Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-04-01 / 13. szám

annyira, hogy ez némi tekintetben különös szint visel magán. Legelőbb is egy pár ilyen gyors lebonyolítása ügyről szólunk. Illetékes megyei hatóságunk előtt rég tudott kell hogy legyen, hogy a marcaltői ország-úbon, Marcaltőn, a kocsma közelében, a Holt-Rába hidja elromlott, tehát meg kellett volna javítani mihamarabb, hogy az utasok használhassák. E helyett azonban az történt, hogy évekig úgy maradt a hid s még máig sincs megcsinálva és az arra járó kocsiknak nagy kerülővel, vagy Holt-Rábán kell keresztül hajtatni, amely a part tetejétől a viz mélyéig 3—4 méter mélységű s emiatt már több ember-halál is fordult elő. A kerülő út pedig szintén rosz és süppedős, aminek használatától még jobban félnek az utasok, mint a másiktól. Lehet-e ilyen országutat annyi évig javíttatlanul hagyni törvényhatóságunkban, kérdjük tisztelettel? Másfajta, de szintén hasonló jellegű ügy a megyei rabeltartás finánciájának dolga. Azok a vállalkozók, akik a megyei jrabok élelmezését vállalták magokra, évekig kénytelenek várni pénzökre, míg megkapják. Pedig vagy van rabeltartási alapja a törvényhatóságnak s akkor abból pontosan és gyorsan kiegyenlíthetik e tekintetben a számlákat, vagy pedig — mint értesültünk — a belügyminiszter nyújt rá kellő időben segélyt a megyének e kiadások fedezésére s ennélfogva még inkább s még pontosabban róhatja le efféle tartozásait a megye. Mindenesetre ez a kérdés is egyike azoknak, amelyekre figyelnünk kell. Ide soroltuk a mi királylátogatási költségünk késedelmét is. Evek sora óta várunk rá, de hiába. A múlt évi dec. 12-iki gyűlés óta biztosra vettük gyors megérkezését, de — csalódtunk. Szinte boszantó az eljárás, amit ez összeggel elkövetnek. Minden további miniszteri fölterjesztés nélkül már 6 éve városi pénztárunkba kellett volna érkeznie e pénznek és még ma is ott hallgat a megyei útadóalapban. Nem lesz érdektelen ez ügynek utána nézni megyebizottsagi tagjainknak.*) A katonabeszállásolási dijaknak szinte rendszerré vált késői kiutalása, a megyei pót-, főleg útadók rendszerint elkésett kivetése stb. mind abban a kategóriában foglalnak helyet, ahol a megyei igazgatásunk gyorsaságát hasztalanul keresnők. Ha már oly lassan haladunk, legalább e mulasztást helyre ütné a hivatali pontosság, az intézkedések bár kései, de helyes megtétele. Azonban sajnos, e téren is szembeötlik a hiba. Hogy többet ne is említsünk, az 1904. évi katonabeszállásolási pótadó kivetése sem részleteiben, sem egészében a pápai járásra nézve netn megnyugtató, amennyiben az 1879: XXXIII. t,-c. értelmében alkotott s'főhatóságilag jóváhagyott megyei szabályrendeletünknek megfelelően vettetett ki e pótadó, vagyis a járásankbeli földtulajdonosokra a törvényszerintinek háromszorosa esik, jóval több, mint amit a törvény parancsol. A házosztályadónál ellenben jóval kevesebb a kirótt pótadó a legálisnál. Ebből ered aztán az a tévedés is, hogy az egész vármegyére jogosan hivethető földadó utáni katonabeszállásolási pótadó összegei majdnem a pápai járás földtulajdonosaira hárulnak. Ezt mi tévedésnek tartjuk és ha az is, sajnálatos pontatlanságnak következménye. Szép és áldásos intézmény a megyei igazgatás, de csak úgy, ha gyors és pontos. Reméljük, hogy a kecsegtető új érában tiszteletreméltó közigazgatási hatóságunk kielégíti e részről a jogos kívánalmakat. —x— *) Nem szabad türelmetlennek lennünk. A régebbi 6 éves elintézetlenségét ez ügynek mi is elitéljük, de mióta az új alispán vette kezébe az ügyet s tett Ígéretet, I azóta még nem sok idő telt el s mi biztosra vesszük, hogy a végleges elintézés már csak hetek kérdése. Szerk. 4—5 év múlva teszi lehetségessé, akkorra pedig az illető háztulajdonosok házuk romjai között nézhetik végbe, hogyan akarják a csatornázással egyidejűleg többé nemlétező pincéikből is a vizet elvezetni. Az alagcsövezés imminens veszélyt van hivatva elhárítani, a csatornázás nagy, állandó, régen meglevő bajokat fog orvosolni, a kettőt szét kell választanunk. Kívánatosnak csupán az a kívánatos, hogy ezek az alagcsövezési munkálatok, minél kisebb költséggel legyenek keresztülvihetők. Az érdekelt háztulajdonosoknak természetesen szintén kell e célra némi áldozatot hozniok, hogy minő arányban és hogyan, azt döntse el a képviselő-testület bölcsesége. A csatornázással pedig — várjunk kissé! Azok a szép szavak, melyek a legutóbbi képviselő-választások alkalmával szerte az országban elhangzottak, mind biztatva Ígérték az új városi törvény megteremtésének törvényhozási programmba felvételét. Hisszük, hogy az új városi törvény a városok boldogabb. korának hajnalhasadását fogja jelenteni. — ör — Vármegyei dolgok. A vármegyei adminisztrációnak kell, hogy egyik lényeges tulajdonsága és ismertető jele legyen a pontosság és a kellő gyorsaság. Az a hivatalos kör, amelyből hiányzanak e tulajdonságok,, bizalmatlanságot kelt maga iránt és méltán hivja ki magára a kritikát a figyelők részéről. Vármegyénk hivatalos dolgai közt is akadnak olyanok, amelyekre reá fogni a pontosságot lelkiismereti erőmegfeszítéesel sem lehetne. Ami pedig a gyors intézkedést illeti, abban még mindig sok a kívánni való, úgy gyűrt asztalterítőn homályos, nedves poharak ; mindenekből azt látja az ember, hogy itt lakoma volt. Az oldalszobából elmosódott hangok szűrődnek ki, nevetés hangzik, billard-golyók gurulása, összekoccintott poharak. A tábornagy be akarta fejezni a játszmát, ezért vár a sereg a parancsra. Mikor a tábornagy egyszer megkezdi a játszmát, összedőlhet az égboltozat, semmi a világon meg nem szakasztatja vele. A biliárd ! A háború nagy emberének ez a gyöngéje. Olyan komoly emellett is, mint a csatában. Díszben van öltözve, a melle tele rendjelekkel, a szeme fénylik, az arca kipirul a lakoma gyönyörűségétől, a játéktól, a grogtól. Hadsegédei körül állják, buzgón, tisztelettel s szinte elájulnak a bámulattól mindenik lökés után. Mikor a tábornagy egy-egy pontot szerez, rohannak a jegyzőtáblához s mikor a tábornagy szomjas, a grogot mindegyikük akarja készíteni. A vállrózsák, tollbokréták suhognak, a keresztecskók csengnek. Ezek a kedves mosolyok, az udvaroncok finom bókjai, ezek az új egyenruhák ebben a tölgyfa-burkolatu magas teremben, melynek ajtói a parkra nyílnak, eszébe juttatja az embernek a compiégnei őszöket, s elvonja kissé a figyelmet azokról az emberekről, akik mocskos köpönyegben áznak, fáznak odalenn az úton és oly sötét csapatokba verődnek az esőben. A tábornagy játszótársa egy apró vezérkari kapitány, fűzött, gondosan fésült keztyüs báb, kitűnően ért a biliárdhoz is, s a föld összes tábornagyait képes volna megverni, de még job- j ban tud főnökétől tisztes távolban maradni s

! most épen azon van, hogy ne nyerjen, de ne is nagyon könnyen veszítse el a játszmát. Igen, rá határozottan nagy jövő vár . . . Figyelem, fiatalember, csak vigyázat. A tábornagynak tizenötje, önnek tize van. így tovább is egész végig, s ön többet tett az előmenetele érdekében, mintha ott kinn lett volna a többiekkel, szakadó záporban, bemocskolta volna szép egyenruháját, vállrojtját, várva a parancsra, amely csak nem akar jönni. Valóban nagyon érdekes játszma. A golyók futnak, összeütődnek, egymás pályáján keresztül szaladnak. A billardpárna jól visszaveri a golyókat, a posztó átmelegszik . . . Hirtelen egy ágyúlövés lángja csap fel az égre. Tompa dörrenés reszketteti meg az ablako- i kat. Minden összerezzen; egymásra tekintenek nyugtalanul. Csak a tábornagy nem hall semmit, semmit. Az asztalra hajolva épen most eszel ki egy nagyszerű visszafutó lökést; igen, ez az ő saját fortélya, az övé ; ah, a fényes visszafutás ! De még egy új villanás, aztán egy másik. Egymást éri az ágyúdörej. A hadsegédek az ablakhoz futnak. Mi ez ? A poroszok talán csak támadnak ? — Nos, támadnak ! — szól a tábornagy dákóját megkrétázva ... — Játszani, kapitány úr ! A vezérkar bámulva néz össze. Turenne, aki ágyutalpon aludt, semmi ehhez a tábornagyhoz, ki oly nyugodtan áll a biliárd mellett a csata pillanatában is. E közben a lárma mind erősebb lesz. Az ágyudörgésbe belevegyül a golyószórók fütyülése és sortüzelés ropogása. Vörös pára csap fel a gyep szélén, fekete füst. Az egész park tüzfényben áll. A pávák, a fácánok rémülve kiabálnak, az arab lovak puskaszagot érezve ágaskodnak az istállóban. A vezérkar mozogni kezd. Sürgöny sürgönyt ér. Lóhalálában jönnek a küldöncök. A tábornagyot kérik. A tábornagy megközelíthetetlen. Hisz mondtam : nincs ami megakadályozza a megkezdett játszmában. — Játszani, kapitány úr ! A kapitány szórakozott lesz. Hiszen még fiatal. No lám, elveszíti a fejét, megfeledkezik a játékról, egymás után sorozatokat osinál s már ! majd megnyeri a játszmát. Most a tábornagy dühbe jön. Meglepetés, harag ül ki az arcára hirtelen. Ebben a pillanatban vágtató ló rohan az udvarra. Egy hadsegéd, tetőtől talpig sárosan, megszegi a parancsot. Egy ugrásra fenn terem a lépcsőn. — Tábornagy úr! Tábornagy úr! Hogyan fogadják szegényt! A haragtól önmagából kikelve, vörösen megjelenik a tábornagy az ablaknál, dákóját a kezében tartva. — Ki az? Mi az? Hát nincs itt őr? — De tábornagy úr ! — Jó, rögtön . . . várják a parancsot! — S becsapja az ablakot.