Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-08-19 / 33. szám

A tüz ez esetben abból eredt, mint beszélik, hogy egy tyukász járt a faluban s mig ő sorra járta a házakat, fia több paraszt gyerekkel játszani kezdett, egyikök tüzet gyújtott s mivel meg volt engedve a parasztoknak, hogy bent a faluban takaroljanak, egy-kettőre meg volt a baj, mely annyi embert koldussá tőn. „A szolgabíró a hibás — mondják némelyek — miért engedte meg a világos miniszteri rendelet ellenére a faluban bent a takarolást." „Ha legalább biztosítva voltak szegények — mondják mások — akkor még jó, mert megtérítik káruk egy részét." De vegyük figyelembe, hogy amíg különb intézkedésekkel nem vágja útját a társadalom e gyászos eseteknek, addig hiábavalók, vagy legalább is elégtelenek lesznek a miniszteri rendeletek, szolgabírói rendszabályok s a biztosítás is csak „eső után köpönyeg" jelleggel lesz kéuytelen megelégedni. Mert ha a hatóság egyes esetekben igyekszik is elejét venni a bajnak, a könnyelműség és rosszakarat talál még elég alkalmat; ha pedig a baj egyszer már megtörtént, képes-e bármelyik biztosító társulat is visszaadni az elpusztult szerencsétleneket hozzátartozóiknak, tud-e kárpótlást nyújtani a kiállott lelki kínokért, melyet a tüzkárosultnak átélnie kell, midőn látja elhamvadni apáitól örökölt házát, melyhez minden édes emlék s az a tudat köti, hogy saját keze becsületes munkájával sikerült neki a ráhagyottakat megőrizni s tán gyarapítani is ? Aki valaha látott, vagy beszélt ily szerencsétlennel, az bele tudja képzelni magát ebbe a helyzetbe. Mert viccnek ió az, midőn a „Fliegende Blatter" furfangos parasztja maga gyújtja fel rozzant viskóját, hogy a biztosítási díjon újat építhessen; a valóság azonban az, hogy száz ember közül kilencvenkilenc inkább megmarad a maga régi házában, semhogy egy tűzvész árán jusson egy szebb újhoz. Amíg azonban a mostaniaknál szigorúbb intézkedéseket nem léptetünk életbe, bele kell nyugodnunk a tűzvészek gyakoriságába. Milyeneknek kellene lenniök ez intézkedéseknek ? A lehető legmesszebbmenőknek s ki volnának terjesztendők kicsire, nagyra, fiatalra, öregre egyaránt. Pestalozzi óta tudja a világ, mekkora hatalma van a szemléltető eszközöknek a tanításban. Nem egy ember van, aki öreg koráig megjegyzi magának, minő képek voltak elemi iskolás bibliájában. E fiatal korban a legfogékonyabb az elme. Miért is, ha már az elemi iskolában megtanulja a gyerek, hogy „ne ölj !

u stb., megtanulhatná azt is: „ne játsz a tűzzel !" s mi sem magyarázná meg neki jobban ennek értelmét, mint egy-két falikép, melyen valamely leégett falut látva, könnyen elképzelhetné, mily csapás egy ily tűzvész. Igen nagy fontosságú az, minő benyomásokkal tér haza az ily fejlődő szellemű zsenge korú gyermek. Ha ily módon kioktatnák őket, ennek okvetlen meg volna a maga üdvös hatása. Azonban ez nem elég. A törvény minálunk idáig csak ar^ól igyekezett gondoskodni, hogy az éghető anyag biztonságban legyen, de magáról az éghetés nélkülözhetlen eszközéről, a gyújtóról nem. P,edig olyan ez, mint a gyógyszertári oikkek legtöbbje : kellő mennyiségben orvosság, nagyobb mennyiségben méreg, melyeket éppen ezért drágán s csak recept ellenében lehet kapni. Miért ne lehetne ezt a gyújtóval- is megtenni, t. i. a megdrágítást?* Francia- és Olaszországban egy skatula gyújtó ára 10 fill., de nem is hever minden vendéglői asztalon, hanem csak annak szolgál vele a pincér, aki rá akar gyújtani. Majd elzárná a paraszt is a gyújtót a gyerek elől, ha rajta kapná mégis, hogy a gyújtóval játszik, alaposan eldöngetné. S ha ily módon a könnyelműség okozta tüzesetek száma, ha tán nem is redukálódnék a minimumra, de minden esetre jóval megapadna, még akkor is maradna tenni való. Szigorúbbá kellene tenni a büntetést, mely érje azokat, akik akár szándékosan, akár gondatlanságból okoznak ily károkat. Szülő, kinek gyereke idézte fel a veszedelmet, épp úgy bűnhődjék, mintha maga tette volna s akinek a gondatlansága másokat veszélybe dönt, maga tartozzék első sorban felelősséggel. A társadalomnak joga megkövetelni az egyestől, hogy az ne osak a maga, hanem a többiek érdekeire is legyen tekintettel. S midőn oly csekélynyi óvatosság elmulasztása, minő pld. egy gyújtó elfuvása, mielőtt eldobná, az egyes részéről annyi embert tehet boldogtalanná : maga a társadalom a vétkes, ha önönmagának védelmére nem teszi meg azon intézkedéseket, melyek e mulasztásokat vagy ily gondatlanságot minden úton és módon lehetetlenné tehetnének. Wagner József dr. * Úgyis elég drága minden, drágítani tehát nem drágítanánk; hanem igenis eltiltandónak tartanók a kénes és pattogós gyufa gyártását és árúsítását; mert az a legnagyobb baj, hogyha egy ilyen szál gyújtó a gyerek kezébe kerül, már kész a veszedelem; míg svéd gyufával skatulya hijján nem történhetik baj. Szerk. A YÁROSHÁZÁROL. § Felebbezés a nöi kórház ügyében. A városi képviselőtestület közgyűlésének ama határozata ellen, amellyel kimondta, hogy női kórházat nem épít s a Martonfalvay-telekre való igényéről lemond, dr. Löwy László orsz. képviselő felebbezést adott be a törvényhatósági bizottsághoz. A felebbezés, mely a mi régebben kifejtett álláspontunknak teljesen megfelel s melynek kedvező elintézése a város közérdekeinek tenne szolgálatot, a következőleg érvel: Hazánkban nincsen 18.000 népességű város, melynek kórháza nem volna; csak Pápa képez kivételt, mert nekünk kórházunk nincs. Városunk környékén Czelldömölknek, Kapuvárnak és Zircznek modern berendezett kórházaik vannak, míg a mi úgynevezett női kórházunk, jobban mondva beteg szobáink sehogyan sem felelnek meg a közegészség szabályainak, mert a kórház az utcasorban a legsűrűbb népesség között van és midőn néhány évvel ezen ház a város által megvásároltatott, csak ideiglenesen lett a kórház benne elhelyezve. A város már ezelőtt hét évvel vett meg id. Martonfalvay Elek úrtól egy telket kórházi célokra, melyhez hasonlót és alkalmasat a város egész területén találni nem lehet. De az azóta elhunyt nemeslelkű eladó jól ismerte Pápa városát és ezért kikötötte a szerződésben, hogy ha hét év múlva ide kórház nem építtetik, a telek ismét visszaszáll. A közgyűlés ezen határozata által a város ezen kórházi célokra egyedül alkalmas és most négyszeres értéket képviselő telket a város nagy kárára teljesen elveszti. Tekintettel arra, hogy a közg)ülés nagytöbbsége csak a kidobott azon jelszó folytán, hogy a kórház építése miatt az adó több lesz, szavazott az égető szükségletet képező kórház építése ellen; pedig ki van mutatva, hogy az adó növekedését néhányan csak mumusnak használták fel, mert az évi költség az építés esetén sem lesz több, kérem ezen felebbezésemnek a megyéhez való felterjesztését. § A villamos világítás terjedése. A villamos telep fogyasztóinak száma hétről-hétre gyarapodik. Ujabban az állami polgári leányiskolába ós a ref. nőnevelő-intézet új szárnyába vezették be a villamos világítást. Áz áramfogyasztók száma jelenleg 258, P/a é

v előtt, mikor a telep működését megkezdte, összesen 47 áramfogyasztója volt. § Egy betegsegélyző pénztár körül. A Perutz Testvérek gyáros cég által felállítandó betegsegélyző' pénztár körül folytak a héten tárgyalások a városi tanács mint iparhatóság előtt. A gyár alkalmazottai ez idő szerint tudvalevőleg a kerületi betegsegélyző pénztárhoz tartoznak, azonban a kiválásuk e pénztárnak nagyon érdekében áll, mert Bóta Lénárt elpirult, egy percig küzködött magában, aztán szemeit lesütve, halkan szólt: — Ha van egy pár heverő forintod, amit kölcsön adhatsz . . . Az őrnagy kinyitotta a tárcáját s átadta : — Parancsolj. Remegő kézzel kivett belőle Bóta Lénárt egy tiz forintos bankjegyet. Csak egyetlen egyet, nem többet. — Ugyan, ne ceremóniázz, — nógatta az Őrnagy s a markába akart gyömöszölni egy száz forintosat ; de hiába, nem lehetett. Mikor elváltak, az őrnagy Bótától lakását kérdezte, mire az egy darabig habozott. — Nern igen találhatsz otthon, — mentegetődzött. — De hátha irni akarnék neked valamit ? Arra megmondta lakását. Valami távoleső városrészben volt, ahol a szegény emberek szoktak lakni. — Nagy nyomorúságban lehet, — gondolta az Őrnagy. S másnap mindjárt fölkereste. Csakugyan nem találta otthon, csak az asszonyt. Siralmas állapotban, rendetlenül, össze-vissza hevert minden, össze-vissza tört székek, s'/őnyegek rongyai, egy égszínkék selyem garnitúra, mely annyira mocskos és foszladozó volt már, hogy alig lehetett az igazi szinét látni. A bútorok a sok hurcolkodástól, hányástól-vetéstől mind lehorzsolódtak s ami elromlott, azt senki sem csináltatta többé meg. Vastagon belepett mindent a por s mocskos és Ínséges szine volt mindennek. A gyerekek rongyokba voltak öltözve, félig mezítláb s ijedten szöktek a másik szobába, amint az idegent megpillantották. De az asszony maga, bár az ő ruhája is kissé kopottnak látszott, de drága szövetbe volt öltözve, s csipkékkel és szalagokkal fölcifrázva. Megismerte az Őrnagyot s nyájasan mosolygott, bár kissé szégyenlősen, hogy ilyen rendetlen állapotban találja őket. — Mindig mondom Lénártnak, hogy ezek helyett az ócska bútorok helyett már újakat kellene venni, de nem képzeli, kérem, hogy milyen nehezen lehet vele boldogulni. — Az már igaz, — tódította egy piszkos vén boszorkány, aki bejött a másik szobából s akit bemutatott a fiatal asszony, hogy az édes anyja, de akit szeretett volna kituszkolni, mert látni lehetett, milyen mérges pillantásokat vet rá. Az öreg asszony azonban, úgy látszott, nem veszi észre s csak pergett a nyelve és szapulta erősen a vejét. Az ilyen embernek, akinek nincs miből megélni, nem kellene megházasodni. Hiszen ez csalás, az ő leánya rútul meg van csalva. Férjhez megy egy emberhez, aki katonatiszt s úgy viseli magát, mintha gazdag ember volna és aatán kisül, hogy semmije sincs, csak afféle nyomorúságos irnok egy biztosító-intézetnél. 'No, ezért ugyan kár volt föláldozni a fiatalságát. Ilyen férjet kaphat >tt volna másformát is, nemcsak ily vént, özvegyet, három gyerekkel a nyakán. Most aztán jött hozzá még kettő. Maholnap fél tucat lesz. Mindig több száj és mindig kevesebb harapni való. Az őrnagy szegény barátjára gondolt. Milyen élete lehet annak e közt a két némber közt! Hallgatni minden nap szemrehányásaikat, tűrni sértegetéseiket, látni ezeket a zsémbes, kedvetlen arcokat, a rendetlenséget, a piszkot, a gyermekek elhagyatottságát, a nyomorúságot, mely napról-napra nő. — Maholuap éhen halhatunk meg — panaszkodik az öreg asszony — és cselédünk sincs már két hét óta. Nekem kell főzni, takarítni. Hát ezért adjuk férjhez a leányunkat ? Ezért ? Végre sikerült a leányának az öreg asszonyt elhallgattatni. Megszoutyolodva távozott az, sunyi pillantást vetve majd leányára, majd az őrnagyra, mintha azt akarta volna mondaui : — Jó, jó, megyek már, nem alkalmatlankodom. Az őrnagyot felháborította ez a pillantás; abban a nyomban fölkelt, hogy távozzék. A fiatal asszony legédesebb mosolyával marasztalta : — Hát már el akar menni ? S kis keze, az a gyermek kezecske, mintegy véletlen gyöngéden megérintette az őrnagy karját, hogy visszatartsa, mig szemei azzal a szemérmes, félénk és mégis biztató pillantással tapadtak reá, mely az öregebb uraknak különösen tetszik. Az őrnagy azonban úgy tett, mintha nem venné észre, hidegen köszönt és ment. Lent a lépcső alján találkozott Bóta Lénárttal. — Szegény barátom ! — szólt megszorítva kezét. Bóta Lénárt lesütötte szemeit s komoran mormolta: — Nem tudom, meddig birom. A szivemet hasogatja, mikor látom, hogy szegény gyermekeim rongyokban járnak. S még veri is őket . . . Aztán az a gonosz vén asszony, az a kerítőné, aki előbb az én kezemre játszotta a leányát s most szeretné másnak a kezére játszani . . . Félek, hogy egyszer agyon lövöm mindnyájokat és magamat is. Az lesz a vé^e. Meglátod, hogy az lesz a vége.