Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-08-05 / 31. szám

használt pénz, de a munka és a becsület oltáránál tanuljunk meg tömjénezni, A becsület oltáránál. Igen, az új szellemnek az erkölcsi megújhodást is magával kell hoznia. Hogy erre is szükség, igen nagy szükség van, ki kételkedhetnék benne? Nem kell messze mennünk, akár a megye határait se hagyjuk el s meggyőződünk, hogy nem ok nélkül ingott meg a nagy közönség hite felsőbbségekben, felsőbbségi intézkedésekben, mikor az anyagiak kezelése azzal a — mondjuk csak — nemtörődöm könnyelműséggel történt, mint amiért most egy nagyszabású és nehéz vizsgálat folyik. Máskor viszont s ez erkölcsileg éppoly súlyos megítélés alá esik, azt lehetett látni, hogy részrehajlás, befolyásolhatóság az irányadók oly helyeken, hol csupán a közérdeknek kellene az egyedüli zsinórmértéknek lennie. Sok intézményre, sok hivatalra, sok rendszerre nagyon ráfér már az az erkölcsi regeneráció, melyet, erős hittel hisszük, magával kell, hogy hozzon az új szellem. Várjuk tehát kitartó türelemmel az idők teljességét. Várjuk a nemzetnek dicső győzedelmet. Megjő még, mint Tompánál a reszkető térdű, fehérszakállú agg Simeon mondja: »A ma nap...azénnapom!« Dr. Kőrös Endre. Yégszó a nöi kórházról. Beharangoztak neki. »A szép remények hajnalcsillagánál* megszületett nemes terv úgy látszik, ido előtt sírjába kerül. E dolog történetét majdnem mindenki ismeri Pápán. Abból áll az egész, hogy több évnek előtte egy nemes gondolkozású úr, néhai Martonfalvay Elek, nyug. táblai biró, a városnak igen olcsó áron átengedett a városban több hold területet, de azzal a határozottan kikötött feltétellel, hogy ott az 1905. ér letelte előtt közhórház épüljön fel. Természetesen senki sem értett, mert nem érthetett alatta országos jellegű közkórházat, hanem csupán városi kórházat, amelybe a város bármiféle betegei és esetlegesen vidéki betegek is fölvehetők. Ebben mindenki egyetértett s minden e tekintetben a helyzet is sürgetőleg lépett fel, örömmel s hálás köszönettel vette a város a jótékonycélú kegyes ajánlatot amaz eltökélt szándékkal, hogy a szerződésileg kiszabott időben, ha nem is az egész kórház, de legalább egy része fel fog épülni. Ügy terveződött, — és igen helyesen — hogy először is az eddig bérházban kinlódó női kórházat állítják föl s idővel lassanlassan a többit. Azonban ember tervez és — a városi közgyűlés végez. Az történt ugyanis közben, hogy ahelyett, hogy a női kórházat fölépítették volna az u. n. Martonfalvay-telken, megvett a város egy házat e kórházi célra s nem vette észre akkor a közgyűlés, hogy ezzel a házvétellel útját vágta egyszer s mindenkorra! annak a fölöttébb hasznos és kívánatos l terv kivitelének, hogy a Martonfalvay-tel-1 ken valaha kórház létezzék. Nem rekriminálunk itt azért, hogy e i házvétellel ennélfogva elveszítettük azt a| rendkívül értékes nagy telket, vagyis több ezer forintot, amelyet, ha a mostani női kórház vételárához tennénk, — mert azt bele is kell számítani — kiszámíthatnók, hogy mily drágán vettük azt a házat, oly drágán, hogy azon összegen igenis nagyon szépen fölépíthettük volna az említett telken a nő

; kórházat. De mi anyagi szempontból most nem akarunk kifogást emelni, bár erre is volna jogunk és okunk, hanem csakis annak a sajnálkozásunknak akarunk kifejezést adui, hogy az új városi házvétel folytán elesett városunk egyik legnagyobb jelentőségű kultúrintézményétől, egy valóban áldásos és magát anyagilag is kifizető városi kórháztól. Az időtől fogva, amint azt a házat megvettük, mind többször és többször hallható volt a közgyűléseken; minek építeni új női kórházat, hiszen van most nagyon is jó, tágas és kifogástalan női kórházunk, különben nincs pénzünk rá stb. Ez a felfogás körülbelül három éven át titokban lappangva terjedt és végre a legutóbbi közgyűlésen győzelmet aratott, mert határozatilag kimondatott, hogy női és semmiféle kórházat most anyagi helyzetünknél fogva, de mert szükség sincs rá, a Mirtonfaívaytelekre nem építünk s ennélfogva a telket jelenlegi tulajdonosának visszaadjuk. Hogy ily hasznos és magát anyagilag is fönntartó igazán humánus intézményre nincs pénz, az fájdalommal tölthet el mindenkit, aki előtt nincs elrejtve az a tény, hogy városunk nagyon is rászorult egy általános jellegű jói berendezett kórházra. Hisz szakemberektől tudjuk, hogy Pápáu évente legalább 120—150 vidéki beteget helyeznek el magánlakásokon csak azért, hogy itt helyben könnyebben és jobban gyógykezeltethessék magukat. Hát mennyi lehet azoknak a száma, akik csak az esetben jönnének városunkba magukat gyógyíttatni, ha olyan korházunk is lenne. De ne menjünk vidékre. Hisz ismeretes előttünk, hogy még városi betegeinket is Győrbe kell küldenünk kórházba. Vagy méltó az kiváltságos" városunkhoz, hogy az elmebajosokat, megfigyelő osztály hiányában, a városházi börtönökben kell elhelyezni, ami a szerencsétlenek baját fokozza és súlyosbítja? Ne mondjuk tehát, hogy kórhazak tekintetében nincs kivánni való Pápán, mert igenis van ! Az a körülmény, — s erre szeretnek hivatkozni — hogy meglevő női kórházunkban sincs elég beteg

s csak a felületes szemlélőt ejti tévedésbe, mert nem arra vagyunk kíváncsiak, hogy hány beteg vétetik föl oda, hanem hogy hány nem juthat be és miért nem juthat be oda? Ez a lényeges kérdés. Erre kérünk a legmélyebb tisztelettel, őszinte feleletet. Nincs pénz! A pápa-csornai, a pápabánhidai vicinálisra és a Sör-utcai bérházra volt pénz, holott tudtunkkal ezekből az alkotásokból nincs valami nagy haszna a városnak, azonban egy áldásos kultúrintézményre, amely önmagát tartja fönn s városunknak becsületére válnék, arra nincs pénz. Szakem berektől hallottuk, hogy egy jól fölszerelt s berendezett kórház nemcsak önmagát tartja fönn, hanem még hasznot is hajt, mert a vidéki és helybeli betegek gyógykezelési és ápolási dija födözi bőven a költségeket. Ha nem így volna, hiszen akkor talán egy város sem állított s ott rakjak fészket partjaidon magamnak, hű társamnak, kicsiny családomnak. Sokszor kérdem magamtól: mi az, ami igé- 1 zetbe ejtett, csodálatra ragadott s rajongó szeretet kötelékeivel hozzád láncolt egész életemre . . . Sokszor kérdem magamtól s a feleletnek egész raja tolul öntudatomba. , Átlátszó, sima tükröd boldog gyermekségemet juttatja eszembe, mely fölött csak olykor surrant át idegen tájak futó szellője, hogy szelíd hullámbarázdákat verjen nyugodt életem sima tükörén . . . Viharod, egymást íiző, kergető hullámaid, felhőid alatt szálldosó, sikongató, le-lecsapó sirályaid, hullámverte, zordon szikláid, hánykódó, küzdő, szirthez ütközött, alámerülő hajóid küzdelmes ifjúságom képét festik meg újra, melyet viharaival, derűivel, hullámaival, törekvéseivel, csalódásaival, hajótöréseivel szeretnék újra átélni , . . Nyugodt fönséged a végtelenségnek képmása, a végtelenségé, melyet a legnagyobb elmék hiába fürkésznek, meg nem fejték soha, mert az Isten mérte ki éppúgy, mint a te roppant határaidat. .. Kék szinü mélységeid csodás, soha megnem ismerhető rejtelmes világot fedeznek, melyben nincs béke, ahol örökké tart a harc, a létért való szörnyű küzdelem. Oh, megmérhetetlen, roppant vízsivatag, menDyi fönség van Tebenned ! . . . Szeretem a susogó patakot, mely a völgy ölén némán tovasurran, de mi ez a Te fönséges némaságodhoz képest! Szeretem a hegyi zuhatagot, melynek zúgását haragog szirtek, sötét fenyvesek ezerszer adják vissza ; de mi ez a Te orkánokat

1 túlharsogó zenédhez képest! Szeretem az Alföld kalásztengerének zizegő hullámzását, mely meghat, hálaadó imára ösztönöz ; de mi ez a Te egymást űző hullámözöneidhez képest! . . . Szeretem a Magas Tátrát, mely mint egy megkövült fönség emelkedik az ég felé, míg mélységei a Föld szivét kutatják ; de mik ezek a Te roppant tömegedhez és mélységeidhez képest ! . . . Oh, csodás jelenség, fönséges eszme, megmérhetetlen valóság, roppant viz-sivatag, fogadd csodálatom' és hódolatomat! II. Isten veled rejtelmek hazája, nagyság és erő forrása, fönséges tünemény: örök tenger, Isten veled! Kék hullámaid visznek újabb tájak felé a én belé nézve mélységeidbe, halkan ejtem ki: Isten veled ! Hajóm kiköt, robog velem a vonat messze és magasan, amerről a vándor madár száll. Bércek, sötét erdők mögül meg-megcsillan óriás szemed, mellyel testvéredet, az Eget bámulod Örök időktől fogva s én feléd intve, halkan sóhajtom : Isten veled : Új vidékek tárulnak eíém: itt felhőkbe nyúló szirtek, ott szédítő mélységek, nyájas völgyek, termékeny lapáiy, csörgő patak, hömpölygő folyam . . . Én csak Téged látlak, a Te hullámaidat, a Te végtelenségedet s mélyen a szemedbe nézve, halkan suttogom : Isten veled ! . . . . . . Szörnyű időket éltem. Az élet útjait járva, verőfénytelen, sivár vidékre jutottam. Elhervadt a virág, melyet megérinték. Kiszáradt a patak melyből szomjamat oltám. Lesült a pázsit, melyre vándorsaruim tevém. Reményem elsorvadt, hitem eltűnt s gyötrelmes, kétségbeesett harc dúlt bennem. Kin volt minden érzés, mit szivem érzett; átok minden gondolat, mit agyam szült. Idegeim égtek, fejem lángolt, szivem elszorult. Micsoda átok nehezült rám ! . . . ... Az emberekhez folyamodtam: segítség emberek 1 Eltapostak. Kerestem a magányt, de követtek a gyötrelmeim. Elmenekültem a Kárpátok bércei közé, a sötét fenyvesekbe. Ezek felszaggatták régi sebeimet, sőt új kinokat hoztak. A Múzsákhoz fordultam: mutassatok új vilá-