Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-08-26 / 34. szám

tettével példát mutatott, hogy a földbirtokok urai, ha nem is akarnak a magyar ipar felvirágoztatása végett jelentősebb gyáripari vállalatokba bocsátkozni, miként lehetnek azon városok boldogulására, ahol laknak, jótékony hatással oly módon, hogy nemcsak nem állják útját a város terjeszkedésének s ezzel fejlődésének is, hanem ebben ők a kezdeményezők, ők az irányítók és anyagi áldozatokra is képes pártfogók. S ezt akár hitbizományos, akár nem hitbizományos latifundistáinktól annál is inkább elvárhatnák városaink, mert köztudomású, hogy az általános tagosztályozáskor módot ejtettek rá, hatalmukban is állott a gyönge lábú városi hatóságokkal szemben a magok részére kihasíttatni telkeiket a városok közvetlen közelében, a városét pedig messze kitolatni a legutolsó háztól. A mi városunk fejlődése a keleti oldalon is már megkezdődött s voltak többen a város vezetői között, akik a tisztviselő telepnek is ezt a részt jelölték volna ki szivesebben s hivatkoztak arra, hogy már az itt folyó Tapolcza mentén házhelyeket is vettek, amint az való is. A nyugati, délnyugati oldal már régebben megindult a fejlődésnek, azonban megakasztja jó részben, főleg a nyugati terjeszkedést a honvéd-lovaglóiskola részére bérbe adott terület. Mi most e fejlesztési tünetekkel kritikai szempontból nem foglalkozunk. Csak utalunk arra a sok hiábavaló közigazgatási rendelkezésekre, amelyeket a város ilyen tervszerűtlen terjeszkedése provokál, amelyek az ide tartozó városi költségeket növelik. Majd ha az új utcavonalak megállapításának bírálatára térünk át, akkor fogjuk ezt az irányelvet bővebben kifejteni, amely szerint városunknak a mi fölfogásunk szerint terjeszkednie kellene. Most azonban ismét azzal zárjuk sorainkat, hogy alapos tervezet nélkül terjeszteni egy várost, semmifélekép sem helyes eljárás. r. 1. A magyar nyelv és az OYodák. Hogy mily szükséges és hasznos intézmény az ovoda általában, azt felesleges bővebben fejtegetni. Falun, a mezei munkák idején minden ép-kézlábu ember künn a mezőn dolgozik, otthon csak aggot, beteget s az anyai táplálásra már nem szoruló apróságot lehet találni. A felügyelet kellő hiánya igen sok balesetnek volt oka. A gyermek akárhányszor testi épségét, egésaségét, sőt életét vesztette el, csak azért, mert a mindennapi kenyérért dolgozó szülők őket vagy teljes felügyelet nélkül hagyták, vagy pedig a felügyeletet öreg s erre már nem alkalmas egyénekre bízták. oAz voda nemcsak ezen bajokon j segített, hanem mint az iskola, a nevelés és tanítás j úttörője is kiváló szolgálatot teljesített hivatott j kezek vezetése mellett az emberiségnek. I A gyermek tudvalevőleg könnyebben engedelmeskedik idegennek, mint anyjának, rendhez, pontossághoz szokik, a különböző játékok testi ügyességét, a versikék és ének emlékező tehetségét és értelmét fejlesztik, úgy, hogy az iskolába már egy kellően előkészített kis egyéniség kerül. Az ovoda tehát falun áldás a szegény földmives-népre, üdvös és hasznos a kis népség erkölcsi és értelmi fejlődésére, mert hisz abban a korban legfogékonyabb a sziv és elme a jó befogadására s míg az élet küzdelmében edzett egyénre a külső körülmények, események alig hatnak, addig öreg napjainkban is szívesen emlékszünk gyermekéveink legjelentéktelenebb mozzanataira, mert azok eltörülhetetlen nyomokat hagytak vissza. Az ovodák a köznép erkölcsi nevelésére óriási horderővel birnak. A szegénység és kemény munka nem alkalmas a kedély, sziv és lélek finomabb, nemesebb érzelmeinek fejlesztésére. A gyermek fogékony kedélyét fásulttá, rideggé tette az otthon, az apa részéről tapasztalt túlkemény bánásmód, míg az úgynevezett majomszeretet alakjában nyilvánuló anyai gyöngédség jelentékeny mérvben hozzájárult a különböző gyöngeségek és hibák fejlődéséhez; de hiányzott a gyermek nemesebb indulatát fejlesztő, hibáit nyesegető, szóval kedélyi életét teljesen tárgyilagosan és összhangzatosan fejlesztő tényező. Ezen szerep betöltése az ovoda feladata s megfelelő, arra képességgel és Jhajlammal biró óvónő vezetése alatt ezen feladatának meg is szokott felelni. Minket magyarokat azonban az ovoda felállításánál egy másik szempont is vezérelt. Rendkívül nagy reményeket fűztünk ezen intézmények működéséhez a magyar nyelv sikeres terjesztése szempontjából. Azt láttuk, hogy az elemi iskola egymagában tiszta nemzetiségi és nem magyar ajkú helyiségekben csak részben képes a magyar nyelv megismertetésére irányuló feladatának megfelelni. Oka ennek az egy tanerőre bizott gyermekek túl nagy száma, a szorgalmi idő rövid tartama s főleg azon körülmény, hogy az iskolának és tanítónak mégis első feladata és célja az, hogy a gyermekekkel az elemi ismereteket sajátíttassa el s ezen célját csak úgy volt képes elérni, hogy ha a tanítás az első két-három évben az, illető gyermekek nem magyar anyanyelvén folyt. Ily körülmények között a legnagyobb buzgalmu tanító sem volt képes a magyar nyelv tanítása terén oly eredményt elérni, aminőt óhajtottunk s alig közeledtünk azon kitűzött céljához, hogy minden állampolgár legalább szóban birja az állam hivatalos nyelvét. Az ovodák feladata gyanánt fentebb előadottakon kívül első sorban azt tekintettük, hogy idegen ajkú falvakban a magyar nyelv sikeres tanításának és teljes elsajátításának talaját előkészítsék, hogy az iskola ne legyen kénytelen a legelején, teljesen parlag talajon kezdeni s úgy a magyar nyelv oktatása eg) részt intenzivebb, az elsajátított ismeret pedig maradandóbb legyen. Teljes elismeréssel adózunk a magyar nyelv tanítása terén az óvónők buzgalmának, mégis nem zárkózhatunk el azon nézetünk nyilvánítása elől, hogy e téren az eredmény nem felel meg azon reménynek és várakozásnak, melyet mi és a közfelfogás az ovodák létesítéséhez és felállításához fűztünk. E. Y. pillantja a világ gyönyörűségeit, akkor szeretne belőle inni, megittasodni mértéktelenül . . . — De ez az érzés még egy korban felébred, kis időre, az igaz, de felébred. Emlékezzék csak Rembrandt képére Sándor. Azok a mohó aggastyánok itt járnak köztünk az utcán, csak az arcukon nem látszik a szomjúság, mely a hatvanon túl ismét jelenkezik. — Igaz, hogy én még nem vagyok ezen túl, de úgy érzem, hogy soha többé oly hatalmas érzés nem lesz úrrá felettem, mint tizenhétéves koromban. Hallgassa meg, hisz mindig érdekelte a sorsom. II. — Atyám még jól birta magát, mert megvolt az almási birtokunk. Anyám negyven éves lehetett, de ez az idő nem látszott meg rajta. Nyárára hazamentem vakációzni. Abban a korban voltam éppen, amiről szóltam, mikor az embernek, gyerekembernek kezd kinyílni a szeme. A póni ló kevésbbé szórakoztatja már, mint egy nő, aki mélyebben a szemébe tekint. — Édes anyámnak volt egy régi barátnője, akivel együtt nevelkedett az intézetben; mint gyermek voltam náluk. Mari néninek nem voltak gyermekei. Az ura idősebb bácsi volt, de igen szépen éltek egyik erdélyi kisvárosban. Ezen a nyáron, amiről szó van, elhatározták, hogy meglátogatnak minket. — Mari néninek, aki negyven éves lehetett, szép szőke haja volt és nevető kék szemei. Megsimogatta a hajamat, mikor kezet csókoltam neki és megdicsért, milyen szépen megnőttem. — Anyám nagyon szeretett és a pár nap alatt, amit ott töltött, észrevettem, hogy gyakran beszélnek felőlem, mert mindkettőjük tekintete egyforma örömmel pihent meg rajtam. Éreztem, hogy elpirulok és lesütöm a szemeimet. De ekkor még csak a sejtelmei sem éltek bennem abból, ami pár nap alatt történt. Egy forradalom ez, amely a lelkemben tombolt, perzselt, égetett és kitörni készült. III. — Vendégeink jöttek és anyám a háztartás körül fokozottabban volt elfoglalva. A vendégekkel atyám foglalkozott, valami üzleti ügyük is lehetett, mert az irodájába hívta le őket. Én egyedül maradtam Mari nénivel. — Emlékszem, ott ültünk az ebédlőben, az ó-német pamlagon. Alkonyodott és a fáradt napsugarak csak nagy nehezen tudtak áttörni a sűrű függönyökön. Ránéztem Mari nénire, akinek arca csodálatos vörös káprázatban úszott, szelíd kék szemeiből pedig szokatlan fény sugárzott elő. Rajtam borzongás futott végig, szerettem volna menekülni, de nem tudtam. Valami leszögezett arra helyre, ahol ültem. —- Mari néninek feltűnt hallgatagságom. Ajánlkozott, hogy zongorázik és eljátsza a nótámat, de arra azt feleltem, hogy nincsen nekem még nótám. Megsimogatta a kezeimet és hirtelen delejes áramot éreztem végigfutni testemen. — Sándor, neked valami bajod van. Sokat ettél, vagy meg vagy hűlve? Semmi Mari néni, semmi. Mikor pedig megérintette a homlokomat, nem tudtam többé visszatartani a könnyeimet, melyektől nedves lett keskeny, szép keze. — Feküdjél le fiam, holnapra jobban leszel. És nem nyugodott, mig el nem távoztam szobámba. Egész éjjel hánykolódtam, hol könnyek tolultak szemembe, hol forróság ömlött rajtam végig. Édes anyám nem engedett felkelni, mert igen aggódott értem. Mire harmadnap felkeltem, Mari néniék már elutaztak. Megértett valamit a bennem lázadó hirtelen viharból ? ki tudja, talán igen IV. — Ez volt a legnagyobb szerelem, amit éreztem. Sem azelőtt, sem azután nem tépett össze annyira szerelmi vihar. — És azóta találkozott Mari nénivel ? — Hogyne. Igen szép öregasszony. És én nem vagyok tizenhét éves gyerek többé. — No majd a másodvirágzás, Sándor. — Az már nem olyan, mint az első. — Jegyezze meg, hogy minden virágzás szép a maga idejében és minden virág kelyhében vau egy csepp méz.