Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-09-22 / 38. szám

Ám akiket Vay Sándor gróf említ, azok mind kivételek. Olyan kivételek, mint az ö egyik öse, Vay Miklós generális, kiről szerénysége tiltja megemlékezni s kiről irva vagyon, hogy az 1808-iki diéta a haza nehéz állapota miatt szomorú gondolatokat ébresztvén lelkében, rangját, kitüntetéseit visszavetette a császár zsámolyára és Debreczenben salétrom-gyárat alapított. Mágnás, ki hazája javát másoknak, magyar emberek ezreinek is munkát adó munkával akarná szolgálni, igen kevés van. Igaz, hogy ily elhatározás létrejöttéhez tapasztalat kivántatik, ^amit Vay Sándor gróf, benne élvén e mi magyar világunkban, megszerezhetett, de nem szerezhetnek meg azok, kik kinai fallal zárják el maguk elöl a velük nem egyenlöranguak - világát, s kivántatik még erős lélek is, bátor sziv, nemes elme, a Széchenyi István gróf szelleme. Hej, ha csak 15—20 magyar mágnás akadna, aki e hazának gyakorlatilag akarván használni, holt tökéjét eleven munkára váltaná fel, akkor . . . akkor az a már-már fonnyadni kezdő tulipán újra virulhatna, akkor . . . akkor nem látnók napról-napra a pápai éjféli vonathoz tolongó komor elhatározásu munkás népet, mely megy „új hont keresni túl a tengeren ..." — ör — Á világverseny és mezőgazdaságunk jövője, ií. Nálunk az utolsó félszázad alatt is mezőgazdaságunk nem annyira belterjes, mint inkább extenzív irányban haladt. Ennek egyik oka a sok és nagy tagokban elterjeszkedő latifundium, amelyeknek tulajdonosai részint öröklött maradiságuknál fogva, részint birtokaik nagyságában elbizakodva restek voltak mindenre vigyázó és minden rögöt felhasználó fáradságos mezei gazdálkodásra. E miatt aztán az idővel kifejlődő európai piaci versenyek ben jövedelmök nem állt arányban költekezésökkel s bérlőkre bizták földjoket, amelyen aztán soksok bérlő nem intenzív gazdálkodással, hanem durva zsarolással, a föld zsírjának teljes kihasználásával gazdálkodott, hogy megélhessen s némi vagyonkát is gyűjthessen. Továbbá a belterjes mezőgazdálkodásnak útjában áll ősi hibánk, az urhatndmság. Legtöbb ember köztünk földbirtokos óhajtana lenni. De nem azért, mintha a föld iránt nagy szeretet és nagy munkakedv sarkallaná, hanem azért, mert lehet cselédek fölött parancsolni, a napot dologtalanul eltölteni s fogatokon végig kocsikázni itt is, ott ie. Sajnos, hogy társadalmunkban még mindig tért foglal az a dzsentri felfogás, hogy az az. úr, akinek fogata van. S még sajnosabb, hogy maga az állam is, ataelynek pedig ugyancsak takarékoskodnia kellene a garassal, holmi reprezentációk hiú ürügye alatt uradalmain igen bőven bánik a tiszti fogatokkal. Mi az államtól azt várnók, hogy abban versenyezzen, mikép kell igazi belterjes gazdálkodást folytatni s miképpen kell a fold minden kis pontjából krajcárt teremteni ! Ilyen urhatnámsági viszketeg mellett a földbirtokosoknak még idejök sincs foglalkozniok holdjaik jól megművelésével, nem hogy még üzleti leleményességű belterjes gazdálkodásra eszmélnének. Ezek birtokai méltán nevezhetők művelt parlagoknak. S mily sok e fajta szántóföldünk van nekünk magyaroknak ! A mezőgazdai hivatásnak ezen ferde és káros felfogása nem engedi érvényesülni azt az elvet sem, amely szerint igazi belterjes és virágzó mezei gazdálkodás csak ott lehet, ahol hatalmas ipar támogatja a birtokos osztály munkáját. Igazán megdöbbentő az az ellenszenv, amelyet földbirtokos osztályunk még ma is tanúsít a hazai ipar föllendítési kísérletével szemben. Vagy — hogy enybítsük kifejezésünket, — oly közönyt és elfásult nemtörődömséget mutat e rendkívül fontos nemzetgazdasági tényező iránt, mintha a mai kulturállamok közgazdasági törekvéseit és hatalmas sikereit az ipar terén főúri gőggel kicsinyelni akarná. Akinek pedig szeme van, az láthatja, hogy az országok egész gazdasági, illetve termelési viszonyaira is ugyanazon üzleti elv alkalmaztatik, amely a kereskedelmi életben hova-tovább terjed. Ugyanis ma már kereskedői üzleteinkben az óriási verseny miatt a boldogulni akaró gazda, amit csak lehet és szabad, mindent árul, mivel másképpen nem megy semmire, bukik, hasonlóképpen a nemzetek gazdasági termeléseinek is mindenre ki kell terjeszkedniük, mindenből, tehát az ipari cikkekből is, minél többet produkálniok, hogy a világversenyben megállhassák helyöket, mert e nélkül csődöt mondanak, gazdaságilag buknak. Éppen azért szánalmas és nemzetünk jövőjére veszedelmes az a látvány, amikor sok, igen előkelő s befolyásos emberünk még most is bajainkra egyedül üdvözítőnek csakis az agrár érdekek istápolását tartja, a honi ipar fejsztését felesleges munkának véli. S e férfiak, hogy szavuknak súlya legyen, Németországra hivatkoznak, ahol csak nemrég az ipar túlságos támogatása fölidézte az agrár kérdést és most a közgazdasági politika ismét több gondot fordít, mint ezelőtt 20 éven át, az agrár ügyekre is. E nagy nemzetre utalás éppen ő ellenök és az ipar mellett bizonyíték. Németország állítja ki a legcsattanósabb igazolást arra nézve, hogy az ipar föllendülésével párhusamosan emelkedik a mezőgazdasági kultura is és az igazi intenzív gazdálkodásnak is első feltétele a fejlődött ipar. Ugyanis a legutóbbi közgazdasági kimutatás szerint Németországban 1882-től fogva, tehát amióta ott erős hazai iparvédelmi s iparfejlesztési politikát kezdettek, a jelen évig minden valamire való föld termőképessége, illetve hasznot adó ereje megkétszereződött. Ez idő óta — hogy átlagban szóljunk, — egy-egy kat. hold minden fajból kétszer annyit terem, mint nálunk, sőt a zabból 3—4-szer annyit. íme, mennyire fölülmúlja a német agrikultura a magyart. S ezt legnagyobbrészt fejlődött iparának köszönheti. Ne hivatkozzanak tehát telivér agráristáink Németországra magok mellett, hanem röstelkedve vallják be hibájukat, vagy ha példát keresnek saját védelmökre, vessék tekintetüket a Balkánfélszigetre, ott még van mire hivatkozni. De ott is siessenek, mert ha Öntudatra ébredt nemzeti államok keletkeznek e félszigeten, s ha mi továbbra is féltjük marhakivitelünket Bécstől, s emiatt a honi ipar támogatásáról lemondunk, akkor talán nem sok idő múlva magunk maradunk a világversenyben egyedül agrár nép, s koldusán, szégyenkezve, s a körülöttünk lakó népek kárörvendő gúnyja között állunk ott a világ piacán, ha ugyan odaeresztenek. Gy. Gy. A YAROSHÁZÁROL. Városi közgyűlés. — 1906 szept. 15. — Utóhang a Koch-ügyhöz. Komoly és nyugodt tanácskozás helyett a szenvedélynek durva hangját hallottuk a mult héten a városi közgyűlés tanácstermében. Olyan durva hangot, hogy a szó teljes értelmében restelljük nyomdafesték alá adni azokat a kifejezéseket, miket a mult szombati közgyűlés délelőttjén Kriszt Jenő v. képviselő (külön hangsúlyozandónak tartjuk, hogy teljesen méltatlanul) a Koch-ügy tárgyalásával kapcsolatban a polgármester fejéhez vágott. A polgármester szinte zavarba jött e hanggal szemben s nem tudottkellő eréllyel fellépni, dereméierdőégéshez induló alsó csapat ásóval, vaslapáttal, fejszével és fürésszel jól felszerelje magát s ne hagyja a leoltottnak látszó területet őrizetlen. Az égő tuskókat elfödni földdel, hogy a levegőtől elzárva tovább ne terjesszék a bajt, lelkiismeretes kötelességük legyen s ha a fáradt emberek pihenni távoznak, legyen gondjuk a körülményeknek megfelelő figyelő őrségről, mely az újból feltámadható ellenséget azonnal elpusztítsa. Nagyobb erdőségek azonban természet szerint a kevésbbé lakott területeken állanak elő, hol kellő számú emberi kéz nem áll rendelkezésre. Ily helyen csak akkor szűnik meg a vész, ha többé tápra nem talál, vagy Jupiter pluvius jóvoltából megerednek az ég csatornái. Kétségtelen, hogy a tűzoltóság, mint a legönzetlenebb embgri társulás, esküdt ellenségét: a tűzi veszedelmet az erdőn ép úgy felkeresi és megvívja vele a döntő csatát, mint akár a városon vagy a falun. De a legjobban szervezett tűzoltóegyletnél is hasonlíthatatlanul többet érnek az elővigyázati rendszabályok, melyeket az erdőtörvény (1879. évi XXXI. t.-c.) előir, ha t. i. pontosan - betartatnak. Egy előrelátó erdőtiszt azonban sohasem ültet erdőt nyiladékok nélkül, melyek módot nyújtanak a sikeres védelemre. Ha ezenkívül a sarj erdőben és fenyü-ültetések közt az avarfüvet irtjuk, ha az erdő szélét állandóan tisztán tartjuk, ha a tüzelést, a dohányzást a veszélyeztetett területen eltiltjuk és lehetetlenné tesszük, ha a csavargókat szemmel kisérjük, úgy többet tettünk,! mintha egész tűzoltócsapatot állandó készenlétben tartunk az esetleges veszedelem leküzdésére. Megelőzni a bajt, megakadályozni annak kitörését sokkal hálásabb, sokkal célravezetőbb például minden tűzoltói értekezésnél, mely csakis elmélettel foglalkozik. De van még egy módja az állandóan fenyegető erdei veszedelmek csökkentésének s ez a nép intelligenciájának előmozdítása. Világosítsuk fel a. népet különösen erdős vidéken, hogy az erdő, melyet a tűz elpusztít, nemcsak az uraságé, nemcsak a közbirtokosságé, hanem a hazáé, édes mindnyájunké. Tudja, érezze, hogy neki is van része abban az óriási értékben, mely haszontalanul ellobban, mint egy szál gyufa, mit céltalanul felgyújtottak. Mert ma ha a vészjel felhangzik, kiszalad a gazda, végig tekint háza fedelén, kazalján, istállóján, azután a szomszéd háza táján, s ha azt hallja : ég az erdő . . . szépen visszaballag. Csak az uraságé ég, csak a közbirtokosság erdeje gyulladt ki. Verjük fejébe a nép gyermekeinek, ha lehetiskolában, templomban, ha kell a korcsmában, hogy ez a föld édes mindnyájunké s haszna, közvetve bár, mindnyájunkat táplálni hivatott. Ez az egészséges szociálizmus senkinek sem árt, mert igaz . és kézzel fogható. Az uraság nem maga végzi az erdei munkát, hanem egész sereg munkáskezet foglalkoztat a rendszeres üzemterv keretében végzett erdei munkálatokkal. Magyarország erdő-állománya az összterület 27%-a vagyis 13,200.000 hold. Mennyi munkáskezet foglalkoztat, hány embernek nyújt kenyeret ez a nagy erdő-állomány a vadászat és legeltetés, kéreghántás, favágás, a fa megmunkálása, felaprózása, szállítása révén a szén égetőtől a butorgyárosig. Ha pedig az erdőt, átengedjük ellenségének, ha nem pótoljuk, nem védjük, nem szeretjük, úgy a lakosság egy része foglalkozás nélkül marad. Mily vigasztalan, sivár képe van a tájnak növényzet nélkül. Az erdő a legbájosabb kiránduló, szórakozó-helye a munkában elfáradt városi embernek, azért igyekeznek a városokat erdővel körülvenni, melyben mosolygó villák, mulatóhelyek, gyógyító- és üdülőházak találnak keresett otthonra, a jólétet, egészséget terjesztve, föntartva, gyarapítva környékükön. Kein Wald, kein Welt, tartja a német, s ebben az egyben igazat kell adnunk még a németnek is. Azért tanulja meg minden magyar ember, különösen a magyar tűzoltó sohase felejtse, hogy mindaz, ami az erdő ellensége, a mi ellenségünk, tehát az erdei tűz is, mely ellen nincs tüzkárbiztosítás s melyet leküzdeni hazafias kötelesség. Ha az erdők kipusztulnak, a világnak is vége lesz.