Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-12-29 / 52. szám

E munkánkhoz és ismert programmunkban elvállalt feladatainkhoz az eröt meggyőződésünkből és a hírlapunk köré csoportosult táborból merítjük. Erőnket csak acélosítja, ha közérdekű, társadalmi, városi és megyei közügyekhez e lap hasábjain a közönség köréből is minél többször történnek hozzászólások. Nálunk nem frázis a szólásszabadság. Még a velünk ellenkező nézetnek is bármikor készséggel helyet adunk, ha objektív felfogásból s nem talán személyeskedő célzatból történik. „Pro bono publico": a közjóért, ez volt és ez marad mindenkor jeligénk. Dr. K. E. Új-év a városnál s a megyén. Tavaly ilyenkor szürke volt fölöttünk az égbolt, szürke alattunk a íöld. Szerte a hazában komor és vigasztalan képet láttunk. Általános csüggedés vett eröt a kebleken. Akkor mikor az ország „meddő maradásra" volt kárhoztatva, nem beszélhettünk az ország egy-egy kisebb részének, a megyének vagy városnak haladásáról. Ma már az ország felszabadult az alól a politikai lidércnyomástól, melyre kárhoztatva volt s az erők mik lekötve voltak, tevékeny versenyre kelhetnek. Óhajok, mik rég várnak megvalósulásra, megvalósulhatnak, remények, mik a „nagy változás" talajába sülyesztették horgonyukat, teljesülhetnek. Balgaság volna azt hinni, hogy minden óhaj valóra válhat, minden remény teljesülhet. Az állam anyagi erejét felülhaladná, az országot tönk szélére vinné, ha minden vidéknek, megyének, városnak, hivatási, foglalkozási ágnak jogos igényeit egyszerre akarnák kielégíteni. Ám vannak óhajok, miket teljesedésre már rég megértek, amik sürgős szükség gyanánt jelentkeznek, amik létérdekeket érintenek, ezek természetesen azok, mik első sorban lennének figyelembe veendők. Ezek között egyike az elsőknek az a régi óhaj, amely új városi törvény megalkotására irányul. Olyan városi törvényre, mely a városok szabad fejlődését terheik megkönnyítésével, állami teendőktől való felszabadításával lehetővé teszi. És sajnos, mit sem tudunk még ez ideig róla, hogy a nagyfontosságú reform végrehajtása valóban terveztetnének és pedig a helyzet parancsoló szavának megfelelő gyorsasággal. Pedig a városok, köztük a mienk is már igazán csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudnak a rájuk rótt feladatoknak megfelelni, igazi fejlődés pedig csak az állam hathatós segítsége esetén lesz lehetséges. Tervektől hangos ez a mi városunk. Jő új nagy állami hivatal, építsünk neki bérházat, kecsegtetnek újabb gyárak, adjunk nekik szubvenció gyanánt legalább annyit, amennyit minden más várostól megkaphatnak, édes remény biztat, hogy visszakaphatjuk törvényszékünket, ez szintén bizonyos anyagi áldozatot kivan a várostól, ami ugyan a jövőben kamatostul megtérül, építsünk vágóhidat, ejtsünk esetleg szót csatornázásról . . . mind szép, mind helyes és üdvös, de emellett az általános drágaság súlyát érzi minden ember s a pótadó terén elég szép rekordot érünk el. Kell az a bizonyos új városi törvény, mint az éhezőnek a falat kenyér, kell, mint ahogy az országnak kellett a törvényes rend, melynek gyümölcsével régen kecsegtetik a városok hazafias lakosságát. És íme a városi törvényről némán hallgatnak. Csak a polgármesteri kongresszusra kiküldött miniszteri megbízott szavai, melyek szerint „a belügyi kormány tudatában van annak, hogy elérkezett az ideje annak, hogy ne érjük be a városok jelentőségének pusztán frázisszerű hangoztatásává!" kecsegtethetnek némi reménnyel. Vajha úgy lenne, hogy az illanó szavak helyett a maradandó tettek beszélnének. Adjuk át magunkat a szép reménységnek. Űj év áll előttünk, hátha ez valóban jobb lesz az eddigieknél, hátha ez meghozza a városok, a mi városunk számára is a fejlődés szilárd alapját. Mint mindenki a világon, a megye is remél az új esztendő érkeztével. Reméli nemcsak azt, hogy alkotmányjogi szempontból meg fog erősíttetni, de bizik abban is, hogy gazdasági és kulturális téren előrébb fog vitetni. Gazdasági téren a munkaerő hiányának ügye, a kivándorlás kérdése nyomul mind gyászosabban az előtérbe. Tetszett már a Pápáról éjjel egy órai vonat indulása előtt a III. osztályú váróterembe bepillantani? Nincs éj, hogy 25—30 leány, fiatal ember, férfi, 15 évestől 50-ig ne üldögélt volna ott, oly nyugalominal várva a afilátogatásra Az ismeretfémíti őket, a vonat érkezését, mintha aty indulna, mondjuk, Mezőlakra len többé egy cseppet sem bizonytalan nem aggasztja, mennek, vonja őket a bár kínnal szerzett bűvös arany, mennek, s egy-egy faluban, Imint Ugod, V

3-ával csökken a lakosság, sjaz a harmad persze a munkás-harmad, míg a többiek: öregek, anyák, gyermekek. Nem célunk ma a kivándorlás ügyét fejtegetni, csak rámutatni kívántunk, hogy ennek az ügynek rendezése, ennek a pusztító kórnak gyógyítása mily érdeke a megye gazdaközönségének, mennyire létkérdése az egész ország jólétének. Szebb lenne, jobb lenne az új esztendő minden eddiginél, ha e téren allna be örvendetes változás, mert visszaadná a megyét a megyének, Magyarországot Magyarországnak. Nagyon röviden meglehetne mondani, hogy kulturális téren mit várhatna legbölcsebben a vármegye az új-évtől, hogy hozná meg azt a régóta zengő „jövö zenéjét", a kötelező állami népoktatást. Ámde az már eldöntött dolog, hogy ezt nem hozza meg. Addig is azonban, mig ezt az idő megérleli, várja, hogy ne csak hivatalos jelentésekben, de élő gyakorlatban is előrehaladjunk a magyarosodás, a közművelődés terén. Csak tanult nemzet lehet igazán boldog, lám azért vagyunk még oly igen távol a boldogságtól. Elmondtuk röviden, hogy mit vár a Rákóczi vissza nem jött, A lelke bujdosik, Hazátlan, szomorúan Vár új századokig. Szép, szép a dísz, a pompa, A tömjén a templomba', A hermelinpalást, — Nem így képzelte mégsem 0 ott a messzeségben A nagy feltámadást. Jobb is, hogy vissza nem jött, Mi sors is várna rá: Léikét is eltemetnék A hermelin alá. Zászlóját győzedelmi Ünnepre megemelni Ez a kor meri-e? Rá hát hiába várnak: Előbb a táborának Meg kell születnie . . . Napkeltén, naplementén A határhegyeken Piros tüzkoronával Valaki meg jelen. Betekint lopva titkon, Mint aki félig itthon Még valamire vár, -— Bolyongó lelke jár ott, Kémleli a világot, Hogy bejöhet-e már ? Pápa város múltjából. Városunk monográfiája ismertet meg bennünket azon tűzoltói rendszabályokkal, miket a város 1725 ben hozott a tűz veszedelmek elhárítására, ez alkalommal pedig az 1822-ik évi tűzoltói rendszabályokat mutatjuk be és ezen majdnem egy századdal utóbbi rendszabályok szigorúsága is mutatja, hogy a sok zsuppos- és nádas-épület miatt még mindig igen nagy szükség volt a legnagyobb óvatosságra, veszedelem idején pedig az egyakaratú védekezésre. A XVIII. század elejéről bemutatott tűz rendőri szabályzat kapcsán elmondottuk, hogy hazánkban a XVIII. századot, hires tüzei miatt, a nagy tüzek századának szokták nevezni és hogy a nagy tűzekből városunknak is kijutott több izben, amik között legnagyobb volt az 1779-iki Rimay-tűz; érthetőnek találjuk, ha már a XIX. században a cserépre építkezés ós a fokozottabb elővigyázat, de meg a tűzoltás szakavatottabb végzése által is, ez a veszedelmes elem kevésbbé pusztított városunkban és ennek egyik oka lehetett a következő igen körültekintően szerkesztett szabályzat is. „A tűzi jelre, melyre szolgál a trázsalövés, dobszó, harangverés, a toronyból nappal zászló, éjjel lámpás, — az Elöljárók a rendtartás és munkára való nóggatás végett, a többi lakosok pedig a tűz oltására a tűzhöz sietni köteleztetvén, hogy minden céhek s minden rendű emberek a tűz oltásban különös foglalatosságban jó renddel, zavarodás nélkül munkálkodhassanak, e végre a következő rend szabadtatik. a) A lajtosok maguk lajtos-taligáikkal s minden lovas- és szekeres lakosok, akiknek vízhordó lajtjok, vagy hordójuk vagyon, szekereikkel előállani s vizet hordani, rész szerint pedig, kik hordós és lajtos-szekereikkel ki nem állhatnak, a fecskendőkbe s a városnak lajtos-szekereibe fogni köteleztetnek, mely szükséges foglalatosság, hogy annál könnyebben teljesíttethessék, serkentőjutalma annak, aki tele lajttal vagy fecskendővel legelőször ér a tűzhöz 5 frt, a másodiknak 4 frt, a harmadiknak pedig 2 frt leszen. Úgy szintén a tűz elején mindjárt megjelenő s különös szorgalmat mutató akár kéményseprőnek, akár más embernek, aki különös iparkodását megmutatja 4 frt, a másodiknak 3 frt fog adatni jutalmul, mely jutalmak a tűzoltó kasszából fognak kifizettetni. b) A nagy fecskendőkhöz rendeltetnek a a rézmívesek, bádogosok, lakatosok, kovácsok, szeg- és késcsinálók, szappanosok és timárok, kik is, hogy a szükség esetében a feoskendőket annál helyesebben tudhassák forgatni s a tűz ellen intézni, az ezzel való bánásban minden fertály esztendőben tartoznak magukat a város hadnagyának jelenlétében gyakorolni. c) A kézi fecskendőkhöz alkalmaztattak az ötvösök, esztergályosok, üvegesek, gombkötők, rézgombcsinálók, szitások, fésűsök, posztóművesek és posztónyérők, kik is magukat a fecskendőkben való bánásban fertály esztendőnként gyakorolni köteleztetnek. FERENCZ JÓZSEF KESERŰVÍZ az egyedül elismert kellemes izu természetes hashajtó szer.