hivatásos színészek erejét is próbára tevő darabbal álltak ezúttal ifjaink a nyilvánosság elé. S ha annyit mondunk — s ezt a műkedvelőkkel szemben szokásos elnézés gyakorlása nélkül mondhatjuk — hogy élvezettel néztük végig Herczeg kitűnő tragédiáját tőlük, akkor már a legnagyobb dicséretet mondottuk el az előadásáról. Igazi nemes ambíció lelkesítette a szereplőket s mindegyik jól fogván fel szerepét, tehetsége javát vitte a színpadra. így első helyen a címszerep személyesítője Olé Sándor szolgált rá elismerésükre. Nehéz szerepét gonddal áttanulmányozta és szépen megjátszotta. Drámai kitörései erővel teljesek voltak, az Ozoróczyval való jelenetekben a metsző gúny hangját is jól eltalálta. Mellette Ocskay Sándor személye8Ítőjét Dienes Sándort kell első helyen megemlítenünk. Kellemes organuma van s természetes, amellett lelkes előadás módjával vált ki. Vajda Dezső megindítóan szavalta a vérpadra menő Tarics búcsúját. Székely István Pyber szerepében, Siskey Imre mint Ozoróczy, Kárász Gyula mint Kőnigsegg határozott alakító képesség bizonyítékait adták. így Gergely is, ki a palóc kémet reális vonásokkal tette érthetővé, Bermüller Alajos, i. i mint Hamza káplár erős komikai vénájáról győzött meg, Besse Lajos (Szörényi kapitány) és a többiek is mind, névszerint Fejes Gábor, Hideg János, Kis Elemér, Kecskemdhy Géza, Seefranc Sándor, Bocsor Dezső, Benedek József, Pap Sándor, Ambrus György, Szobi András, Fekete Béla, Szűcs János, Tóth Lajos, kik igazán buzgó igyekvéssel járultak hozzá, hogy az összjáték semmi kívánni valót ne hagyjon fel, amiért és az egész előadás rendezéséért egyébként dr Kapossy Lucián tauárelnököt külön elismerés is illeti. Utoljára hagytuk a darab hölgyszereplőit, Herczeg kissé udvariatlan e darabjában a hölgyekkel szemben, aránylag kisebb szerepeket juttat nekik, mint a férfiaknak. Mi nem az ő hibájába esünk, mikor most utoljára szólunk róluk, azért teszük ezt, hogy ismertetésünk szépen végződjék a szereplő hölgyek szépségéhez méltóan. Kis Ilonka Tisza Jutka kissé passzív szerepét gyöngéd és nemes vonásokkal ruházván fel, igen szépen játszotta meg. Az udvaronccal való jelenetében kitűnően éreztette a magyar nő büszkeségét és a francia előtt sem hátráló szellemét. Polónyi Mariska Dili oigányleányában inkább kínálkoznak a dramai momentumok s meg volt benne a tehetség, hogy ezeket ki is aknázza. Minden hallgatóját meghatotta, mikor az Ocskay ballada néhány strófájának érzelmes elszavalásával jósolja meg hőse sorsát. Kisebb szerepében kedvesen fegyverzetük már nem volt, a tömeg közepébe helyeztük el, mi fegyveresek pedig az első és szélső sorokban állottunk. így felkészülvén, dalolva, nagy lármával indultunk Buttyin felé. A községnek az az utcája, melyen az országút végig fut, csak mellékutca, keresztül metszi a széles főutcát, s mikor ehhez érkeztünk, láttuk, hogy jobbra és balra az egész főutca telve van fellázadt, fejszével, vasvillával, stb. felfegyverkezett oláhokkal s a két tömeg összezárkózott előttünk, megakadályozván így tovább haladásunkat. Szuronyszegezve állott kis csapatunk a hozzánk közel álló óriás tömeg előtt. Épen indulni akartunk már, midőn az oláhok tömegéből kivált egy ember s előttünk megállva, rossz kiejtésű magyarsággal szólított fel, hogy tegyük le a fegyvert s akkor semmi bántódásunk sem lesz. — Nem tesszük le ! kiáltottuk mi egyhangúlag. Majd a muszkának talán, de nektek nem ! Eközben, a nagy izgatottság miatt, közülünk az egyik honvéd fegyvere elsült s golyója egy oláhnak karját fúrta keresztül. Nem kellett ennél több. A nagy tömeg, mely előttünk tíz lépésnyire állott, hirtelen ránk vetette magát. Rövid tusa után a mi négyszögünk felbomlott, mert a fegyvertelenek hátrafelé keresztül törték a sorokat s futottak vissza. A még ott maradt néhány ember velem együtt védte magát, amig a túlerő ellen lehetett. Oly vakmerőek voltak, hogy az egyik az én éles kardszuronyomat kapta markába, a másik pedig ugyanakkor puskám agyát ragadta meg. Mindkettőtől megszabadítottam magamat, az egyiknek markában véres nyomokat hagyván szuronyom éle hátra, a másikat pedig fegyverem csövével vágván főbe s aztán én is futottam visszafelé. Három izmos oláh lódult utánam, de bocskoraikban nem birtak utolérni, mig aztán egy oláh asszony utánam dobott egy nagy darab követ s lábon talált. Elestem, ők utolértek s ütni kezdtek. De szerencsére lábam csak elzsibbadt a dobástól s amint észrevettem, hogy zsihbadásom elmúlt, rögtön felugortam s futottam tovább. Fegyverem ott maradt az utca közepén, bizonyára ellenségeim nagykörűmére, mert elmaradtak tőlem, tovább nem üldöztek. Hanem azért nem voltam biztonságban, mert az egyik háztól hirtelen egy erőteljes oíáh legény kanyarodott ki s egyenesen felém tartott. Semmi ütőeszköz vagy fegyver nem volt nála. Midőn közvetetlen mellém jutott, megperdült sarkán, karját karomba öltvén, vezetett abban az irányban, amerre én futottam volt. Igazán megijedtem. Semmi fegyverem nincs már, gondolám, ez a nálamnál termetesebb, erősebb legény engem feltétlenül legyilkol 1 Már csak néhány ház volt a község végéig. Ekkor azonban egy szük utcába fordult be velem, mely tömve volt asszonyokkal. Biztosra vettem halálomat, szégyenlettem magamat, hogy nem. a csaták mezején estem el dicső küzdelemben, hanem most itt, asszonyok fognak széjjel tépni. Azonban másként történt. Vezetőm, az asszonyseregnek néhány szót mondott, mire az ellenséges hangulat teljesen megváltozott. A zaj lecsendesült, beszaladtak házaikhoz s hordtak ki annyi sárgadinnyét és mamaligát, hogy elég lett volna akár egy szakasz honvédnek s unszolták reám. Pár darabot magamhoz vettem, mire vezetőm tovább vonszolt végig a szük utcán egy nagy terjedelmű rétségre ki, amely tele volt magasra nőtt rekettye bokrokkal. Itt megállt, bele nyúlt tüszőjébe s egy nagy kinyitható kést vett elő. — No — gondolám magamban — ütött az utolsó végórád, szegény honvéd fiu. Ez az erős legény úgy elbánik most itt veled, fegyvertelennel, akár egy báránnyal. A legény azonban nem döfte belém a kést, hanem körülnézegette a bokrokat, míg \égre egy egyenes hajtást levágott, oldalágait lenyesegette, derékban elvágta, s azután mint kész pálcát markomba nyomta. Nem birtam megérteni, hogy mit akar ezzel. Beszélt hozzám oláhul nyájas hangon eleget, de hiába. Ekkor elkezdett kezével mutogatni, amiből azt vettem ki, hogy a réten a bokrok által eltakarva, kerüljem meg a községet, ott rátalálok az országútra s azon^ folytathatom utamat. És csakugyan így akarta. Én tehát, hogy életem megmentőjéhez háladatos legyek, elővettem pénzes tárcámat s azt mindenestül a markába akartam nyomni. 0 azonban visszautasította. Mellemen elkezdte ráncigálni attilám sinórját s kezével a saját mellére mutogatott. Azt véltem valami emléktárgyat kiván. Leakartam tehát a zsinórt szakasztani, de megragadta kezemet, nem engedte. Sajnáltam, hogy gondolatát nem birtam kitalálni. Végre felvillant agyamban, hogy a legény néma beszéde bizonnyal azt jelenti, hogy az ő mellén is volt ilyen piros zsinór, Ő is honvéd volt! Elbúcsúztam jóltevőrntől s kijutva az országútra, már félóráig gyalogolhattam, midőn egyszer hátratekintve, láttam, hogy egy ember jő ki a községből és sietve lépdel utánam az országúton. Rögtön az ut mellett levő kukorica-tábiába surrantam be. Amint közelebb ért, látom ám, hogy Ő is honvéd. Kimentem tehát eléje az országútra s megszólítám : — Jó napot földi, honnét jösz ? — Buttyinból volt rá a kurta válasz. — Megkerülted a falut s így tudtál észrevétlenül az oláhoktól megmenekülni ? — Dehogy kerültem, dehogy menekültem. Én már két nap óta Buttyinban voltam az oláh lakos-