Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-10-06 / 40. szám

lik őket. Mintha a bármely okon támadó ingerültséggel jóllaknának akár egyes társadalmi osztályok, akár egyesek is. Közgazdasági bajaink között első feladat lenne egy egységesítő szempontot alkotni s a köré csoportosítani törekvéseinket. Mig ez nincs meg, zűrzavar fog uralkodni minden szándékainkon. Gy. Gy. „Betterment tax". — A Kossuth Lajos utca megnyitásához. — Hétfőn, október hó 8-án kerül tárgyalás alá a vármegyénél Pápa r. t. város képviselőtestületének a Kossuth Lajos utca megnyitása, az ez utcanyitásba eső házak megvétele, illetve eladása, részben elcserélése tárgyában 94/1906. sz, a. hozott határozata. Lapunk olvasóközönsége előtt ismeretes a képviselőtestületnek ide vonatkozó határozata. Arról is hirt vett az olvasó közönség, hogy e határozat ellen fellebbezés adatott be. Ez az ügy most kerül szőnyegre a rendes vármegyei közgyűlésen. Nem tudjuk, hogy a nemes vármegye mit határoz majd e kérdésben, mindamellett ama jó feltevéssel nézünk e határozat elé, hogy ez teljesen fedezni fogja Pápa r. t. város képviselőtestületének állásfoglalását. Azt hiszem, nem végezek felesleges munkát, ha most, amidőn e kérdés az elvi döntés végpontjához érkezett, hozzászólok én is az ügyhöz 8 az érdeklődők figyelmét egy olyan kérdésre irányítom, amely ma vagy holnap, de előbb-utóbb feltétlenül odakerül városunk képviselőtestületének zöld asztalára és haladékot nem tűrve megköveteli, hogy vele a városatyák komolyan foglalkozzanak. Felszínre hozza és aktuálissá teszi e kérdést ezúttal a Kossuth-utca megnyitása körül éledt vita. De mindig is felszínen fog maradni ez a kérdés és aktualitása nem fog veszíteni, mert Pápán rengeteg sokat kell még tenni a város szépítése, rendezése érdekében. Utcanyitás, bővítés, terek rendezése, létésítése, az ezeknél elkerülhetetlen kisajátítások, mind sok, igen sok pénzt igénylő műveletek, melyek elől Pápa sehogy, de sehogysem térhet ki. S az a sajnálatos, de tényleg kétségbevonhatatlanul fennálló viszony és különbség, mely az e fajta műveletek, városfejlesztési intézkedések és az olyan szintén szőnyegen levő és elkerülhetlenül szükséges beruházások között van, melyeknek előnyét a városnak minden lakosa élvezi, mint pld. közvilágítás, vízvezeték, csatornázás, közkórházak, népnevelési intézmények stb., ez a különbség feltétlenül meg is követeli, hogy a városok s így Pápa városa is megfontolás tárgyává tegye az úgynevezett betterment tax, magyarul értékszaporulati adó kérdését Erre akarom én már most a Kossuth Lajos utca megnyitási ügyének tárgyalásánál felhívni az illetékes ténzezők figyelmét. Mert az, hogy az ilyen utcanyitás, bővítés új terek létesítése érdekében szükségessé vált műveletek, kisajátítások költségeinek fedezésére a város egy és ugyanazon forrásból merítsen pénzt, mint az olyan alkotások létesítésére, melyeknek áldását, előnyeit az összlakosság, az egész város élvezi — ez tarthatatlan állapot. Már pedig ez idő szerint Pápa is, de még a legtöbb város is, a városi pótadóhói fedezi úgy az egyik, mint a másik szükségletet. S éppen ebben van a méltánytalan és jogtalan elbánás a város legtöbb lakosával szemben. Mert mégis csak furcsa dolog az, hogy egy olyan, alapjában ugyan helyes és szükséges városfejlesztési műveletért, amelynek előnyeit, áldásait csak egy utca vagy pláne csak néhány házhír élvezi — az egész város fizessen és pedig egyenlően. Ugy, hogy pl. a Kossuth-utca megnyitásának költségeihez aránylag épp annyival járuljon hozzá az a pordánybeli, vagy devecseri-utcai zauppfedeles házikó gazdája, mint a Kossuth-utcai érdekelt háztulajdonosok! Hát nem furcsa dolog ez ? Már pedig ez tényleg így történik ! Mert azt a városi pótadót egyformán fizeti a Pordány-, vagy Térjmeg-, vagy a Devecaeri-utca háziura a belvárosi háziurakkal. Nálunk pedig az utcanyitást — bővítést — a városi pótadóból csinálják. Igazságos, méltányos eljárás-e az, hogy az utcanyitás előnyeit élvező háziurak is csak éppen annyit fizessenek, mint az a lakos, aki semmiféle hasznát nem látja az egész műveletnek? Nem. Ez nem helyes eljárás. Nem is maradhat ez így. A méltányosság és az igazság is azt követeli, hogy mindazokat, kik az ilyenfajta városfejlesztési műveletekből hasznot, előnyt látnak, nagyobb, fokozatosabb mértékben vegye elő a város a megadóztatásnál. így tesznek Angliában, Amerikában már régóta. Kirójják az érdekeltekre a betterment tax-ot, az értékszaporulati adót, amely áll, mondjuk : az eszközölt beruházásoknak egy negyedéből. Ezt tisztán azoknak kell lefizetniök, akikre nézve előenyel járt az az utcanyitás-bővítés stb. Értékszaporulati — értékgyarapodási adónak azért nevezik, mert az illető utcában fekvő ingatlanok, házak értéke az utcanyitás-bővítés folytán sokkalta nagyobb lett mint volt akkor, amikor még egy félreeső keskeny sarokban, vagy éppen forgalomra nem alkalmas zsák-utcában voltak ezek. Mert, hogy egy szép, tágas, egyenes utcában levő ház többet ér, mintha az egy zsák-utcában áll — ezt senki sem tagadhatja. Igen ám, de ehhez az értékgyarapodáshoz az illető háziurak — a város jóvoltából, a város pénzéből jutottak. Illő tehát, hogy abból a haszonés értéktöbbletből, amelyhez saját érdemükön kivül jutottak — egy részt adjanak át a városnak. Fizessenek nagyobb adót. És éppen ez volna az a betterment tax, az értékszaporulati adó. Hogy ennek megállapítása és kivetése miként volna eszközölhető, erről — a Szerkesztő úr engedelmével — majd más alkalommal szólok. Mohácsy Lajos. A tanítók. Bismarcknak vagy Moltkenek az ajkára adják e, bizony nem tudnám határozottan megmondani, lehet, hogy nem mondta egyikük sem, de a köztudatba átment, a közvélemény igazságnak fogadta el azt a mondást, amely a német-francia háború után bejárta az egész világot, hogy a német tanítók vívták ki azt a nagy győzelmet, mely az európai kontinensen a német birodalom hegemóniáját megalapította. Ezt a nagy győzelmet, mely a német világhatalom megalapításán kívül, létrehozta a német egységet is, igenis a tanítók vívták ki, mert hazaszeretőkké, jellemszilárdokká, állhatatosakká ők nevelték azt az ifjúságot, mely a háború napjaiban a német fegyvereket forgatta. Nem szándékozom dicséneket zengeni a német tanítókról azért, amért a háború számára neveltek háborúra alkalmas ifjúságot. Az emberiesség fejlődése menetében kell hogy perhorreszkálja ezt a borzalmas intézményt, mely százezrek élete árán szerez egyik részen millióknak jólétet, a másik részen millióknak boldogtalanságot. Nem a fegyverek háborújában kellene ma már versenyezni, hanem a szellemi munka terén, a civilizáció békés mezején. Jogosultsága csupán egy háborúnak van, korlat után olyan helyre-inas lett belőle, hogy ritkította párját messze vidéken, a jó öreg K. L. uron pedig meglátszott, hogy szinte büszke az ő csemetéjére. Elérte tehát tizenkilenc éves korát a fiu. A jövő évben már husz éves lesz, amikor sorozás alá kerül. Ez a gondolat végtelenül bántotta az öreg urat, mert hogy beválik katonának, az kétségtelen, hiszen az ilyen ritka szép legényen kapva kapnak a fercselek — mondogatta gyakran. Egy izben, mikor együtt beszélgettünk, különösen nagyon elszomorodott a legény sorsán. — Még egy éve van, még egy évig itthon lesz, mondá nekem. Miért nem vagyok én most tanitó vagy miért öregedtem meg ? Ez alatt az egy év alatt még megtudnám tanítani legalább egy kis irásra, olvasásra, számvetésre, hogy ennyi tudással valami kis sarzsira tehetne szert s ne lenne kiszolgáltatva egy durva káplár gorombaságainak. Mi lesz evvel a szegény gyerekkel, aki öt év óta elkényesedett nálam, dolga is alig volt s az én asztalomról nyerte élelmezését ? Igenlőleg bólintgattam fejemmel, hogy biz ez mind igaz. Ekkor aztán kipattant, amit nekem mondani akart az öreg úr. 1 — Öcsém uram, fordult hozzám, maga fiatalember, megtehetné azt, hogy ezt a gyereket a nyomorúságtól megmentené azáltal, ha ezalatt az egy év alatt megtanítaná legalább is irni, olvasni. Nagy feladat, nem csekély munka és fáradság egy felnőtt embert egy óv alatt annyira vinni, hogy annak hasznát vehesse, főképen pedig Isten nevében, csupa szívességből. De nem azért fiatalember az ember, hogy az ilyen módon és ilyen körülmények között előadott kérelem teljes ambícióját fel ne keltené. Azért habozás nélkül rögtön válaszoltam. — Ha evvel megmenthető — mondám — kész vagyok megmenteni, egy feltétel alatt. — Mi lenne az ? kérdezé. — Semmi más, mint az, hogy erre engem a fiu maga kérjen fel, mert a saját felkérésében én garanciáját kívánom annák, hogy tanulni akar s hogy fáradságom kárba nem vesz. — Meglesz, mondá az öreg úr — s azzal elváltunk. Másnap megjelent nálam a Gyuri Pesta s ettől az időtől kezdve egy éven át mindennap. Bámulatos kedve és gyors felfogása volt, melyhez fáradhatatlan szorgalma járult. Rövid fél év alatt megtanult irni, olvasni sőt a számvetésben is kitűnő előhaladást tett. A másik félévben pedig kiegészítette ismereteit a német irás-olvasással, holott a német nyelvet nem értette. Ezt utóbb gyakorlatból sajátította el. Eljött végre a sorozás ideje s amit mindenki előre bizonyosnak tartott, megtörtént. Bevált a fiu katonának. El is vitték, mert abban az időben kezdett már nagyon puskaporos lenni a levegő, készülőben volt a háború az olasszal, a porosszal. Huszár lett belőle, de arról, hogy hol, merre jár, nem tudtam semmit, sőt évek multával már el is felejtkeztem róla. Végre 1866-ban, a kőniggrátzi nagy katasztrófa után, egy vasárnap délutánján, hat éves kis fiam, neki hevülve, pirosodva jött haza falubeli pajtáskodásából s lelkendezve szóllított meg: — Mit láttam én apám ? — Mit láttál kis fiam? kérdezém. — Egy aranyos katonát. — Hol láttad az aranyos katonát ? — Az urasági gazda háza előtt a lócán. Ott ült a béresek között, azokkal beszélgetett. Aranyos zsinórja meg fényes kardja is volt. — Nem katona az kis fiam, hanem bizonyosan a szolgabíró hajdúja. Aranyos katona nem ül ki az utcára a béresek közé. — De bizony katona — erősítgeté a gyermek — s még tovább folytatá. Mikor ott előttük, a lóca előtt eljöttem, a katona meglátott s azt kérdezte a béresektől, kinek a fia ez a kis gyerek ? Megmondták neki. Ekkor felugrott ülőhelyéről, felkapott engem az ölébe, össze-vissza csókolt ós azt mondá : mondd meg kis fiam az édes apádnak, hogy az Isten áldja meg ! Még ma meglátogatom. Elámultam a gyermek beszédjén. Ki lehet ez ? mi lehet ez ? Nem sokáig kellett tépelődnöm, mert csakhamar láttam, ablakomon kitekintve, hogy az utcáról egy daliás termetű huszár kanyarodik be udvaromra. Kopogtatás hallatszik ajtómon s előttem áll egy tetőtől talpig nyalka huszárhadnagy. — Szabadságon levén, kívántam tiszteletemet tenni, szólt hozzám. — Nem emlékszem rá, hogy valahol találkoztunk volna, felelóm. — Pedig mi igen jól ismerjük egymást s