Pápai Hirlap – III. évfolyam – 1906.

1906-05-26 / 21. szám

Már ismeretes előttünk azon helybeli törekvés, mely egy pipakupakoló gyárat, illetve vállalatot akar Pápán létesíteni. Nem tudjuk, mennyire fejlődött ez a dolog, azonban lelkünkből óhajtjuk ennek a hasznos és szép tervnek mielőbbi megvalósítását. Most mi meg két olyan gyár alapítására hivjuk föl a közfigyelmet, amelyek létesítése nem ütközik sok nehézségbe és amelyekre ennek a városnak természeti fekvése mintegy ráutal bennünket. Az egyik gyár lenne a bőrgyár; a másik: a margarin gyár s ehhez járulna harmadik közgazdasági tervnek egy, a Pápától kiinduló balatonvidéki vasút. Ez utóbbit már régóta kivánja közönségünk s amióta a két vicinális, a csornai és bánhidai vasút kárát látjuk, azóta ez a terv méginkább előtérbe lép, mint olyan, amely hivatva volna annak a másik két vicinálisnak csapását legalább némileg enyhíteni. A Pápa mellett esetleg megnyitandó kőszén bányák és a velők járó ipari telepek szinte kiáltják városunk fülébe, hogy hallja meg az okos szót. A bőrgyár megvalósítását megokolja a múlt és a természetes helyzet. Ami a múltra hivatkozást illeti, mindenki tudja, hogy itt csak nem is olyan régen virágzó bőrgyártás volt. Az idegen, főleg az osztrák bőrcikkek bezúdítása tönkre tette ezt úgy nálunk, mint hazánk más városaiban is. A sok bőráru iparos: csizmadia, timár, cserző, tobakos, irhás stb. iparosok itélő nagy száma, amelyek közül már csak a csizmadiák és a cipészek maradtak fenn, mutatja, hogy igenis Pápán a bőrgyártás egykor virágzott. Amit a múlt megbirt Pápán, mért ne birná ezt meg a jelen? Hisz ugyanazon természeti föltételek, melyek régen megvoltak nálunk a bőrgyártáshoz, megvannak most is. Van hatalmas erdőség közelben, melyben a cser kifogyhatatlan; mellettük hatalmas mészégető kemencék biztosítják a szükséges mészmennyiséget. A Tapolcza vize pedig a város szélén folyik s e gyártmányokra igen használható. S végül, amit először kellett volna említenünk: a nyersbőr tulajdonkép a mi vidékünkből megy legnagyobb mennyiségben Wienbe (Bécsbe!). Külföldön ha egy gyár készül, vagy egy kisebb iparvállalat gyárrá bővül, rendesen ilyen természeti előfeltételek kellenek hozzá. Ami régi kisebb gyárosaink és iparvállalati tulajdonosaink is e szerint az okos terv szerint telepedtek le valahová. Nálunk, ha egy gyár nem prosperál, annak sok esetben az az oka, hogy ezen természeti előfeltételek nincsenek meg. Legföllebb meg van a részére a városoktól kierőszakolt vicinális, községi, illetve városi adóelengedés, ingyenterület stb. s állami jó nagy szubvenció. A többit a maga tőkéjéből kell fedeznie, — ha ugyan van — s esetleg a gyárral ellentétes természeti akadályok leküzdésére kell fordítania haszna nagy részét. Ügy vagyunk ipari, illetve gyári telepeink egy részével is, mint a helyiérdekű vasutakkal: amelyek nem a természetes elvek, hanem a protekció, egyesek rút magánérdeke és a nagybirtokú, vagy nagytekintélyű egyének privát szándékai és hasznai szerint létesültek. Nincs is bennök nagy köszönet. Vicinálisaink közül 2—3 kivételével mindre ráfizetnek a városok és községek. Az állami segélyezésben fölállított gyárak nagy része pedig egymás után adja be derekát a külföldi, főként az osztrák érdekű kartelleknek. A harmadik, a margarin-gyár, lehet, hogy sokaknak nem tetszik, mert féltik a vaj meghamisítását tőle. Azonban nem ilyen kicsinyes szempontok szerint kell és szabad efféle fontos ipari mozgalmat megitélnünk. Hiszen akkor gyár, főleg nagy kéményű gyár egyáltalán nem lehetne egyetlen város, vagy község közelében sem, a levegőrontó füstje miatt. És mégis mennyi nagy ily gyárunk van bent a városokban, vagy a városok, községek mellett közvetlenül. A gyár alapításánál a fő cél, hogy valamely nagyobb közkereseti cikknek gyártását biztosítsa, s a másik szintén fontos szempont, hogy a gyár vidékén lakó népnek lehetőleg nagy hasznára legyen. Sokszor hallom, hogy a vidékről mily sok zsírt, zsiradékot, faggyút szállítanak ki külföldre olcsó pénzen, amely aztán más, legtöbbször margarin formájában jő vissza drága pénzért hozzánk. Hát, ha e nyers árúkkal oly bőven el vagyunk látva s eladván olcsón a külföldnek, drága pénzen vesszük azt vissza: mért ne maradhatna itthon ez a nyers anyag s mért ne munkálnók föl mi, a magunk nagy hasznára! ? Gondolkodjanak efölött a magyar ipart szivükön viselő polgáraink s úgy ezt a gyáreszmét, mint a másik két kérdést is hányjákvessék meg jól magukban és, ha lehetséges anyagi tekintetben, toborozzanak hiveket e célok megvalósítására. Pápa város hálás köszönettel emlékezik meg mindenha nevökről, mint legnagyobb jótevőiről. Győri Gyula. Bocskay-ünnep. — 1906 május 20. — A bécsi békekötés háromszázados évfordulója alkalmából a helybeli református főiskola lélekemelő szép ünnepélyt rendezett. Az ünnepély a tornacsarnokban folyt le, melyet díszes nagy közönség, a tanári kar, a főiskolai ifjúság s a leányinternátus növendékei teljesen megtöltöttek. A szereplők számára fenntartott pódium mögötti falat a dicső emlékű Bocskay István fejedelemnek szinnyomatu képe ékesítette. A műsor első számaként a ref. főiskola és a ref. tanítónőképző-intézet vegyes énekkara énekelte el a Himnuszt. Hazafias áhítat fogta el a lelkeket, mikor a nemzeti ima fenséges dallama 80 leány és 120 ifju ajakáról gyönyörű összhangban felcsendült. Gáty Zoltán mesterileg vezette a kart, melyet zajosan megéljeneztek. Thury Etele főiskolai igazgató magvas megnyitó beszédben méltatta a bécsi békekötésnek hazafias és vallási jelentőségét s meleg szavakban üdvözölte a megjelent közönséget. A megnyitót megéljenezték. Utána ismét a vegyeskar aratott „A meny béli felséges Isten" szivhez szóló szép előadásával megérdemelt sikert. Az ünnep gerincét Kis Ernő főgimnáziumi tanár felolvasása képezte. Mindvégig vonzó és általános érdeklődést keltő előadásban mutatta be hallgatóinak Bocskay István életét és jellemét. Szépen domborította ki Bocskay szabadságharcának kettős jelentőségét. „A lelkiismereti szabadság s a politikai szabadság — úgymond — ugyanazon tőből fakadnak, aki az egyiknek gyökerét kitépi, kitépi vele a másikét is." Sóhajtva szárnyaló szellődben itt legyen, Midőn a hab csobog s a partnak csókot ad, Ha csillagfény remeg ezüstös vizeden, Sáppasztva arcodat. És balzsamos leged, mely illatot lehel, Nyögellö szél, búsan sóhajtó nádtetők: Minden, mit lát a szem, fül hall, beszív kebel, Szóljon: „ Szerettek ők!" Fordította: Ceglédi Sándor. Az én kicsiny földem. Irta: Gaál Mózes. Inventáriumban nem láttam soha, gyermekésszel meg nem mérhettem, hogy mekkora is a mi künnfekvó'nk. Csak arra emlékezem, hogy a felső malmon is felül az országúttal versenyt futott egy keskeny kukoricás, hosszúnak hosszú volt, de szélesnek alig harmadfél láb széles. Megtermett rajta egy szekérderék kukorica, félszekér disznótök, a babra nem is számítunk, mert azt a faluvégi cigányok jókor kitépegették. Nohát ezt a földet elkértem volt már kis gyermek koromban édes anyámtól: — Ezt adja nekem, édes anyám, a többi nem kell. Ha mindenik fiú és mindenik lány kért volna egy-egy földet, már nem igen maradt volna több elosztogatni valója az édes anyánknak. Nyilván azért szerettem meg azt a hosszú földet, mert olyan szép, lapos helyen feküdt, mert az országúton kellett odáig menni és mindjárt a malomnál kezdődött, nem véthettem össze senki földjével a baróti határon. Mert a görbe betűket hamar összerakosgattam, hamar nevén neveztem, de a határmezőben egy-egy megkopott kődarabról, árokról, csonka fűzfáról megismerni, hogy kinek a földje, ez már sehogy sem ment a fejembe. No hiszen, meg is járta velem édes anyám egyszer kétszer, mikor ebéddel küldött ki a nagy legényekhez Egy .vöröspofáju almát nyomott a markomba s így szólott szelíden : — A kihágóban a Beke Andrásék kendere mellett aratnak a legények, oda vidd fiam, Isten vezéreljen az utadon! Egy akkorácska fiút, mint én valék,' csakugyan a jó Istennek kellett volna vezérelnie, mert különben elhűl addig az étel, mig célhoz jutok. Kavicsos volt az országút, forrón sütött a nap, nehezecskének tűnt fel a takaróruhával beborított szotyor, hát a falu végén szép alázatosan felkérezkedtem a Csutak Márton János bátyám szénahordó szekerére. Nein mondhattam merre, meddig, csak ültem a szekérdeszkán és őriztem a szotyort. — Merre viszed az ételt, legényke ? — A mezőre, bátyátnuramékuak. — Úgy no, de merre aratnak ? — Tudja' jó Isten . . . Talán a felső malomnál, az én földemen, — No fiam, ha a te földeden aratnak, akkor szállj le itt, mert mi betérünk erre ni . . . Eredj tovább az országúton Isten nevében 1 Leszálltam és mentem tovább az Isten nevében. Elgondoltam magamban, ha én majd nagy űr leszek, akkor kocsin hozom ki a bátyáimnak az ételt, nem kérezkedem fel más embernek szekerére. Akkor nem kukoricát vetek a földembe, hanem tiszta búzát. Azt sem engedem meg, hogy édes anyám arasson, neki csak a megrostált, megmosott, megőrölt, megszitált búzalisztből kell fehér kenyeret, édes madárkát sütni. Az esik majd jól nekem, az én földem kenyere, az én édes anyám-sütötte madárka. Elértem a földemre, még alig hányta haját a kukorica, aprók voltak a tökök és zöldek, kúszó indáik egymásba fonódtak s az irigy lapuk elfödték, mintha szégyenlették volna, hogy olyan kicsinyre nőttek meg a keskeny földön. Én leültem az árok szélére és kiáltoztam : Jó és szép munkaért és kitűnő szabásért töl>l> kiállításon érmekkel kitüntetve! Mindennemű, férfi-ruhák YAGO I > E ZSO első pápai feríi-divatterme, Pápa, Fő-tér*, 253. sz. Jó nagy munkás szabó segédek felvétetnek. szolid áron mérték szerint készíttetnek.