Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-06-30 / 26. szám

székesegyházi énekkar gyönyörű egyházi énekeket adott elő. A vármegyeházán. Pont tiz órakor vette kezdetét a vármegye installációs közgyűlése. Ekkorára a vármegyeház diszes nagytermét színültig megtöltötték a megyebizottsági tagok és érdeklődő közönség. Az első széksorokat a vármegye notabilitásai foglalták el. A lelkészek, nemcsak a katholikusok, de a reformátusok és evangélikusok is papi ornátusban jelentek meg, emelve a beiktatás ünnepélyes voltát. A karzatot Veszprém város bájos hölgyközönsége lepte el ékes nyári toalettekben. A közgyűlést Koller Sándor alispán nyitotta meg, üdvözölvén a megyebizottságot s a vendégeket. Tavaly novemberben — úgymond — határozatilag kimondtuk és e határozatot még márciusban is megújítottuk, hogy a kinevezendő új főispánt nem iktatjuk be, s most ime lelkesedéssel tartunk beiktatást. Nem következetlenség ez tőlünk. Oka abban rejlik, hogy új főispánunkat alkotmányos kormány nevezte ki. (Éljenzés.) Megnyitván a gyűlést, a főispán meghívására küldöttséget kér fel és pedig Esterházy Imre gróf vezetése alatt Bibó Dénes, Néger Ágost, dr. Kemény Pál, dr. Óváry Ferenc, Sült József, Szabadhegyi Kálmán, Bauer Antal és dr. Spitzer Józ&af megyebizottsági tagokat. A küldöttség pár perc múlva visszatért a főispánnal, kit a terembe léptekor a közgyűlés felállva, lelkes éljenzéssel fogadott. Az elnöki emelvényhez érve Koller aliapán felkérte a főispánt, hogy az esküt letegye. Az eskü után, mit a főjegyző olvasott elo, újra felzúgott az éljen, amely kitörő lelkesedéssel megújult újra, mikor a főispán székét elfoglalta és azt Bélák Lajos, Szőnyeghy Alajos, Kerényi Andor főszolgabírók és Kányay József tb. főszolgabíró felemelték. A székfoglaló. Ezután megtartotta a főispán székfoglaló beszédjét. Nem kereste a főispáni állást — körülbelül ezeket mondta --, hanem azt egyedül a vármegye közönsége bizalmának köszönheti. E bizalom reá fokozott kötelességeket ró, e bizalomra érdemessé kivánja magát tenni. Ami volt eddig, az akar maradni a jövőben is : a munka embere. Mint a vármegye első munkása óhajtja a közügyek intézéséből részét kivenni. A vármegye önkormányzati jogait tiszteletben fogja tartani, sőt ez önkormányzati jogok kiterjesztését tartja alkotmányos létünk érdekében szükségesnek. Kivánja, hogy a vármegyei közigazgatás becsületes és igazságos legyen. (Lelkes éljenzés.) Az egyénnek is legnagyobb kincse a becsület, a közügyben is legtöbbet érő kincs ez. A becsületes közigazgatás a közönségben bizalmat kelt s a bizalom a munkásságnak tápot ad. Bizik a kitűnő tisztviselői kar támogatásában, hogy a közigazgatást együttesen magas fokra fogják emelhetni. Legfőbb törekvése lesz, hogy a vármegye pénzügyeit ismét a rendes mederbe terelje vissza (élénk helyeslés) és pedig lehetőleg a vármegye közönségének újabb megterheltetése nélkül. Kiváló gondja lesz a népoktatásra s ennek teljessé tételére. Vallásosán nevelt, józanul felvilágosult nép kell ? hazának. De kell a magyar hazának érzésben és nyelvben is magyar nép. Figyelme ki fog terjedni a megyében még meglevő nyelvi szigetekre s ezek kiküszöbölésére fog törekedni, hogv e megyében minden magyar ember kizárólag magyarul beszéljen. (Meg-megújuló lelkes éljenzés és tapa.) Tudatában lévén annak, hogy csak vagyonilag megerősödött nemzet vívhatja ki függetlenségét (éljenzés), a földmivelésre, iparra és kereskedelemre, a nemzeti vagyonosodás e tényezőire, kiváló gondot fog fordítani. (Helyeslés.) A lefolyt alkotmányos küzdelemben tanúsított hazafiasságért köszönetet mond. Köszönetet mond mindazoknak a lelkes hazafiaknak, kik lehetővé tették, hogy bár csekély eredményt, de mégis elérjünk. A törvényhatóság ellenálló képességét politikai szempontból fokozni kell, az autonom jogkör szélesbítendő. Megvallja politikai meggyőződését is. Hive a koalíció alkotmányos pártjának, kivánja, hogy minden politikai ügy e megye termében a nemzet javára intéztessék el. Midőn kijelenti végül, hogy főispáni működésében sem rang-, sem vaí/ás-külömbséget nem fog ismerni, a becsület és igazság jelszavával Isten nevében elfoglalja nemes Veszprémvármegye főispáni székét. A főispánnak szónoki tűzzel és lendülettel előadott férfias határozottságu tartalmas beszéde után percekig viharosan zúgott a taps és éljen a teremben

v. Üdvözlések. Az éljenzés lecbillapultával a vármegye közönsége és tisztikara nevében dr. Véghely Kálmán vármegyei főjegyző ékes szavakban üdvözölte az új főispánt, ki az alkotmányos nap fényében foglalja el a vármegye régtől elárvult főispáni székét. A szerencsétlen közel mult korszak letűntével a romok eltakarítása után a virulás veszi kezdetét. A nemzeti küzdelem kipróbált bajnokai kerülnek a főispáni székekbe s egy egy ily beiktatás ünnepe a sírjából feltámadt alkotmánynak. (Lelkes éljenzés !) Veszprémmegye új főispánja is legklasszikusabb, legnemesebb harcosa volt a vármegye küzdelmének, őt kívántuk, őt vártuk főispánunknak. (Úgy van ! Úgy van !) Ee a kitartó küzdelem a nemzet alkotmányáért a Hunkár családnál családi hagyomány. Dicső ősökkel büszkélkedhetik a család. Az 1809-iki nemzeti inszurrekcióban királyért és hazáért együtt omlott vérük. Hunkár Antal a 40-es években Veszprémmegye alispánja, majd főispánja volt, 1848 ban pedig Kossuth által kinevezett kormánybiztosa (zajos éljenzés), kinek vagyona az önkényuralom idejében zár alá tétetett, ő maga börtönbe vettetett. Hunkár Sándor mint ugyancsak e megye alispánja szerzett hazafias érdemeket. Dicső ősök méltó utódját látjuk a főispáni székben. Nagy szellemek glóriájának visszfénye sugárzik a dicső múltból a küzdelmes jelenbe s ezek példája mint tűzoszlop világít, mutatva a célt, a haza szebb és jobb jövőjét. Kivánja, hogy a vármegye mint a küzdelemből, úgy a termékenyítő munkából is vegye ki részét és a legjobb reménységek között szive melegével üdvözli az új korszakban a vezért. A főjegyző költői szárnyalású beszédét hoszszas éljenzés követte. Majd felemelkedett helyéről dr. Öváry Ferenc 8 a vármegye törvényhatósági bizottsága nevében mondott lelkes, szép üdvözletet. Ha békét akarsz, készíts háborút, úgymond. Békében az kell vezérül, ki vezér volt a harcban. (Élénk helyeslés.) A megvívott harc eredménye a mai béke, s ennek folyománya, hogy a vármegye közóhaja teljesülvén, a harcban vezérünk lett a vármegye főispánja. Az új korszak irányzatát látja abban, hogy a főispán nem arisztokrata és nem is a hivatalnokok sorából került, de munkás nemesi családnak sarja, aki teljes egészéhen fel fogja fogni az új nemztti irányt s a közélet megtisztításában tevékenyen közre fog működni. Üdvözli a főispánban a munka emberét. Legyen is már vége a szónoklatoknak, kezdődjék a munka s felkéri a törvényhatósági bizottságot, melynek nevében igaz örömmel üdvözli a főispánt, hogy e munkában legyen a főispán segítő társa. Dr. Óváry lendületes beszédét szintén lelkesen megéljenezték. Ezután a főispán köszönetet mondott a szives üdvözlésekért. Majd főispáni jogánál fogva dr. Bibó Károly, első aljegyzőt tiszteletbeli megyei főjegyzővé, Bezerédj Andor végzett jogászt pedig tiszteletbeli aljegyzővé nevezte ki. Végül a közgyűlést — a közönség zajos éljenzése között — bezárta. kialkudta vele a sirnak való területet s ki is fizette az árát. Azután álmodott. Megálmodta a jövőt. A jövőt, mikor a mai temető helyén város emelkedik, az ott nyugvók porait összekeverik a paloták vakolatával, a gyárkémények füstje szövi a szemfödelet, gépek zúgása lesz a föld szive dobogása. A Dunaparton fejedelmi házsor épül, tudomány, ipar, művészet monumentumai emelkednek közöttük, a folyam tükrét hidak ölelik át, lesz boldog nagy nép, lesz öntudatos nemzet, lesznek nagy emberek, világra szóló hősök, fényes alakok, félistenek s a köztereken hírhedett ősök ércszobrai fogják hirdetni multunkat. S kit a jelen nem ismer vagy nem akar ismerni, kinek mig élt, küzdelem volt sorsa, ki énekelt, de meg nem hallgattatott, azt népek áradata keresi fel elrejtett sírhelyén, s drága hamvait fáklyafénynél szállítja Pantheonba. „Mi hullámzik oly feketén végig a palotasor között? Népár. Mi emelkedik oly fényesen abból ? Ravatal. Mi lobog közüle? Gyásszal bevont diadalzászlók. Mi hull oly melegen az útra? Zápor? Nem. Könny" . . . ... És amit Jenőy Kálmán, a költő álmodott, valóra vált. A város megépült, a nemzet nagy lett és őt, kinek életében csak küzdelem, mellőzés, gúny, lemondás, csalódás, szenvedés volt osztályrésze, ki úgy halt meg, hogy a nemzet, melyet szellemi kincseivel gazdagított, nem is tudott róla, évtizedekkel halála után részese lőn a hálának, elismertetésnek, dicsőíttetésnek . . . Jenőy Kálmán nem élt. Alakját a költő képzelete alkotta meg. Katona, Kisfaludy Károly, Kazinczy s a magyar irodalom sok más nagyjának, talán Csokonainak is sorsát, személyét olvasztotta bennük eggyé a költő Jókai Mór s célja, mint maga irta, egy emberöltővel ezelőtt az volt, hogy az ujabb nemzedéknek, a mü folytatásában csüggedni kezdő írói nemzedéknek bemutathassa: „Nézzétek! így küzdének azok, kik a müvet megkezdék. Ilyen sötét vala a mult!" A mult sötét vala. Ámde fényes-e a jelen? Nem ujulnak-e meg a jelenségek, amint emberölők születnek és kivesznek ? A történet megszokta ismételni önmagát. Ma újság gyanánt fogadják némelyek azt a nagy szociális mozgalmat, mely egész Európát újjáteremteni készül s elfeledik, hogy a kenyér miatti harcnak egész sorát találjuk naggyá lett és nagyot bukott birodalmak történetében, mikor „Panem!" kiáltotta oda a kifosztott nép a bőségben lakmározóknak. És ha ismétli magát a történet, vájjon nem ugyanígy vagyunk-e az irodalom-történelemmel ? Ha nagyjait nem értette, nem méltányolta az a nemzedék, mely Csokonait üldözte életében és halálában is, Katonát ismeretlenül hagyta sírjába szállani, Kisfaludy Károllyal a nélkülözések és szenvedések Kálváriáját járatta végig, s a szent öreget Kazinczy Ferencet nyomorúságban hagyta tengődni, hogy ekképen Széphalom a nemzeti hálátlanság égbekiáltó némasága, a nemzet-szégyen Káinbélyege legyen, vájjon máskép cselekszik-e e mai kor? Más-e ez a nemzedék, hálásabb-e az a nép, mely diszes palotasorok közt éli világát s hivalkodva tárja fel fényét, pompáját messze földről jött vándor idegenek bámuló szeme előtt? Vájjon más-e már ez a nemzedék ? Felelek reá. Igenis más. 60—70 esztendővel ezelőtt éltükben mellőztük a Nagyokat és Dicsőket, de hálás elismerésünket egy emberöltővel később elvittük sírjaikhoz, ma éltükben magasztaljuk őket, környezzük a megillető hódolattal és halálukban — megfeledkezünk róluk. Utolsó titánja nemzeti irodalmunknak, halhatatlan Jókaink, ez a Te sorsod! Mikor a nagyok nagyjai közül Petőfi ifjúsága teljében, Vörösmarty férfi-kora delén, Arany bevégzett munkája alkonyán — mindannyian már oly régen — eltávoztak e földről, Te egyedül maradtál meg nekünk, hogy két emberöltőn át másokkal egyetemben, egy végső, az egyedüliség fenségétől körülsugárzott emberöltőn át, egymagad képviselje a titánok sorát. Állj, mint obeliszk a sivatag közepében, melynek méltóságos alakjára, csudás írásaira kegyelettel tekint az újkor gyermeke. De az obeliszk is megroppant és letört. Te is meghaltál. Lejárt veled a titánok kora ... És mi lett a sorsod ? Fájdalmas ellentéte annak, ami lelked szülöttének Jenőy Kálmánnak volt sorsa. Kit éltedben ünnepeltek, körülrajongtak, nem jut osztályrészedül a kegyelet köteles elismerése, a hála természetes megnyilatkozása. Nem jut osztályrészedül, hogy méltó emléked felállításáról a nemzet Hozzád méltón kívánna gondoskodni. Megdöbbenéssel tekintünk szét az országban s elkeseredéssel vetjük szemünket a főváros, a Jenőy Kálmán megálmodta főváros felé. Hol vannak a férfiak, kiknek jellemét ezer módon megörökítette, hol a nők, kiknek bájos 'lényét ezer alakban varázsolta elő, hol a millió magyar, kinek nevét ő tette ismertté ócenontúli világrész legtávolabbi zugában is, hol van a nép, melyért szive dobogott, melyet megdicsőített, hol a főurak, kik elé örökké követendő példányképet állított, hol marad az a dinasztia, melyet tolla csodás hatalmával népszerűsíteni igyekezett? És merre láthatók a magyar szellemi élet összes faktorai,