Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-08-19 / 33. szám

II. évfolyam. 33. szám. Pápa, 1905. augusztus 19. PÁPAI HÍRLAP MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Szerkesztőség: Jókai Mór utca 856. szám. Előfizetési árak: Egész évre 12, félévre 6, negyedévre 3 K. Egyes szám ára 24 fillér. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: I)^- KŐRÖS ENDRE. Kiadóhivatal: Petőn-utca 215. szám, főiskolai nyomda. Előfizetések és hirdetések felvétetnek Kis Tivadar, Kohn Mór fiai és Wajdits Károly urak üzletében is. Szent István emléke. Szent emlék, bűvös emlék ez. Emlék, mely kilencszáz év után erősebben él és működik a magyar szivekben, mint valaha a történet korszakainak bármelyikében, emlék, mely megtölti a lelkeket akkor is, mikor a feledés éjébe merül sok minden, amit a jelen véges határain felülemelkedni nem tudó szem nagynak, hatalmasnak és dicsőnek lát. Ez az emlék nem múlhat el soha, ez diadalmasan állta meg az idő tűzpróbáját, század-századra jött, fényes nap sütött a magyar égboltozaton, majd ismét komor felhők feküdték meg, dinasztiák feltűntek és elenyésztek, de az első magyar király emléke nem enyészett, nagyobb, hatalmasabb, dicsőbb lett a szárnyaló idővel. Az egyház kegyelettel fordul feléje. Hisz ő volt ^Pannónia mestere a szent hitben«, a pogány magyarral, a kacagányos daliával ő ismertette meg a szeretet szelíd vallását. Nem az idegen térítők, István király maga volt az, ki járt-kelt és tanított 8 ha valahol nem lehetett jelen, az ő neve, az ő szelleme működött mindenütt. Ez előtt meghajtotta térdét a dacos magyar, a bűvös varázs, mely kiáradt az Árpádok dicső sarjának lényéből — az őserő, melyet szelíddé tette a keresztyén hit — meghódította a népet. Jámbor élete, apostoli működése az egész katholikus világ szentjévé avatta. De a mi külön világunknak, hol különböző hitűek forrnak egybe a nemzeti érzelem felséges egységében, több lett ő az egyház szentjénél, örök hódolattal a független magyar állam megalapítójának, a legnagyobb ország-szervezőnek emlékét tiszteljük benne. István király önálló magyar államot alapított. Az önállóság minden állami, minden egyházi intézményében félreismerhetetlenül és kétségbevonhatatlanul lép előtérbe. A keresztény hit felvételével maga és népe belép a nyugati népek nagy közösségébe, de úgy lép be, hogy politikai függetlenségét, önálló egyéniségét teljes mértékben fenntartja s ez az Önállóság — mint egyik kiváló történetírónak mondja, — »oly mélyen hatol a magyar közéletbe, hogy kilenc évszázadon át ez maradt állami és nemzeti politikánk vezércsillaga.« Állami és egyházszervező munkájának minden mozzanata — amott a törvényhozói, birói és közigazgatási hatalomnak külföldön is méltán csodált összpontosítása, emitt a külön magyar érsekségnek megalapítása — bizonyítja, hogy István király a maga magyar államát függetlennek alkotta meg, hűbéri viszonyt sem egyházi, sem világi hatalommal nem tartott fenn, a hit, melyet a kereszténységben a magyarság felvesz, nemzetközi, de egyébként sem az uralkodó, sem a nemzet nem ismer soha semmiféle nemzetközi jog-kapcsolatot. István király alkotta meg a magyar államot. A királyságot tette a jogszolgáltatás, a honvédelem, az egyházi élet, a közgazdaság természetes középpontjává s megtartván azt, amit a nemzet múltjából jónak itélt, meg főképen a nemzet katonai fegyelmezettséget, mint szilárd alapot, megújította a nemzeti létet a külföld hatalmas intézményeinek befogadásával. De a nemzeti jelleget azért megóvta, megóvta annyira, hogy idővel a külföldi intézmények is olybá tűntek fel, mintha eredetüket a magyar nemzet lelki világából vették volna. így ítél ma a história István király államalapító, országszervező működéséről. Es azokban a korokban, melyek még közelebb álltak István király korához, semhogy a megfontolt ítélet kialakulhatott volna, így erezett a nemzet István királyról. Es legtöbbször akkor, mikor az ország függetlenségét veszedelem fenyegette, mikor idegen hatalom lépett fel, hogy bitor jogát érvényesítse a nemzet önállósága ellenében, akkor csendült fel a gótives boltozatok csendes félhomályában a hazafias aggodalom, a borongó fájdalom méla éneke: „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga?" Tündöklő csillaga a magyarság egének, dicső István király! A te emléknapodon, A „PÁPAI HÍRLAP" TÁRCÁJA. A KÖLTŐ. A föld bűvös lázában szülte S nagyon szerette; néki adta Vére javát, legédesebbjét S szerelmes keblén táplálgatta. Hálátlan gyermek volt. A bűnös Prométheüsz tüzének magva Kicsirázott forró lelkében S kisarjadt tűzvirágot hajtva. Szentséges bűneit, végetlen Szerelmét minden meggyülölte, A föld megingott lábnyomától, Az ember reszketett előtte. Istennel pörbe szállt, őrjöngő Hatalma új világra vágyott S teremtett egy „legyen !" szavával Képzelme szebb, boldog világot. Megrémült a világ s bús szívvel Hálátlan gyermekét megölte : S ö elvivé szivének lángját Mint lázadó csirát, a földbe. Bodor Aladár. Bóta kapitány második házassága. Irta: Yértesi Arnold. — A Pápai Hirlap eredeti tárcája. — Bóta Lénárt kapitány volt a . . .-ik gyalogezredben, mikor megismerkedett a második feleségével. Nem volt már valami fiatal ember, a negyvenhatodik évébe lépett. Esze ágában sem járt, hogy még egyszer megházasodjék. Két év óta özvegy volt s három kis leánya maradt az első házasságból. Ekkor történt, hogy a házba, ahol lakott, (mert a gyerekek miatt nem lakott a kaszárnyában), egy szegény özvegy asszony költözködött be a leányával s munkát kerestek, valami varrni valót. A kis lánykáknak épen ruha kellett s a kapitány is varratott velők. A fiatal leány többször átjött, előbb az anyjával, aztán maga is, mértéket fölvenni, a ruhákat fölpróbálni aztán megint igazítani kellett, megint újra fölpróbálni. A kapitány szóba állt vele s megsajnálta szegénykét. Olyan gyönge, vézna teremtésnek látszott, finom kis orcácskájával, nem erre a nehéz munkára alkotottnak. — A minap láttam, hogy még éjfél után is sokáig égett a lámpásuk, — szólt a jószívű kapitány; — nem fárad el abban a sok munkában ? A leány sóhajtott s a kapitány abba hagyta ezt a beszédet. — Ha valami munka lesz ismét, majd átüzenek, kisasszony, — igérte aztán. S ime alig telt bele egy hét, már ismét akadt munka és attól fogva csodálatos, hogy mindig akadt valami munka a kapitányéknál. A vén gazdasszony morgott s kiöntötte keserűségét a tiszti szolga előtt: — Meglátja, Ferkó, nem lesz ennek jő "vége. Ferkó csettentett egyet a nyelvével. Ej haj, katona dolog. A kapitány úr nem pap. No bizony, ha egy kicsit megölelgetné is azt a kis lányt, hát aztán ? A kapitány úr maga sem tudta volna megmondani, hogy történt, de hát biz az megtörtént. A negyvenhat éves emberre is rájön néha a bolond óra. Utólag ugyan eszébe jutott Bóta Lénárt kapitánynak, hogy „ejnye, ejnye, nem kellett volna" ; de az a baj, hogy az efféle mindig utólag jut az ember eszébe. Most már vakarhatta fejét. Mikor a leány sirva jött, hogy megöli magát, beleugrik a Dunába, a kapitány nem tudta, hogy mit csináljon : — De Juliskám, édes kis Juliskára . . . A leányt azonban semmikép sem lehetett megvigasztalni. Oh, ha az anyja megtudja ! Ha az egész világ megtudja ! Ha többé nem lehet titkolni ! Már most is remeg, hogy meglátják rajta. És ha majd eljön az az idő . . . Nem, nem, azt a szégyent nem éli túl. Előbb mérget iszik, vagy fölvágja az ereit. Akármikép, de elemészti magát. A kapitány karjai közé vette a zokogó leányt. — De hát mit csináljunk, édes kicsikém ? — Ne hagyjon elveszni ! — esdekelt a leány s két gyönge karjával átölelte a kapitány nyakát. A Bóta Lénárt lágy szive megindult. Ha valamelyik más bajtársa lett volna a helyén, az majd elbánt volna a leánnyal. — Szedte-vette, ne jajgass itt nekem! Ha