Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-08-19 / 33. szám

amely minden jó magyarnak nemzeti ünnepnapja, fájó érzések közepette fordulunk Tehozzád. Nehéz küzdelem közepén áll nemzeted, küzdelemben, mely azért folyik, amit Te erős kézzel szilárd alapként raktál le számunkra, a nemzeti önállóság szabad megnyilatkozásáért. Küzdelem, mely azért folyik, ami Neked is ép oly drága volt, mint minekünk, a nyelvért, melyen Te az igaz hitet terjesztetted, melyen Te törvényt láttál, amelyen Te hadba vonuló seregeknek parancsokat osztottál! Jöjj el, István király és segíts minket a hazáért folyó nehéz küzdelemben. Jöjj el, ihlesd meg szent koronád viselőjét s töltsd meg azzal az érzelemmel, mely a Te lelkedet eltöltötte, midőn ezt az államot független államnak alapítád meg. Jöjj el s ne hagyd, hogy sokáig hasztalan árjadozzon ajkunkról a régi zsolozsma: Hol vagy István király? Téged magyar kiván, Gyászos öltözetben Te előtted sirván. Dr. Körös Endre. Városunk terjeszkedése. i. Pápa városát is, mint hazánk több városát, a modern fejlődési vágy tölti el. Igaz ugyan, hogy néhány fontosabb intézményt leszámítva, ezt az elismerésre méltó vágyat nem látjuk még megcsillanni sem, de ennek talán éppen az az oka, hogy minden terv nélkül s csupán csak ötletszerüleg kap bele valamely alkotásba, amely a tervszerűség hiáuya miatt egyrészt többe kerül, másrészt olyan helyzetet teremt anyagilag, de meg városfejlődési szempontból is, hogy jó időre hátra veti a különben életre való s jövőre is kiható modern haladási mozzanatokat. Hogy egy pár példát hozzunk fel, hivatkozunk a nem nagyon rég alakult Erzsébetvárosra. Ennek az lett volna a hivatása, hogy szép, egyenes utcájú városrészt képezve, alapjául szolgáljon egy arra fejlődő széles és szabályos útvonalú egészséges városnegyednek. De mi történt? Az, hogy először is meghonosították benne a görbe utcarendszert, másodszor némely utcája még szélesebb is lehetne s harmadszor — s ez a legnagyobb hiba — gyárakat vittek oda, amelyek kéményfüstje egészségtelen és meggátolja legalább jó nagy időre ama rész kivánatos fejlődését. Csak nagy városokban békül meg a lakosság, mert meg kell békülnie, az utcákba épített és kőszénfüsttől ködös gyárakkal, a kisvárosi közönség megköveteli a piszoktól ment egészséges levegőt ott, ahol egy új telepnek, új utcavonalnak akar létesítője lenni. íme itt az egyik, tervszerűtlenül alkotott intézményünk, amely hivatásától oly messze elesett éppen azért, mert nem egy általános fejlődési terv keretébe illeszkedett. De van még más példa is. A város elkészíttette és főhatóságilag is jóváhagyatta, a város-szabályozási tervrajzot, azonban a tervrajzban a város jövőbeli terjeszkedésének irányát kijelöltetve nem láthatni, csak az utcavonalak új szabályozása domborodik ki rajta, ami így önmagában véve kevés, sőt rosszabb a semminél, mert i zavart okoz, amint ezt ezen tervrajzon ala| puló építési szabelyrendeletünk végrehajtásánál nap-nap után föltünedezni látjuk. Az ok- és célszerűen elkészített ilyen tervrajzoknak az az áldásos következményűk a város helyes terjeszkedésén kivül, hogy sok közigazgatási költséget kiméi és oly fontos és rendkívül szükséges alkotásnak, mint aminő az általános csatornázás is, már előre megszabja irányát s ezzel megkimél eleve oly költségtől, ami egy tervszerűtlenül fejlődő város csatornázásánál biztosan fölmerül. Megengedjük, hogy városunk ily terjeszkedését megszabni nagyon nehéz fekvésénél fogva. Elismerjük készségesen a múlt bűnét abban, hogy volt hatóságunk a tagosztályozás alkalmával a messze eső földeket foglalta le a maga számára, holott föltétlen érdeke megkövetelte volna, hogy a jövőbeli fejlődés végett a város mellett szakíttasson ki tagokat. Ezt mind belátjuk, azonban amit a múlt elhibázott (nem keressük milyen befolyás alatt), azt nekünk kell, ha a magunk kárán okulva is, lehetőleg jóvátennünk, mert sem a közigazgatás nagyobb terhei miatt, sem az általános csatornázás sikertelenségétől való aggodalmunkban nem engedhetjük meg, hogy városunk — drasztikus hasonlattal élve — hosszú hurkaszálként elhúzódva, a beléje térő utcák szerte ágazó irányban, minden tervszerűség nélkül fussanak ki hol erre, hol arra a mezőre s ott örökre megakadjanak. Még több példát is eleveníthetnénk föl e kérdésben, de mivel e tárgyú későbbi cikkekben úgyis egyenkint felsoroltatnak ezen adatok, most mellőzzük azokat. Csupán arra hivjuk föl a figyelmet, hogy széles alapon tanulmányozott tervszerű fejlesztési, illetve terjeszkedési előmunkálatok nélkül sem egy utcát megnyitni, sem sikeresen végrehajtható építési szabályrendeletet alkotni, szóval modernül fejlődnie városunknak nem lehet. r. 1. Tűzvész. Az elemek ellen folytatott számos évezred óta tartó küzdelemben egymás után aratja diadalát a kutató emberi ész s a civilizáció naprólnapról újabb meg újabb találmányokkal gazdagodik, melyek a természeti erők birodalmának folyton egy-egy újabb területét nyitják meg számunkra. Alig száz év lefolyása alatt tanulták meg a gőzt hajtóerőül felhasználni, ami egyrészt az ipari cikkek előállítását és a nyers termények feldolgozását aránytalanul tökéletesebbé, másrészt a szárazföldi és* vizi közlekedést hallatlanul gyorsabbá tette. Tenger alatt járó hajókon, fellegekbe hatoló repülőgépeken töri ma minden vállalkozó szellem a fejét s mind amellett is egyes természeti erők pusztító hatásainak tán épp annyira ki vagyunk még téve, mint akár hajdanában. Ily gondolatok támadhatnak mindenkiben, ha a gyakori nyári tiizekről értesülünk, minők egyike dúlt múlt kedden Berénd községben, földig égetve 36 házat, végtelen kárt okozva a szerencsétlen lakosoknak. Még emberáldozatról is beszélnek ! Valahányszor ily rémeset előfordul, hamar előáll ki-ki a kérdéssel: ki az oka annak, hogy ez igy történt ? Vigyázatlanság, vagy rosszakarat műve volt-e az egész ? A tapasztalat szerint ugyanis végelemzésben rendszerint e két körülmény előzi meg a tűzvészeket. tetszett a mulatság, hát tessék a következménye is. Neked épen annyi részed van benne, mint nekem. Ha nem hagytad volna magadat csókolgatni, hát nem csókolgattalak volna. De Bóta Lénárt csak a zokogó leányra tudott gondolni, aki oda simult hozzá, hogy mentse meg. És oly fiatal volt szegényke, oly tehetetlen. Úgy pihegett ott, mint valami kis madárfióka, akit kivettek a fészkéből! Bóta Lénárt igazán sajnálja és ha lehetne máskép segíteni ... de az a házasság, az bolond egy gondolat. Igaz, hogy a kaució miatt lehetne, mert az még az első feleségétől megvan; de ily egy házasság. Az egész ezred megbotránkoznék rajta, tiszttársai nem tűrnék meg. Egy varróleány ! Nem, arra nem lehet gondolni. Ámde nincs bátorsága azt szemtől-szembe megmondani a leánynak, csak haboz, csitítgatja, cirógatja: — No, no, majd meglátjuk, édes kicsikém. Már akkor ingadozott. Mikor aztán a zokogás napról-napra megújult s egymásután következtek a kétségbeesés szívszaggató jelenetei, Bóta Lénárt kapitány megadta magát. Végre is, gondolta magában, nem szabadulhat máskép. Aztán nem is oly retenetes dolog negyvenhat éves korában egy tizenhét éves leánykát venni feleségül, aki hálás lesz és fiatal szivének egész melegségével fogja csókolgatni, dédelgetni az embert. Meg a gyerekeknek is jobb lesz így. Az ilyen leánygyermekeknek anyára van szükségük. Hogy nőnének föl azok csak így az atyjok mellett, aki igazán nem tudja, hogy mit csináljon velők ? Gondos anyai kéz kell azoknak. A háztartás is mindjárt máskép menne, ha egy munkához, takarékossághoz szokott fiatal feleség kerülne a házhoz. Rend lenne s kevesebből megélnének. Holmi apró adósságokra sem volna szükség. Mindent olyan szépen kiokoskodott most már Bóta Lénárt, hogy szinte csupa szerencse lesz neki ez a házasság. A leány ugyan kissé egyszerű, nagyon is egyszerű, de hát épen ilyen való neki, otthon ülő, dolgos, csöndes, akinek nem kell sem pompa, sem társaság. Kissé azonban mégis restelli ezt a házasságot Bóta kapitány. Nem kellemes az embernek, ha tudják, hogy a felesége azelőtt pénzért varrott s az uri házakhoz járogatott dolgozni. De ki fogja azt tudni Budapesten ? Oda költözködnek. Mert itt az ezrednél nem maradhat tovább, az egész tisztikar fölzudulna ellene ; nyugalmaztatását kéri tehát. Aztán keres a nyugdija mellé valami polgári foglalkozást. Még jobban megélnek úgy. Az ezredes csodálkozik, hogy miért akar quietálni Bóta százados, mikor még ilyen friss egészségnek örvend s mikor négy-öt év múlva őrnagy lehetne belőle ? De Bóta százados megmarad a szándéka mellett; huszonhat évi szolgálati ideje van már, kifáradt, meg a <;saládjára is gondolnia kell, apró gyerekei vannak. — Oh, a képmutató ! — fakadt ki az ezredes, mikor másfél hónap múlva hallották, hogy Bóta Lénárt megházasodott. Egy év múlva a tisztek egyike, aki Budapesten járt, találkozott vele s azt a hirt hozta, hogy nagyon megöregedett s szomorúnak látszik. A feleségével ment, aki majd elrepült, olyan cifra volt. Rá nem ismerne az ember a kis varrólányra. — Az asszony meg is hivott, hogy látogassam meg őket, de Lénártnak, úgy vettem észre, hogy nem volt kedvére az, hát nem is mentem el. Aztán sokáig nem hallottak bajtársai semmit Bóta Lénártról. Csak egyszer, valami négy év múlva, olvasták a hadsereg hivatalos lapjában, hogy tiszti rangjáról leköszönt. — A szerencsétlen ! Találgatták, hogy váljon miért ? Történt talán valami inkorrekt dolog ? Nem akarták elhiufii. Tudakozódtak, de csak annyit tudtak meg, hogy a sok adósság, a folytonos foglalások miatt történt, nem fordult elő semmi becsületbe vágó dolog. Mindamellett a régi bajtársak most már nem óhajtották a találkozást Lénárttal s egyik kapitánytársa, aki azóta őrnagy lett s Budapestre helyezték át, nagyon kellemetlen meglepetésnek számította, midőn véletlenül találkozott vele az utcán. De ki nem kerülhette s amint már egyszer kezet fogtak a régi pajtásság érzete fölébredt a derék katonában, karon fogta a kopott embert s bement vele egy sörházba: — No, most már beszélj, kedves pajtásom, hogy folyik a dolgod ? Bóta Lénárt felelete csak egy szomorú vállvonásból állt. Mit is felelhetett volna? Az ócska kabát, a kétes tisztaságú ing, a foszladozó nyakkendő s a megőszült, ráncos, fakó arc felelt helyette. Pár pohár sört megittak együtt, régi dolgokról beszélgetve. A Bóta Lénárt szemei kissé felvillantak, aztán ismét fölvették tompa, szomorú kifejezésüket. — Nem tehetnék érted valamit, pajtás, — szólt az őrnagy.