Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-12-15 / 50. szám

S ne legyezgessük hibánkat. Ez a ferde felfogás úrrá lett társadalmunk minden rétegében. A legmagasabb arisztokráciától le a földmíves osztályig megtalálhatod a hiúságból táplálkozó arisztokratikus érzékenységeket s magatartást. Az ilyen társadalmi állapot egy cseppet sem demokratikus, ostobán arisztokratikus és a nemzetre nézve végzetes. Egy részt az egészséges irányú iskoláztatástól, amely nem gimnázium-imádó csupán, más részt a hazai ipar fellendülésétől várhatni e tekintetben a helyzet jobbra fordultát. Ez utóbbi tanít meg majd megbecsülni a munkát s igaz demokratikus szeretettel testvéri jobbot nyújtani bármily állású és rangú honfitársainknak. Gy. Gy. Rákóczi vagy Kollonics. Ily cimü cikkünkre két külön cikkben válaszolnak a P. és V. legutóbbi számában Béri Zsigmond és egy Ismeretlen. Személyes kérdésben szólal fel az előbbi, történeti reflexióinkkal foglal kőzik az utóbbi. Mi e helyütt mindkét cikket érdemük ezerint együttesen fogjuk méltatni, előre is bocsánatot kérve olvasójuktól, ha egy társadalmi lap keretét talán túl is lépő részletességgel szólunk az ügyhöz. A polémiát nem mi kerestük, de provo káltatván, kötelességünk - részünkről: végleg — befejezni s ha polémiánk anyaga jórészt múltból, a történelemből való is, tanúságai okulásul szolgálhatnak a jelennek. Béri úr cikkére nézve mindenekelőtt kijelentjük, hogy a „személyes" jogcímet el nem ismerjük. Kik gazdagítják szellemi termékeikkel a P. és V. hirrovatát, avval mi édes keveset törődünk. Amit a „megtévesztés módszeréről" irtunk, az szólt a P. és V. cimü lapnak s nem x vagy y nevü hjr Írójának. Ám ha Béri úr ellenállhatlan lelki szükségét érezte annak, hogy saját személyét tolja az érdeklődés előterébe, megtehetjük neki a szívessé get, hogy az ő cikkére is válaszolunk. Válaszának két része van, egyik a következetlenségnek, másik a hazafiasságnak van szentelve. Azért következetlen szerinte a P. H. szerkesztője (e sorok irója), mert egyáltalán irt a D. Pr. L.-ba. O (már mint Béri úr) nem irt addig Pápán egy lapba sem, mig Ízlésének megfelelő nem keletkezett. Sajátos fogalmai vannak B. úrnak valamely lap külső munkatársainak az illető laphoz való viszonyáról. Azzal, hogy valaki egy lapba ír. még korántsem vállalt közösséget az illető lap minden sorával. Nem hogy a D. Pr. Lap minden sorával, de saját lapom minden cikkével sem vállalok közösséget ! Éppen arra való a szabad véleményílvánítás, hogy bizonyos erkölcsi korlátok felállítása mellett, mindenkinek legyen joga nyilvánosságra tartozó nézeteit nyiltan hirdetni. Megjegyzem azonban, hogy ez csak elméleti kijelentés. A jelen adott esetben, mindazt, amit az illető lap Kollonicsról irt, az első betűtől az utolsóig aláírom. Jó társa ságban leszek, mikor ezt te zem. A Rákócziéban. Béri úr válaszának másik része a hazafiasságról szól. Kissé viszásan hangzó dicsekvéssel emlegeti fel itt, hogy kitől tanulta ő a hazafias ságot. Meg lehet róla győződve Béri úr, hogy a legnagyobb tisztelettel vagyunk az iránt a szerény körülmények között élő öreg ember iránt, ki 48ban a haza szabadságáért háborúba ment, de tisztára kizártnak tartjuk, hogy tőle olyan hazafiasságot lehessen tanulni, amely a magyar haza és szabadság legádázabb ellenségének, Kollonicsnak szépítgetését megengedhetőnek tartja. Ilyen haza fiasságnak muszkavezetök meg Bach-huszárok lehet nek mesterei, de 48-as honvédek soha ! . . . * Térjünk át azonban tulajdonképeni tárgyunkra. Mert hiszen a dolog lényegére csak az a válasz tartozik, amit a P. és V. historikusa, a nagy Ismeretlen, írt Rákóczi vagy Kollonics c. cikkünkre. Béri úr csak mint volontőr került bele az egész polémiába. Nos tehát a nagy Ismeretlen válasza arról tesz tanúbizonyságot, hogy múltkori cikkünknek volt reá némi hatása. Feladtuk neki a leckét: Rákóczi vagy Kollonics!? — és ő zavartan mentegetődzni kezd. Hogy hiszen „ő is megmondta Kollonicsról, hogy abszolutista", hogy hát ha Kollonics akart is némi jót, de „alk itmányos szabadság nélkül üsse ezt a kő !" stb. Ha ez a mentegetődzés teljes visszavonulást jelentene, vagy ha — ami férfiasabb, helyesebb lett volna — nyiltan így szólott volna a nagy Ismeretlen : „Peccavi ! Vétkeztem. Úgy van csakugyan: Kollonics rehabilitálása egyenlő jelentőségű Rákóczi diszkreditálásával ', akkor nekünk nem lenne több írni valónk. Ámde a mentegetődzés nagyon is bizonytalan hangú és azt a pár bátortalan szót, amivel Kollonicsot icikét-picikét üti, teljesen lerontja azzal, hogy az első cikkében Írtakat fenntartja, sőt új rehabilitáló formát talál ki. Ez az új rehabilitáló forma érdemes elsősorban a, megörökítésre. Nem Kollonics volt — mondja ő — a bűnös a magyarok rossz sorsában, hanem a bécsi kormány, mely Kollonics reformjavaslataiból csak azt valósította meg, ami káros volt az országra s elvetette, ami üdvös lett volna. Nem Kollonics ellen kelt fel Rákóczi — mondja utóbb — hanem csak az u. n. Kollonics-renaster ellen ! . . . Tetszett ezt hallani? Tetszik ezt érteni? Tehát a nagy Ismeretlen felfogása szerint a bécsi kormány meg a bécsi miniszterei nők (mert hisz ez volt Kollonics) két különálló valami, akik egymásról nem tudnak, egymás nélkül, sőt egymás ellen cselekesznek ! Tehát szerinte a Kollonicsrendszert Kollonics személyétől el lehet választani' Már most igazán csak azt.nem tudom, hogy ez az okoskodás nagykörű, értelmes emberek meggyőzésére, vagy kiskorú hülyék mulattatására van e szánva ? Ez új rehabilitáló formánál azonban sokkalta nagyobb hiba, hogy a nagy Ismeretlen nem tartja meggyőzőeknek azokat az elsőrendű, elismert történetíróktól való és Kollonics személyét s rendszerét jellemző idézeteket, miket múlt számunkban közöltünk. Ezek, úgymond, Ítéletek csupán, de hol vannak a tények, a tények, mik bizonyítanák, hogy Kollonics csakugyan oly nagy ellensége volt a magyaroknak, mint mi mondottuk. Kijelentettük ugyan a múltkor, hogy mi csupán általános ítéleteket kívánunk közölni, mert Kollonics egész bűnlajstroma három lapunkban sem férne el, mégis mivel, tartunk tőle, hogy az Ismeretlennek a maga Kollonicsról való jó véleményéhez való megátalkodott ragaszkodása, ha csak egy-két olvasót is a maga eddig történeti köztudatában megingathatna, ha csak egy-két lelket is ez a Kollonicsot rehabilitálni akaró történeti métely megfertőztetne, engedünk kívánságának s a kínálkozó történeti adatok tömegéből egyet-kettőt kiragadva, a P. ésV. szerint a „magyarok iránt jóindulutu

a, „nem is oly ördög" Kollonicsot a maga igaz mivoltában bemutatjuk : 1. Az „Einrichtungswerk"-ben, abban a műben, mit Kollonics az ország katonai, pénzügyi és közigazgatási szervezete tárgyában készített, a kimondott cél az, „hogy a királyság, vagy legalább nagy része lassanként germanizáltassék." 2. Kollonics saját maga említett művében így fejti ki szociálpolitikai elveit: „Mihelyt a nép jóléte bizonyos fokot ért el, időnként valósággal eret kell rajta vágni, hogy el ne bizakodjék s kedvet ne kapjon a zendülésre.

1

1 3. Adózási reformeszméit mutatja, hogy az általa kipusztított országban a 3 - 4 frtnyi adót portánként 36 forintra felemeli. Ennek következménye lett, hogy az ország 8 év alatt 30 milliót adózott a németnek, többet, mint 100 év alatt a töröknek. 4. A tulajdonjog iránti tiszteletét szépen jellemzi, hogy említett műve szerint a király a törököktől visszafoglalt birtokokat nem köteles visszaadni, ezt ha teszi, kegyelemkép teheti. 5. Az új idegen telepeseknek ingyen örökjogon adandó telep, elsőség a németeknek adandó. íme Kollonics „Einrichtunsgswerkje", aminek a magyar törvényhozás által való elfogadását már inkább barátja, mint kedvese lettem. Talán szenvedett is emiatt, de mivel gyöngéd és büszke volt, nem árulta el, hogy szenved — vagy én nem vettem észre? De annál|ájtatosabb lett. Visszatért vallásos gyakorlataihoz, amelyekkel nagy szerelmünk hónapjaiban szakított. Azonkívül környezetét térítgette, a cselédséget gyónásra küldötte, s iparkodott megtéríteni engem is. Jómagam ateista vagyok. A fizikai erőkön kivül semmiben sem hiszek, mert hatásuk ép elég arra, hogy a természetet megértsem. Sajátságos hajlandóságom van a vallás szentségeinek kigunyolására, ami elég gyermekes vonás. Az ájtatos szertartások és külső disz irritálnak, sértő szavakra, megvető mozdulatokra késztetnek, ami nek ellentállni nem tudok. Ez aztán a jó hirü emberek előtt (azt hiszem érdemtelenül) neveletlen, türelmetlen ember színében tüntet fel. Házasságunk első estéjén, amikor megláttam Jeannet félig levetkőzve térdelni és imádkozni az ágy mellett, zavartnak és elégedetlennek éreztem magamat; de féltem, hogy visszatetsző lesz a zavarom előtte, azért erőt vettem magamon és nem szóltam, valamint a következő napokon sem, addig, amig végre megvolt az az önző bizonyosságom, hogy nőm szeret. Ekkor aztán már tettem egy gúnyos és többé-kevésbbé szellemes megjegyzést, méltatlankodó és szabadono mozdulatot, mialatt Jeanne esténkint és reggelenkint imádkozott. O azonban ép oly gyöngéd, mint szilárd módon tovább imádkozott, mintha mit sem vett volna észre. Végre is csodálnom kellett buzgó áhitatosságát, amelyen minden támadás megtört, és amely úgy látszott, legkevésbbé sem csökken. Teltek a napok, a hónapok, az évek. Feleségem betöltötte harmincadik évét, én a negyven körül jártam. Az ifjúi hév engedett a nyugodt érzelmeknek; szerettem Jeannet, csöndes, szinte vágyaktól ment szenvedéllyel. Feleségem nagyon boldoggá tett és házas életem boldog békéjében, amelyhez hivatásom növekvő gondjai is járultak, nem vettem észre, hogy valami titokzatos körülmény láthatatlanul és fokonkint aláássa ennek a fiatal és még mindig szép asszonynak erejét és egészségét. Valami bánat emésztette, amelyet kivülem mindenki észrevett. Az a gondolat, hogy Jeanne, akit férje teljesen elhanyagolt, másfelé kereshetne kárpótlást, sohase támadt fel bennem. Megfoghatatlan módon bíztam benne, ismerve vallásos hitét, valamint romlatlan lelkét, a képmutatástól és a hazugságtól való irtózását, amely jellemének alapvonása volt. Körülbelül három hónapja azonban oly szembetűnő változás állott be Aubryné magaviseletében, amely meglepett. Feleségem, aki az évek folyamán úgylátszik belenyugodott az élettárs, a barátnő ezerepébe, feltűnő közeledésével észrevetette velem, hogy rokonszenvemnél egyebet is óhajt, — hogy szerelemre vágyik . . . E pillanatban becsületem és boldogságom még érintetlen volt, csakis tőlem függött, hogy megmentsem Jeanneomat ée megmentsem magamat. De ügy látszik, megértette, hogy fizikai gyöngédségei terhemre voltak, mert fölhagyott velük. Ekkor aztán, mint hasonló esetekben mindig, ájtatoskodása megkétszereződött, — imái hosszabbra nyúltak, túlbuzgó lett és néhányszor, amikor reggel fölébredve keresztet vetett, könyeket veltem észre a szemében. így értük el mult május 29-ét, a gyilkosság napját. A többihez hasonlóan telt el ez is. Dolgoztam a bányában vagy az irodában. Jeanne ellenben, amint azt a vizsgálat kiderítette, — elment hazulról és három órát töltött házon kivül, de senki sem tudta, vagy nem akarta megmondani, hogy hol töltötte el. Este láttam viszont, csendben és gyorsan megebédeltünk, azután fölöltöztünk a főkincstárnok estélyére. A vendégsereg hamar elválasztott benünket. Aubryné az első sorban ült a fiatal emberek között, akik egész este körürajongták, de akik kevéssé nyugtalanítottak. Gyűlölöm a zenét és mihamar kiszöktem a parkba, ahol egy fiatal hivatalnok társaságában szivaroztam. Ez az ifjú, aki bár egyszerű váro3Í hivatalnok, igen értelmes ember, tanúskodhatott amellett, hogy az egész estén át teljesen nyugodt voltam és nem látszott meg rajtam, hogy néhány órával később meg fogom ölni a feleségemet. Rövid leszek : átugrom a közbeeső jelentéktelen külsőségeket, amelyeket mindenki ismer; áttérek arra a pillanatra, amikor hazaérve, négyszemközt maradtunk, miután komornyikunk aludni tért. Mint rendesen, most sem beszélgettünk. Jeanne lassan vetköződött. Én a kandallóra támaszkodva, a revolverem töltéseit vizsgálgattam, amelyet éjszaka mindig kezem ügyében tartok : oly szokás, mely ifjú koromból, Amerikában való tartózkodásom óta maradt meg. az egyedül elismert kellemes izu természetes liasliajtó szer. -^^o FERENCZ JÚZSEF KESERŰVÍZ