Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-06-23 / 25. szám

ségi írásbeli vizsgálatok terén, mint az idén. Itt is, ott is az érettségit tevő tanulók iparkodtak kijátszani a törvényt, de rajta vesztettek, s jogosan bűnhődtek is érte. S e tünet nem volt válogatós a középiskolák egyetlen fajtájában sem. A gimnázium, a reáliskola és a kereskedelmi iskolák részesültek benne egyformán. B ez az, ami gondolkodóba ejt minden pedagógiailag elmélkedni tudó embert. Hisz eddig csak a klasszikus tantárgyak iskolái, a gimnázium ellen dübörögtek az u. n, humánus elmefuttatások, s most ime: kitör a baj a dédelgetett reál-, sot még a szakképzettséget nyújtó kereskedelmi iskolákban is. Hol itt a hiba? A tantárgyakban nem lehet. Hisz akkor sem a reál-, sem a kereskedelmi iskola nem életre való. Már pedig ezek az iskolák csakugyan azt tanítják, amit egytőlegyig a mai úgynevezett modern és hasznos szakismeretek körébe tartozik. Itt nincs sem római, sem görög klasszikus, ami a mai élet- s világfelfogástól távol esik. S mégis megtörtént e tanító intézetekben is, amit annyiszor vetettek a gimnázium szemére, — hogy: az érettségizők gyöngébbek voltak a vizsgálati törvényekben föltételezett erkölcsi parancsoknál. Első tanulság belőle tehát ez: Ne vessen senki követ a tanuló ifjúság ily botlásából magára az intézet tantárgyaira. Az egyik tantárgy éppen úgy csábít, sokszor beleszorít a törvények kijátszásába, mint a másik, ha erre a körülmények oly egybetalálkozók. S a körülmények ezen összecsomósodása az, amiből a másik tanulság kibontja ágait. A mi iskolai felsőbb hatósági intézkedéseink olyanok, hogy valósággal kényszerítik a tanári karokat (főleg a maximális 33°/

0-es buktatás elvénél fogva) a nem oda való elemek felsőbb osztályba felvitelére. Amint ez az elem a felsőbb osztályokba jutott, mintegy védő bástyák közé került a jogosan szigorúbb osztályozás ellen. A társadalom fölületes és egyéni érdekeket szolgáló közvéleménye tilalomfaképpen állítja oda a jelszót: ha már a felsőbb osztályba feljutott a növendék, nem szabad őt szigorúan megítélni. Ennek támogatására siet a miniszteri rendelet is, mely az ismétlő tanulónak a felsőbb osztályokban is, ha két tantárgyból bukott el, megengedi a javítót. Ily befolyások s tanügyi intézkedések ölelő karjai között igen sok ifjú észre sem veszi, egyszer csak a középiskola legfelsőbb osztályába jutott, ahol majd év végén erős tortura alá veszik tudományát, s amit az előző osztályokban elsajátítani nem birt, vagy nem akart, az kitudódik, s bűnhődést von maga után. Szükség törvényt bont. S mivel más expediens nincs, és boldogulni valahogyan mégis kell, — hát amit a tudás nem bir meg, az ifjúi elme leleményessége próbálja meg a siker útját, szem előtt tartva a közmondást: a czél szentesíti az eszközöket. S Isten tudja, nem birom drákói szigorral elitélni e szerencsétlen ifjúkat. Nem ők, más itt a hibás. Ez a másik tanulság a jelen tanévi érettségi botrányokból. A harmadik megszívlelendő tanulság belőle pedig az, hogy minden tanítás erkölcsi alapelve: a kötelességteljesítésre szoktatás. Azt az ifjat nem azért küldik iskolába, hogy ott napot lopni tanuljon, hanem, hogy megszokja a kötelességteljesítés nehéz parancsát. A régi nevelés-oktatás ezen az alapelven nyugodott és teremtett is hatalmas kötelességtudó nemzedéket. A mai oktatás csak fitymáló kritikus alakot szaporít, akik saját mult iskolai hanyagságukat az intézetekre hárítják, ahol tanultak, s önmaguk erkölcsi fogyatékosságára pedig a hazug önérzet piszkos fátyolát borítják. Ujabban az iskoláztatás egyik főfeladatául a jellemképzést tűzik ki. Kormányunk ide vonatkozó programmpontja is e nevelő-oktató cél köré csoportosítja a közoktatás erkölcsi feladatára irányuló nézeteit. Nagyon helyes. Itt is van már e nemesebb irányelvnek is az ideje. Azonban mindenekelőtt ki kell küszöbölni mindazon régi intézkedéseket, amelyek a tanuló-ifjuság igazi kötelességérzetének kifejlődését meggátolták és amelyek nevelésünkben, főleg az utóbbi évtizedben a hiúságot, a lelki gyöngeségek emez ős okát tették a nevelői ráhatások központjává. Most a tanulók legnagyobb része a a kalkulusokért tanul. Otthon egyebet sem hall, csak azt, hogy ha meg nem bukik vagy ha j e 1 e b, illetve legalább j ó osztályzata lesz, ilyen meg olyan jutalomban részesül. Arra, hogy a tudományt önmagáért szeresse és hogy a kötelességteljesítés az ember első erénye, vajmi keveset figyelmeztetik őket. A tanító, tanár megteszi ezen intést ugyan, de semmit sem ér vele, mert lerontják otthon és a társadalomban. A régi korszak nem ismerte a sok kalkulust, nem tette ki vastagabb betűkkel az értesítőbe a jelesek nevét, sem nem közöltette a lapokban a jelesek névsorát, sem nem ismerte az osztrák gyártmányú egyetemi kitüntetéseket és mégis mily sok nagy jellemet és erős szellemeket nevelt, akiknek példáiból merítjük még mindig magunkba azt a kis jót, ami bennünk még meg van. Vájjon erős jellemű társadalmi osztály lesz-e abból, amelynek ifjúkorában az iskolában a nemes és szép dolgokért való törekvést a hiúság szertelen ingereivel tartották ébren ? Ilyen társadalmi osztályból, igénytelen felfogásom szerint, a haza és a közügyek árulói kerülnek ki nagy számmal. Nevelő-oktatásunk eme kóros állapotára is felhívja a jelen iskolai év a szives megfigyelőt. Felhívja még egyre, mint kiválóbb tünetre. A sok érettségi botrány megszólaltat több régi előkelő tanügyi férfiunkat is s közülök néhányan azzal vélnék elkerülni e botrányokat, ha a tanárok nem rémítgetnék az érettségivel évközben az ifjút. Igaz ugyan a közmondás, hogy jobb féli, mint megijedni s ha a tanár esetleg e szempontból figyelmezteti tanítmihamarább egybeforrt, ez azonban csak gyakori leváltásunkban nyilvánult meg. Gondolhatják tehát Önök, mily kétségbeesés és fájdalom fogott el, midőn egy délután hivatalomból lakásomra térve, egy sürgönyt kézbesítettek nekem e rövid, de vérfagyasztó tartalommal: „Jöjj azonnal. Margit meghalt. Zsiga." Nem vagyok képes leirni azt a kétségbeesést, mely erőt vett rajtam és még ma is, ha erre a táviratra gondolok, a fájdalom könnyeket csal szemembe. A legfájdalmasabb lelki állapotban rohantam ki a pályaházhoz, ahol épen csak annyi időm volt, hogy jegyet válthassak s alig hogy fölugrottam a vonatra, az már el is indult. Kimondhatatlan lelki kinokat és fájdalmakat állottam ki a hosszú úton. Minden egyes perc örökkévalóságnak tünt föl. Szerettem volna sirni, de nem tudtam. Fájdalmam kétségbeejtő volt. Úgy éreztem, mintha a saját lelkemet tépték volna belőlem. Az egész uton attól féltem, hogy fájdalmamban megőrülök. Végre megérkeztem. Bátyám kocsija az állomásnál várt rám. Belevetettem magamat és megparancsoltam a kocsisnak, hogy hajtson úgy, amilyen gyorsan csak tud. Megtette a szegény fiú. Szinte jól esett látnom, hogy az ő arcán is ott ül a bánat és szomorúság. De annál nagyobb és kínosabb volt a meglepetésem, midőn bátyám házának udvarára megérkeztem és ott, mintha mi sem történt volna, mindenkit dolgozni láttam, mint akármelyik más közönséges napon. De azon már valósággal megbotránkoztam, hogy bátyám az ebédlő asztalnál a legjobb étvággyal falatozott. E fölött való megbotránkozásomban még csak szóhoz sem tudtam jutni. — Csakhogy megérkeztél ! — volt bátyám első szava. Én már nem birok ezzel a tunya népséggel. Még dolgozni sem akartak ma. Azután ez a sok költség ! Ezek tönkre akarnak engem tenni. Azt akarják, hogy mindjárt osszam ki köztük az egész vagyonomat. És ez a temetésrendező társaság! Hallatlan ! Még 100 frtot mert kérni! No de nem adtam meg nekik. Hivattam egy másikat a szomszéd városból. Ez megelégszik 30 frttal is. — Készen vannak már a gyászjelentések ? — kérdém, midőn végre szóhoz jutottam. — Dehogy vannak. Minek még azzal is szaporítani a költséget ? Egészen fölösleges dolog ! Nem feleltem rá semmit, hanem elhatároztam, hogy még aznap bemegyek a városba és elkészíttetem a gyászjelentéseket. De előbb még meg akartam nézni drága halottamat. Bementem tehát a szalonba, hol egyszerű fehér ravatalon feküdt szegény sógornőm. Megtört, beesett szemekkel, elsárgult arccal. Leborultam s vérző szivvel ontottam könnyeimet. Szülőink halála óta nem mért rám a sors ennél nagyobb csapást. Sürün hullattam könnyeimet. A fájdalom valósággal elkábított, úgy, hogy nagysokára tértem magamhoz. Fölállottam, de eltakartam szememet, mert nem mertem a kedves halottra nézni, nehogy fájdalmam újra kitörjön. Befogattam és a városba hajtattam. A gyászjelentéseket megrendeltem és ott bevárva, míg elkészültek, elküldöttem azokat s haza hajtattam. Késő este volt. Mielőtt lefeküdtem volna, még néhány intézkedést tettem a holnapi temetésre. A cselédségnek kiadtam a legszükségesebb parancsokat és bementem szobámba, mely a szalonnal, amelyben a ravatalt fölállították, szomszédos volt. A hosszú utazás, a nagy fájdalom s a bátyám iszonyatosan közönyös viselkedése folytán keletkezett fölhevült állapot egészen kimerített és én mély álomba merültem. Nem tudom meddig tarthatott ez az alvás. De egyszerre csak úgy tetszett, mintha egy női alakot vettem volna észre ágyam előtt állni. Görnyedt alakjáról, beesett arcáról és szeméről, bánatos tekintetéről azonnal ráismertem. Margit volt, az én sógornőm. Egész testemet remegés futotta át. Kiáltani akartam, de nem jött szó az ajkamra. Az alak közeledett felém, megfogta kezemet és tisztán hallottam hangját: — Feri, hát te is? Te is el akarsz temettetni ? Te sem hiszed, hogy én nem haltam meg? Ne hagyj eltemettetni Feri! Én még élni akarok! Nem haltam meg. Eleresztette a kezemet, s egyet sikoltott: — Feri, ne hagyj! — és eltűnt, én pedig fölébredtem. Nem is tudtam többé elaludni. Fölkeltem és felöltözködve járkáltam szobámban a legizgatottabb lelki állapotban. De a ravatalhoz bemenni nem mertem, nem tudtam. Az álom oly benyomást tett rám, hogy elhatároztam, hogy mielőtt a temetés rendezéséhez fogunk, a halottat egy-két orvossal újra megvizsgáltatom. Mire ez az elhatározás megérlelődött bennem, már világosodni kezdett. Azonnal befogattam és beküldöttem a szomszéd M . . . városba orvosért. Számításom szerint 9 órára kellett volna az orvosnak megérkezni, de már elmúlt 10 óra is és sem az orvos, sem a kocsink nem jött. Izgatottan járkáltam az udvaron föl s alá és minden percben a kapuhoz szaladtam, nem jön-e még az orvos ? De az csak nem jött. Végre 11 óra tájban bementem a ravatal szobámba, ahová az én parancsom folytán idegent nem bocsátottak be a cselédek. Odaléptem a ravatalhoz. De mi ez ? Káprázat vagy tényleg úgy van, amint látom, a szemek fényié-