Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-02-05 / 5. szám

ketten az első felköszöntőt a polgármester mondotta, aki ékes szavakban éltette Pápa város új képviselőjét. Most Bánffy emelkedett szólásra, de szóhoz esak pár perc után jutott, amikor a személyének szóló zajos és meleg ováció lecsendesült. Felköszöntőjében hangsúlyozta, hogy a városi és az általános érdekeket mindenkor összeegyeztetni kívánja. Örül, hogy Pápa városa alkalmat adott neki arra, hogy a parlamentben az alkotmánymentő nagy munkában részt vehet. Gyönyörűen aposztrofálta a minden téren előrehaladó Pápa várost és Pápa város egész lakosságára ürítette poharát. Győri Gyula dicsérő szavakban szól a pápai választás mintaszerű lefolyásáról s szép szavakban éltette a választás pártatlan vezetőit: dr. Koritschoner Lipótot és dr. Antal Gézát. Dr. Koritschoner Lipöt igen szépen méltatta Bánffy politikai pályafutásának demokratikus irányát, egyéniségének varázsát és lelkes éljenzés közepette köszöntötte őt fel, mint az „ideális jogegyenlőség oszlopát." Dr. Prikkel Márián szólt ezután s nagy tetszéssel fogadott pompás íelköszöntőben mutatott rá a helybeli Új párt grandiózus működésére, mely dicsőén felülemelkedett minden lenézésen és kicsinylésen és diadalt aratott, amiért vezéreit és közkatonáit egyaránt dicséret illeti. A párt további diadalára ürített poharat. Dr. Fehér Dezső lendületes pohárköszöntőben méltatta Eötvös Károlyban a kiváló államférfiút és a nagy írót. E felkö^zöntőre Eötvös válaszolt, de erről más helyen, Tarczy Dezső a polgárság bizalmának letéteményezésére, a polgármesterre, kinek személyében az egész város van a mai győzelmi vacsorán jelen, mondott nagy éljenzést keltett szép felköszöntőt. Rendkívüli hatást keltett dr. Antal Géza felszólalása. Bánffy mondta egyizben a szólónak, hogy a perifériákon, a vidéken nem, csak a központban lehet politikát csinálni, ime január 26-ika meggyőzhette, hogy nem a főváros, de a vidék csinálja a politikát. A vidékről szólva igen érdekesen fejtegeti a vidéki városok jelentőségét s ezek fejlesztését ajánlja az arra hivatott államférfiak, így első sorban Bánffy báró szerelő gondozásába. Szép tósztja végén ötletes fordulattal Bánffy bárónéra ürítette poharát. Nagyszabású beszédnek illett be Martonjalvay Elek gyönyörű felköszöntője. Erdély története nevezetes alakjának Bánffy Dénesnek élettörténetével kapcsolatban méltatta Bánffy báró politikai szereplését. Különösen érdekes volt beszédének az a része, melyben a november 18-iki eseményt a zernyesti csatával hasonlította össze. Mint a 48-as eszmék föltétlen hive, éltette — zajos éljenzés mellett — Bánlfyban a magyar nemzetiségnek, a magyar szabadságnak oltalmazóját. Martonfalvay tósztjára felelve, s végezetül őt éltetve, Bánffy báró a következő, áhítatos figyelemmel hallgatott nagyfontosságú politikai nyilatkozatot tette, mely Pápáról kiindulva azóta az egész országban jelentőségéhez méltó feltűnést keltett : A győzelem, amit arattunk, az egész szövetkezett ellenzéké. Az alkotmánymentési munka után új alapokból indulva kell az ország ügyeit intézni. A győzelem után kell gondolni arra, hogy az új alakulások keretébe bevonják azokat a kérdéseket, melyek minden pártszempontból feltétlenül fontosak. A győzelmet ügy kell kihasználni, hogy jövőben az alkotmányt meg se lehessen támadni. Adott viszonyok között meg kell elégedni azzal az alakulással, amely biztosítja az alkotmány folytonosságát. Az új alakulásnak 67- es alapon kell történnie. De nem lehet ezt egyoldalulag intézni és a 48-as pártnak irányelvei a legteljesebb mértékben figyelembe veendők. Kell biztosítani az egyes pártok között, ha nem is együttes, de egyértelmű működést és ezt úgy lehet létesíteni, hogy ha megtaláljuk azokat a pontokat, amelyek majdnem minden párt progratnmjában benne vannak. Nem kell az új alakulásnak hosszú időre szóló programmot, hanem egy oly programmot adni, amely rövid pár év leforgása alatt megvalósítható. És ezen programmban benne kell lenni az önálló gazdasági berendezkedésnek, a parlamenti reformnak, bele értve a szavazati jog kiterjesztését, továbbá a nemzeti szempontok érvényesítését a hadseregben. Ezek azok a programmpontok, amelyeket a 67-es alapon kell megvalósítani, de úgy, hogy a 48-as törekvések is figyelembe vétessenek. Hogy ez megtörténhessék, minden egyes párt részéről bizonyos önmegtagadás, bizonyos áldozathozatal kell a haza érdekében. Ha meg fogják hozni ezt az áldozatot, akkor ott fenn átlátják, hogy a viszonyokhoz alkalmazkodni kell és nem teszik ki az országot újabb bonyodalmaknak. Annyit kérjünk, amennyit el lehet érni, de ezt aztán komolyan kérjék azok, kik hivatva lesznek a jövőben a haza ügyét intézni. Az új alakulásnál azok a pártok, amelyek együtt küzdöttek és együtt is győztek, tudni fogják, hogy mivel tartoznak egymásnak. És hogyha ezt nem tudnák, elfelejtenék, akkor nem a szövetkezett ellenzék, de Tisza lenne a győztes. A préda felett nem szabad összeveszni, mert ennek csak az ellen örülne. Köszönetét fejezi ki azok iránt, akik Pápán, mint pártbeliek, elsősorban függetlenségiek, az ő zászlóját diadalra vinni segítették. Dr. Horváth Cézár igen sikerült pohárköszöntőben éltette Hajnóczky Bélát. Dr. Hoffner Sándor nagyon szellemesen szólt a legideálisabb tekintetes úrról Eötvös Károlyról, akinek két nagy pere volt s mindkettő után Pápára jött, ahol mindkét ízben egyforma szeretet köszöntötte. E felköszöntő másodszor is szólásra bírta Eötvös Károlyt. Nagy sikere volt Bodor Aladár tósztjának, ki a mi sikerünk fő dicsőségét abban találja, hogy még akik buktak, azok is örülnek velünk. Szól az utca népéről, mely szintén velünk volt a küzdelemben s aposztrofálván Bánffyt, ki „sok szegény legénynek édes apja", kéri, hogy az alkotmány sáncainak kibővítése nagy munkájában lankadatlanúl haladjon előre. A tósztban érintett szociálisták nevében Muli József szólt s ő mondta az utolsó lelkes hangon tartott felköszöntőt A társaság a legvidámabb hangulatban éjfélig volt együtt, amikor Bánffy báró a legközelebbi viszontlátás Ígéretével vett búcsút s távozott zajos éljenzésektől kisérve a teremből. A VÁROSHÁZÁRÓL. Városi közgyűlés. — 1905 jan. 30. — A hétfői közgyűlés a polgármesternek rendezett ovációval kezdődött. Már beléptekor meleg éljenzéssel fogadták, ami megújult akkor, midőn a képviselőtestület nevében dr. Lnvy László emelkedett szólásra, hogy a polgármestert a királyi kitüntetés alkalmával üdvözölje. A hízelgés — úgymond — nem kenyere, de az igaz érdem előtt meghajlik s ilyen igaz érdemet lát jutalmazva a polgármester kitüntetésében. A képviselőtestület nevében örömének ad kifejezést s amaz óhajának, hogy Mészáros polgármester áldásos tevékenységét viruló egészségben még sokáig folytassa a város javára. Zajos éljenzés volt a visszhang dr. Lővy szavaira. Láthatólag megindultan emelkedett szólásra Mészáros polgármester. Hosszú és göröngyös hivatali pályáján — úgymond — nem vágyott egyébre, minthogy a tisztesség és becsület útján polgártársai elismerését kiérdemelje és pedig úgy, hogy a városnak, valamint minden egyes polgártársának ügyét szívvel-lélekkel felkarolta. Dolgozott a múltban és dolgozni fog a jövőben, kéri a képviselőtestületet, tartsa meg szives barátságában. Hosszas és lelkes éljenzés adta meg a képviselők részéről a polgármester szép szavaihoz a méltó választ. A közgyűlésről, melynek két legfontosabb tárgyát, t. i. a Kossuth Lajos utca megnyitásának s a kath. elemi iskola épülete átengedésének ügyét ismét (ezúttal azonban utoljára) ujabb, március 6-án tartandó gyűlés napirendjére tűzték ki, itt következik referádánk : A polgármester megnyitván az ülést, a jegyzőkönyv hitelesítésére Bottka Jenő, Billitz Ferenc, Jilek Ferenc, Nehmann Gábor és Piatsek Gyula v. képviselőket kérte fel. Az ülés jegyzőkönyvét, mivel úgy a v. főjegyző, mint a v. jegyző betegségük miatt meg nem jelenhettek, Szűcs Gyula v. közgyám vezette. A napirend első pontjaként a városi árvapénztári pénzekre nézve névszerinti szavazással egyhangúlag kimondták, hogy 3/

4 részben a Pápai elmélkedtünk a világ sorjáról. Ö elbeszélte az ő élettörténetét, én elbeszéltem neki az enyimet — Jelky András bajai fiu kalandjaiból is keverve belőle pár megható részletet s így telt múlt az idő, mikor. . . . mikor egyszerre a legnagyobb diskurzus közepette ott állt előttünk Csorna. Menykő a Balatonba! Ugorjunk fel hamar, gondolám. „Maradjon csak önkéntes úr, esak azt akartam megnézni, hogy csak nem olyan bolondok, hogy szószerint megcsinálják, amit az a horvát parancsol". Horvát! . . . Horvát, a főhadnagy horvát, ilyen tiszteletlenség! De hiszen akkor ez egy derék, jó gyerek, hiszen akkor igazi magyar ember a mi őrmesterünk. Felugrottam, soha aufos parancsra nem ugrotam oly fürgén, és kezet fogtam Csornával. „Maga az én emberem", — aminthogy az is volt. * Attól kezdve aztán alaposan megismertem Csornát. Jobblelkű, derekabb gyerek kevés volt az armádiában. Megtudtam róla, hogy amikor egy fiatal manikuláns káplár, aki a század pénzét ellumpolta, a börtön küszöbén állt, ő volt az, aki az elveszett pénzt megtalálta. Három ropogós tizes ott volt az itatók között. Volt ám, volt a Csoma bátyánk takarékkönyvén s most, hogy a káplár otthon kereskedősegédeskedik, forintonként fizeti neki vissza az áldozatát. Megtudtam és becsülni tanultam. Megtudtam, hogy egy önkéntes pajtásomnak, aki a katonai fegyelmet semmikép nem .vette be s egyszer egy tót káplár előtt a tótok saját külön apaistenét emlegette, amiért 21 napi egyes lőn jutalma, ő maga csempészett le ételt és italt, hogy a szegény gyerek el ne pusztuljon éhen ott hátul abban a pincelyukban, aminőben testvérgyilkosokat, hazaárulókat nem csuknának be, de lezárnak szegény fegyelemsértő magyarokat. Megtudtam — és ettől fogva szerettem is. Az egyszerű derék ember barátommá lett, olyan igaz jó barátommá, amilyen kevés akad az életben. Hivatásos őrmester volt ugyan, de olyan, aki nem igen szerette a hivatását. Elkönnyelmiisködött ifjúság után, mint szegény szülők gyereke, katonasorba került s máshol jobb kenyeret nem látván, megmaradt katonának, zupás őrmesternek. Fordult azonban az idő tavaszra s akkor láttuk csak, hogy az a katona-élet csak addig olyan nagyon rossz, amig az ember nem szokta meg. Aztán ha nem is éppen gyöngyélet, de nem is éppen gyönge élet. A kedélyesebb, vidámabb kirukkolások kezdték járni. Egy ilyen alkalommal esett meg a germánok futása. Már akkor a zászló alj-gyakorlatok jártak. Fene nagy tudományú katona volt az őrnagyunk. Úgy hítták, hogy Bataillonskommandant Herr Major Theodor Ritter von Radern Edler von Thalberg ... Jaj neked szegény magyar baka, ezt neked szórul-szóra meg kell tanulnod! De Csoma segített a bajon, velem összeszövetkezett s együttes erővel lefordítottuk az őrnagy úr nevét magyarra, eképen: őrnagy úr lovag Kerekesi Tivadar völgyhegyi nemes . . . Ez az őrnagy Kerekesi nem volt éppen rossz gyerek, csak mindig borzasztó eredeti és borzasztó vad taktikai tervei voltak. Egyszer is kisétáltatta a zászlóaljat Hüttelsdorf irányába s megállította az országút közepén. Olyan országút volt ez, hogy véges-végig korlátok voltak felállítva, hogy a kocsik ne dőljenek bele a meredeken lenyúló völgybe ott mellette. Itt hát megálltunk s az őrnagy kiadta a parancsot, hogy az összes, németül tudó altisztek lépjenek hozzá. Buzgó igyekvéssel loholtak a magyarok. Én is már akkor káplári magas sarzsiban voltam, indultam, hát én is. De Csoma belekapaszkodott a borjúmba. „Ne menjen, doktor, a világért se menjen." „De ha tudok németül." „Tagadja el, nyelje le, de ne menjen/' Szót fogadtam, maradtam és vártam, hogy mi lesz? Hát bizony lett cifra komédia. Az őrnagy uram azt magyarázta, hogy kell a szemben levő magaslaton képzelt ellent megtámadni, — de úgy ám, hogy minél kevesebb embert veszítsünk. Először mig a lőtávolban vagyunk, szaladunk erősen lefelé, leérve a völgybe már nem érhetnek a golyók, hát szaladhatunk lassúbb tempóban, de a közepétől felfelé menet aztán banzáj! — pardon ezt nem mondta, mert ez akkor még nem volt divatban — hanem vorwárts! a lehető leggyorsabb tempóban fel a tetőre, rá az ellenre. De nem maradt ám a magyarázatnál. Jött a gyakorlati kivitel, s a szegény németül tudó altisztek futottak gyorsan és lassan és megint gyorsan, s mivel nem sikerült először, futottak másodszor, aztán megint újra és izzadtak és lihegtek és szitkozódtak — befelé. Az öreg Csoma meg, ki ezt a gyakorlatot már úgy látszik régebben kitapasztalta, így szólt hozzám: „Tudja-e mi ez, doktorkám, ez a germánok futása!. . ." Itt vagy még, öreg Csornám ? Igen itt vagy, látom komoly és gondolkodó ábrázatodat. mikor tudatni jösz velem, hogy katona-életem egy fontos pontjához jutottam, mert a kapitány engem szemelt ki a századunkból az napra rendelt őrség parancsnokául. „Már most aztán válasszon káplár ,úr, hova akar menni." „Amit maga ajánl, oda