Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-08-18 / 33. szám

„akar megakadályozni, az a jövőben is, a város egyéb nagy reformjainak megvalósításánál is csak a felebbezők közt lesz, a megszavazok közt semmi esetre sem. De a városunk közügyének szellemét szerencsére nem ezek a felebbezők szabják meg, hanem megszabják a többi utcanyitó-pártiak, akikhez készséggel sorakozik e lap is, higyjék bár róla a felebbezők, hogy a Kossuthutcaiak egy kis Kossuth-utcai házacskával megproviziózták. Szociális mozgalmak. A szociális mozgalmak immár sokkal erosebb gyökeret vertek az egész világon, semhogy azokat bármely hatalom el tudná nyomni. A nehéz meg élhetési viszonyok okozta elégedetlenség annyira terjed, hogy napról-napra szaporodik a tábor s a 8zociálisták szervezetei behállózzák az egész világot ; a rendszeres toborzás, a heves agitáció mind hangosabbá teszi a panaszokat, vádakat ós követe léseket. Aki a fülét bedugja, nagyot vétkezik a jövő ellen, amelyre ezeknek a kérdéseknek megoldása vár ; aki pedig gondolkodás nélkül beleveti magát a szociális áramlatokba, a népszerűség kedvéért, az ellensége az egész társadalom békéjének, az igazságnak és nem barátja a népnek sem, amelynek nemcsak elérhetetlen aranyhegyeket, a levegőben csillogó délibábot kell mutogatni, hanem keserű igazságokra is kell tanítani. A millióknak azok tesznek legnagyobb szolgálatot, akik azokból a vádakból, amelyeket a társadalom ellen szórnak, kiválogatják az igazságot s azokból a követelésekből, amelyeket a szociálizmus hangoztat, kikeresik a lehetségeset és méltányosát. A munkások a gazdasági és társadalmi rend átalakítására törekednek, azok az osztályok pedig, amelyeknek ereje, súlya és hatalma a mai rend alapján nyugszik, védekeznek, mert a hatalom mindig konzervatív az újítási vágy támadásaival szemben. A küzdelem hevében egyik fél sem tudja mérlegelni azt, hogy meddig jogosult a támadás és védelem ; nem képes meditálni afelett, hogy a hódítás megéri-e azt az áldozatot, amelyet követel, vagy érdemes és szabad-e védelmezni olyan falakat, amelyek már maguktól is összeomlással fenyegetnek. Aki a szociális küzdelmeket és törekvéseket elfogulatlanul szemléli, kénytelen belátni, hogy azok indító oka egy örök igzság, amely a tömegeket és a nagy reformátorokat évezredek óta foglalkoztatja. A gyengébbek védelme, a milliók boldogítása, a zsarnokság és kizsákmányolás megakadályozása, az elnyomottak felszabadítása állította sorompóba azokat a szociálistákat, akik szerették az embereket s tisztelték az igazságot. Az emberiségnek nincs egyetlen egy szellemóriása, akinek Írásaiban, életében és működésében meg ne találhatnánk a szociális törekvéseknek egy-egy magvát. A zsarnokság és elnyomás, a milliók kizsákmányolása és kihasználása évszázadok folyamán más és máa alakot öltött. A rabszolgaság legdurvább alakjától kezdve a tőke hatalma alatt nyögő szabad munkás sorsáig ezerféle formában nyomta el a hatalmasabb a gyengét és használta ki egy kis csoport a népek óriási tömegeit. Amint a bilincs egy szeme elszakadt, ujat kovácsolt helyette az élet, mert az embernek uralomvágya határtalan és a hatalmat *a kezéből önként ki nem adja. arra, hogy a tömegek feletti uralom ismét kevesek kezében összpontosuljon. Az egyenlőség eszméje nagy küzdelmek után hódította meg az egész művelt emberiséget. De az emberi egyenlőség csak ideál, amelyet megközelíteni lehet, de elérni soha. A társadalom szervezete a teljes és ideális egyenlőséget meg nem türi s az ember azt meg nem valósíthatja. És amint felszabadult az ember a hatalmasok Önkénye alól, amint a lelkiismereti szabad-ág megteremtette az emberi méltóság érzetét s egyesek ós osztályok kezéből kiverte a jogart és korbácsot a felvilágosodás : a hatalmi törekvések új eszközöket kerestek A kiváltságokat lerombolták, az államok törvénybe iktatták az egyén szabadságát s az egyenlőséget; a tudomány csarnokai megnyíltak mindenki előtt s a tehetség érvényesülése nincs álláshoz, kiváltsághoz és osztályhoz kötve. Az egyén szabad érvényesülése elé gátat emelni bűnnek tartotta a kor; szabadon törhetett előre mindenki bármely irányban. Sem tehetségét, sem a szerencséjét nem korlátozta az állam vagy a társadalom. *Ez a nagy szabadság első sorban mérföldes lépésekkel vitte előre a tudományt, fejlesztete az irodalmat és terjesztette a felvilágosodást ; gazdasági téren pedig a tőkék felhalmozására s annak rettenetes túlsúlyára vezetett. A tőke feltétlen úr lett a világ, az államok, a milliók felett ; hatalma alá hajtott mindent: az emberjmunkaereiét, a főid termőképességét, az ipart, tudományt, művészetet és irodalmat. A tőkének ezen túlsúlya ellen lépett fel a modern szociálizmus, amelynek célja a tőke jövödelme és a munka bére között méltányos arányt teremteni, B a munkások százezreit a kihasználás ellen megvédni. Ez a törekvés, amelynek jogos voltát elvitatni nem lehet, egyik másik népboldogító apostol tanaiban a végletekbe] csapott. A magántulajdon eltörlése, a vagyonközösség, az emlékezett rá, hogy nála bájosabb lányt látott volna. A fiatal fejedelem boldog volt és megfeledkezett az emberekről. Két minisztere volt, akik nem jó szemmel nézték, hogy a király minden percét hölgyének szenteli, hogy elmulasztotta a legfontosabb teendőit, hogy nem ellenőrizte a pénzügyeket és nem szorgalmazta a hivatalnokokat. Országának évkönyveiben fekete betűkkel fekete lapra irták az éveket. Az állam gazdagsága csöndes züllésnek indult, mert a király lopni engedte a vén kincstárnokot, a hivatalokban pedig hosszú pipákat szíttak a tisztviselők és nem tartották meg a hivatalos órákat. Mondom, a két miniszter: az öreg Bulcs és az ifjú Huba nem jó szemmel nézték a király szerelmét. Úgy lehet, nekik nem volt olyan állásuk, ahol alkalom volt lopni, de meglehet, hogy tiszta jóakarat vezette az állami háztartás könyveit. — Felséges uram, — szólt és hosszú fehér szakálla a földet söpörte, — bajban a haza. — Beszélj, jó Bulcsom, — felelt a király megindulás nélkül és ábrándozó szemei most is a kertben kalandoztak. — Az ország ügyei rosszul állanak, a belügyek általánosan és a pénzügyek különösen. Felséged nem törődik semmivel, az állam gépezete nem működik, kivévén a zsiványokat, akik felosztják birodalmunkat, mint egykor Lengyelországot. Az állam akarata, gondolkodása megszűnt, ma az történik, (itt az öreg halkan káromkodott), amit Lesbia akar. A király szigorúan tekintett Bulcsra. — Nem engedem meg, — szólt szárazon, — hogy magánügyeimbe avatkozzék. Ezért fölmentem állásától. Bulcs ismét földig hajlott, azután megrázta hófehér hajfürteit. — Azt megteheti felséged, de az országot ezzel meg nem menti. Az elzüllik, elpusztul, egy lökés kell neki, hogy szerte porladjon. Az utolsó szó szöget vert a fejedelem fejébe, azért megfogta a távozni készülő Bulcs karját és gyöngébb hangon így szólt: — Tudom, hogy te csak utolsó esetben vállalkoztál arra, hogy személyes dolgaimat megbiráld és tudom azt is, hogy hazádat és királyodat mindig szeretted. Mondd hát, csakugyan oly rosszul állunk és nincsen mentség. — Felség, — szólt az öreg, — tekintse át e könyveket és megtud mindent ? Ezzel átadta az állami háztartás könyveit, maga pedig távozott. A király eleinte unatkozva, de aztán egyre növekvő lázzal és izgatottsággal tanulmányozta a számadásokat. Most látta, mily nagy a hanyatlás a kormányzat minden ágában, látta a közeledő tönköt, a pusztulást és látta a romlottságot, sivárságot, amely országát ellepte. És mindezt Lesbia okozta ! E pillanatban gyűlölte azt a nőt, aki éveken át minden percét megrabolta, aki miatt elhanyagolta kötelességeit, tönkretette népeit. Idegesen felpattaut bársony kerevetéről és átsietett a másik lakosztályba. Lesbia a szökőkút előtt ült és hallgatta a állami műhelyek, közös termelés, a közös munkán alapuló állam, az örökösödési jog eltörlése stb. mind szociálisztikus tanok, amelyeket azonban ma már senki sem vesz komolyan. A földosztók maguk is jól tudják, hogy képtelenséget hirdetnek. De ezek a szélsőségek azt eredményezték, hogy a szociálizmust a legtöbben a legveszedelmesebb forradalmi jelszónak tekintki s a szociálistákban a francia forradalom romboló szanszkülottjait látják. Amint valaki szociálistának vallja magát, az úgynevezett művelt társadalom úgyszólván kiközösíti magából s az ékszerekkel telerakott parvenü az óraláncát fogja, ha egy szociálista az elveiről értekezik. Komolyan és higgadtan kevesen foglalkoznak azokkal a kérdésekkel, amelyek a világ munnkásait tömörítik. Az értelmiségből legalább nálunk Magyarországon senki sem válalkozik arra, hogy a munkásokat vezesse, mozgalmaikat helyes útra terelje, őket támogassa és alkalomadtán meg is mondja nekik az igazságot. Magukra hagyták a népet; legfeljebb a hatóságok és a csendőr érintkeztek vele. A munkásoknak nálunk csak olyan barátaik vannak, akik népszerűség-hajhászatból úgyszólván udvarolnak nekik s engedik vakon rohanni azon az uton, amelyen csak rombolni lehet. És olyan barátaik vannak, akik tervszerűen izgatják őket, hogy ki is használhassák. Azok, akik igazat adnak nekik ott, ahol igazuk van s meg merik mondani azt, amikor rosz utakon járnak, nagyon kevesen vannak, mert vagy a társadalmi előítélettől félnek, vagy megrettenti őket egy kis piros szalag, amely mögött gyilkos forradalmárokat sejtenek. A magára hagyott magyar munkásnép azután belerohant a nemzetközi szociálista szervezet karjaiba és bizony dúl fúl a vagyonos osztály ellen ott is, ahol tulajdonképen sem oka, sem joga nem volna hozzá. A mi munkásmozgalmainknak az a legnagyobb bűnük, hogy a munkabérek emelésére törnek minden eszközzel anélkül, hogy mérlegelnék a helyi viszonyokat s azokat a gazdasági körülményeket, amelyek a munkabéreket szabályozzák. A központi vezetőség felállít egy normális árszabályt, amelyet a munkások követelhetnek s akkor azután tüzzel-vassal neki a munkaadónak. A felett senki sem gondolkodik, hogy a bérfelemelés nem fogé a termelés visszafejlődésére vezetni s a munkások nem maguk alatt vágják-e fát, amikor kierőszakolnak valamit, ami pillanatnyilag javítja ugyan a helyzetüket, de később elveszthetik az egész keresetüket. Nem gondolkodnak a felett sem, hogy minden rendszerváltozáshoz átmenet kell s a szerződésszegések olyan rázkódtatásokkal járhatnak, amelyek nemcsak a tőkét, hanem a munkást is megtámadják. Nem törődik a vezetőség azzal sem, hogy a helyzetnek a társadalom minden osztályára nézve arányosan kell zenészek muzsikáját. Apró, énekes madarak repdestek a termen által, amelynek boltozatáról olykor illatos rózsalevelek hullottak alá. Szőke hajára támaszkodva hallgatta az elrejtett zenekar dallamait, amelyek megtompulva, szomorúan hatottak át a vastag lonc bástyáján. Ijedt arcú szolgák ténferegtek körülötte. — Ej, elég volt, — szólt felugorva és arany haja fénykévéket lökött, — unom a cincogásukat. Csapjátok el Őket! A király elgondolta, hogy ezek a muzsikusok tegnap jöttek Indiából, ahonnét külön gálya szállította őket. A lány észrevette a királyt. — Te megcsaltál, — szólt duzzogva, — ezek nem az igazi bramánok, akiket hallani óhajtottam. Ez csak utánzat. Ennyire teljesíted, ha egyszer kívánok valamit? A fejedelem megfogta Lesbia kezét. — Édesem, ezután ennyit se tehetek meg éretted, mert a tönk szélén állok. Az országom pusztulna belé. A szép lány kérdőleg nézett szemébe. — És te többre becsülöd országodat, mint engem ? — Természetesen, — felelt a király meghökkenve. — Akkor hát isten veled, — szólt Lesbia és otthagyta barátját. Még aznap összecsomagolt és elment, hir se marad utána. Elment és az országban örömtüzeket raktak, mikor átlépte a határt és hálaadó istentiszteletet tartottak mindenfelé. Mindenki vigadott, az öreg Bulcsot ünnepelték, csak a király ült szomorúan erkélyén és egy könycseppet a másik