Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-02-11 / 6. szám

Becsület és párbaj. (Részlet egy nagyobb tanulmányból.) A társadalmat az ujabbi időben különös előszeretettel hasonlítgatják az élő emberhez, működésének megnyilatkozásait pedig az egyes ember szerveinek munkájához. Senki sem vádolhat bennünket szarkazmussal, ha azt mondjuk, hogy a mi korunk társadalmának szellemi képességei között, igaz ugyan, az értelmi tehetség bámulatos eredményeket ért el, de az ítélőtehetség nagyon rosszul teljesíti a maga feladatát. Az érzékszervek között is megfelelő lehet mindegyik, de az erkölcsi érzék ugyancsak sok kívánni valót hagy hátra. És ehhez hozzá kell vennünk annak konstatálását, hogy a társadalom lelkiismeretének nincsen méltó megnyilatkozása. Már pedig ítélőtehetség, erkölcsi érzék és lelkiismeret nélkül a társadalom, — tökéletes valóban nem lehet. De lássuk ennek az erkölcsi arcképnek néhány vonását. Mindenekelőtt szemünkbe tűnik, hogy a társadalom az ember igazi értékét megállapítani nem tudja. ítéletét külső tényezőkkel befolyásolhatja. A születés, a külső megjelenés, a vagyon stb. adják meg nála az ember értékét, míg emellett az igazi, az erkölcsi érték ugyancsak kevéssé jön számításba. A társadalom tiszteletébe az embereknek nagy része úgy születik bele ; a becsülést úgy öröklik, mintha ez az erkölcsi kincs is egy halom arany, takarékpénztári könyv, vagy ezer hold föld lenne. Es milyen sokan vannak, akiknek eszébe sem jut, hogy azt talán meg is kellene érdemelni ! És ezt még csak rossz néven sem vehetjük, hiszen a társadalom velük szemben ily kívánságokkal soha fel nem lép. Az ember értékének helytelen megállapítása magyarázza azután azt a sajátságos elfogultságot, mellyel a társadalom a különböző hivatásokat megítéli és megbecsüli. Ez magyarázza nevezetesen, hogy az élethivatásokat nem az általuk betöltött munka fontossága, hanem az azokkal egybekötött anyagi s társadalmi előnyök szerint ítéli meg. És míg a gazdagonjutalmazott állásban működőkkel szemben szinte vadássza az alkalmat az elismerésnyilvánításra, addig a többiekkel szemben ugyancsak fukar úgy az anyagi, mint az erkölcsi jutalom odaítélésében. Ez a társadalom ítéló'tehetségének gyarlóságát mutatja. Roszszúl ítéli meg az ember értékét. Külsőség után indul, holott az ítélet alapját csakis az ember hivatásának . helyes elbírálása, s a tisztelet alapját a hivatással járó kötelességek hű betöltése képezheti. Az ítélőképesség gyöngeségének egy másik példája is itt áli előttünk. A mi társadalmunk csak agy játszik a magasztos erkölcsi kincset jelölő szavakkal. A becsillet szó ott van ajakán minden pillanatban. S talán éppen azért, mivel oly sokat foglalkozik vele, bizonyos jogcimet alkot magának, mintha ő volna a becsület kizárólagos bizományosa. Ma egyet lovagjává avat, — s annak életútja diadalút lesz, — holnap tizet megfoszt annak nimbusától és azok mint a bélpoklosok, száműzetnek a társadalom kiváltságosainak elzárt köréből. Lehet, hogy ha a társadalom által becsületlovaggá avatott ember elé egy erkölcsi tükröt tartanánk, mely lelkének képét visszatükrözni képes volna, az csakis egy nagy sötét foltot mutatna, amire bajosan volna ráfogható : hogy ez becsület. Az is lehet, hogy azok, kiket a társadalom becsületüktől megfoszt, ártatlanok, lehet, hogy szivükben a kötelesség hű teljesítésének tudata megvan, — pedig ez a tulajdonképeni becsület; — lehet, hogy embertársaiknak tiszteletét ártatlanul veszítik el, — de ez nem becsület, hanem csak becsülés, — mégis becsteleneknek tekinti őket az emberiség nagy része. Ez is csak gyarló társadálomban lehetséges ! S ez nem mutat mást, mint a társadalom ítélőképességének gyöngeségét. S az egyik tévedés a másik alapja lesz. A társadalom, mely a becsületet meg tudja sérteni, az a sértést helyre is tudja hozni. Az a társadalom, mely becsületétől meg tudja fosztani az embert, az a becsületet újra vissza is tudja neki adni. így aztán, — bocsánat a köznapi kifejezésért, — a társadalom egy valóságos becsület-reparáló intézetet állít fel h párbaj intézményében. Egy darab középkor ez, a felvilágosodás és művelődés századainak érthetetlen hagyománya. Önmagát tekintve is, egy valóságos szörnyszülött. Gondoljunk csak arra, hogy a becsület erkölcsi méltóságunk tudata, — tehát személyi kincs, — a párbaj pedig külsőleges dolog, tehát formai cselekedet. És mégis ezen intézmény jóvoltából külső formai cselekedet visszaadja az embernek belső erkölcsi értékét, sőt az még fokozza is. Míg ellenben a külső formai cselekedet esetleges mellőzése megfosztja az embert a beíső személyi kincs birtokától. Vagyis a társadalom oly viszonyba hozza a becsületet a párbajjal, mely már a fogalmak ellenmondásos voltában mutatja az egész viszony tarthatatlanságát. És e mellett oly feladatot biz arrra a szegény párbajra, amit sem mi képen sem teljesíthet, azon egyszerű oknál fogva, mert a becsülethez semmi köze nincsen. Amint száz párbaj megvívása nem tett még senkit becsületessé, úgy egy párbaj meg nem vivása nem teheti az embert becstelenné. De éles ellenmondásra találunk különösen akkor, ha azt hangsúlyozzuk, hogy a becsület erkölcsi kincs. Ellentét áll előttünk, mert hiszen a párbaj, mint az életnek kockára tevése, illetőleg annak erőszakos megtámadása, határozottan erkölcstelen. A társadalom tehát erkölcstelen eszközzel harcol erkölcsi jóért. És mégis a párbaj intézményéhez fűzi a becsület reparálásának feltételét. S ha e párbaj kimenetele halálos, — aminek lehetősége pedig mindenkor fennforog, — az életet kioltó golyó, avagy a raegvérezett kard még akkor sem gyilkos szerszám előtte, hanem a becsületnek védője és a becsületnek visszaszerzője

1 Áldozatát megsiratja, de nem gondol arra, hogy ő is elmarasztalható a bűnrészességben. Az a „szerencsés" pedig, — ki a páros küzdelemből győztesnek került ki, a társadalom előtt valami sajátságos összetételű lénnyé alakul. Egy ember az, aki becsületét kireperálta, — tehát becsületes; de ugyanannak kezéhez vér tapad, — tehát gyilkos. Vagyis előttünk áll egy becsületes gyilkos. Az erkölcsi törvény ítéletet mond feje fölött, de a társadalom egyszerűen föimenti s az érdekes emberek élén biztosít neki helyet. És az a gavallér ember, ki átallaná egy szoba levegőjét szívni az egyszer, csak egy pillanatra megbotlott, de azonkívül egész életében korrekt emberrel, boldog, ha ennek a becsületes gyilkosnak kezét megszoríthatja, s ha a jó társaságban a vele együtt megjelenés lehet ajánló levele. Valóban, az erkölcsi gondolkodás gyászruhában állhat meg a társad dom felfogása előtt. S a fájdalomnak érzete annál nagyobb, mert a párbaj ellen megindított küzdelem csak a papir harcmezején jár diadallal, a gyakorlati életben eddigelé kudarc az osztályrésze. És miudaddig, míg a becsületről ily téves nézetek uralkodnak, míg a féráui bátorságnak a vont pisztolycső, avagy az éles kard elé kilépés a hőmérője, s a társadalmi képzettséget a „lovagiasság szabályai szerint elintézett ügyek" száma adja meg, — hiába várjuk a jobb társadalmat, hiába váruak érettebb kort, amely igaz ítélő'tehetséggel rendelkezik. Kapi Béla. Járvány és iskola. Ismerős kézből kaptuk az itt következő levelet, amelyet, méltányolván a benne kifejezésre jutó aggodalom alapos voltát, szívesen közreadunk, orvosi munkatársunk számára azonban fenntartjuk a válaszolás jogát. Tisztelt Szerkesztő Űr ! Tudom, hogy lapjf nem tartozik azok közé a vaskalapos újságok közé, amelyek kínai fallal zárkóznak el olyan véleménynyilvánítás elől, amely nem a szerkesztői iroda falai között született meg. Vettem észre, hogy többször helyt adott már a nagyközönség köréből jövő észrevételeknek s általában a közönség hangulatának hű tolmácsolója szokott lenni. Ebben a tapasztalatomban bizva, kérem szíveskedjék jelen soraimat közreadni, kérem ezt még abban az esetben is, ha a szóba hozandó ügyben nem osztoznék nézetemben. Mert azt viszont tudom, hogy ez a nézet nemcsak a magamé, sőt mondhatom, hogy igen sok ismerősömmel beszéltem, akiknek hasonlóképen mint nekem, elemista gyerekük van s ezek mind buzdítottak, vigyem nyilvánosságra azt az ügyet, amely minden pápai taníttató szülőnek közös ügye. Arról akarok szólni, Szerkesztő Uram, hogy jelenleg az idei iskolai esztendőnek hatodik hónapjában vagyuuk s az elemi iskolákban még összesen két hónapot sem tanítottak. A nyár folyamán fellépett kanyarójárvány miatt az iskolákat csak sülyedt, mint rendesen túlozás. Ütasok nagyrészt megmenekültek. VI. Parker bankárnak, Baltimere. Csodálatos menekülés. Most értem partra itt. Británnia összeütközés következtében elsülyedt. Árbocra másztam és egész éjjel hánykódtam. Más nap reggel Fokvárosba vitorlázók vettek föl. Madeirába kikötöttem. Első alkalommal Baltimoreba jövök. George Duff, Funchal. VII. George Duff-nak Funchal. Parker bankár többé nem létezik. Társa hamisított és megugrott. Parker meghalt. Leányától levél várja itt. Blackburn, csődtömeg gondnoktól, Baltimore. VIII. Blackburnnak, Baltimore. Hol van Parker Alice ? (válasz fizetve.) George Duff, Funchal. IX. George Duffnak, Lunchal. Eltűnt. Blackburn, Baltimore. X. Duffné asszonynak, London. Most érkeztem. Alicenek semmi nyoma. Levélben azt mondja, körülményei miatt nem lehet enyém. Nem térek vissza, mig nem találom. George fiától, Baltimore. XI. George Duff, Baltimore. Komolyan könyörgöm, jöjjön haza, a Británnia összeütközése miatt. Tanúságától függ becsületem és exiztenciám. Johnsontól, Sultán kapitánya. XII. Duffné asszonynak, London. Kötelességem haza hiv. Alicet nem találom sehol. Ma New-Yorkba megyek. Másnap Angolországba indulok. Szerencsétlen vagyok. George fiától, Baltimore. XIII. George Duffnak, Baltimore. Miss Parker állítólag New-Yorkban van. Blackburn, Baltimore. XIV. Duffné asszonynak, London. Megtaláltam. Aliceról szóló hirdetést irodái vittem. Hölgy sikoltott az Íróasztal mögött. Alice volt. Viktória hajón indulunk Southamptonba, onnan Londonba. Geokge, New- York. XV. A „Times" nevü lap sürgönye. Rettenetes szerencsétlenség. Kiszámíthatatlan következmények. New-Yorkból Southamptonba indult Viktória hajó ma reggel megérkezett. Kikötés előtt azonban rövid idővel robbanás történt a fedélzeten. Négy ffítő megsebesült. Eredete állítólag elnyomott irek összeesküvése volt. Két utast, férfit és nőt letartóztattak. XVI. A „New-York Herald" nevü lap sürgönye. A Times tudósítása a Viktória hajón történt dinamit-robbanásról természetesen túlzott. Ugy látszik néhány amerikai kócminta fogott tüzet. A gyanúsított utasokat bocsánatkéréssel szabadon bocsátották. XVII. Duffné asszonynak, London. Kék ég, aranyos napsugár. Nőmmel a verendán ülök. Gyönyörteljes mézeshetek. Számtalan esők mindkettőnktől. George fia, Sorrento (Itália). Angolból fordította: Lőwingcr Ernő.