Pápai Hirlap – II. évfolyam – 1905.

1905-04-22 / 16. szám

világot, felkeresték a nyomorultakat és megvigasztalták őket. Felkeresték a lelki szűkölködőket s megajándékozták őket világossággal, a krisztusi tudományokkal. Sokat szenvedtenek, de Mesterök intelméről soha meg nem feledkeztek: a küzdelemben egyedüli fegy verők mindenkor a szeretet volt. A kard ott pihent mélyen, a figefa levelek alatt. Hanem évszázadok multán mégis felkeresték azt a kardot időnkint az utódok, hogy midőn a szeretet fegyvere kihullott kezeikből (s ez két évezred alatt gyakran megesett), a Mester nemes szándékai ellenére, azzal a karddal terjesszék a krisztusi eszméket. Csakhogy ez soha sem sikerült. Talán nem is a Krisztus eszméi voltak azok, amelyeket azzal a karddal akartak terjeszteni ? . . . Az bizonyos, hogy azokhoz az eszmékhez csak egyetlen fegyvernem méltó, s az, amelyet a Mester jelölt meg, a — szeretet. VIRÁG-ÉNEKEK. Irta: Lampértli Gcza. 1. Nem koptatom egyre a szót: „szeretlek!" De untalan kereslek. A kis utcán lep meg minden alkonyat: Ahol egy este láttalak. Jönek elém szép asszonyok, leányok S én egyre csak rád várok. Csábos ajkak víg kacaja cseng felém S szelíd szavad lesem én. S ahol járok, a tar kövön is mintha Végig ibolya nyílna. Az ibolya, édes, a te virágod ... 8 te azt a s zot kívánod ? 3. Hej, ha egyszer szivembe néznél, Tudom, rólam másképpen Ítélnél. Meglátnád oíí, mit szeretek tebenned, S tudom én, hogg nem kellene Koldulnom a szerelmed! Meglátnád, hogy a szivem mélyébe'' Egy árva kis lánynak él a képe, Ki elhagyva bujdossa e világot. S hő szerelmem bús útjára Fakasztana virágot . . . 3. Ha tudnám: merre vagy, Utánad mennék, Ha tudnám: beteg vagy, Ápolód lennék. Látnám: búd, gondod nagy, Maradnék nálad. Látnám: mg, boldog vagy, Nem zavarnálak . . . A sztoláei temető. Irta: Reéz Pál. A Pódvelezs tetején végét járja a manőver. Még bömbölnek az ágyuk, de dörejüktől már nem sokáig vonaglik a mosztári fönsik. A századok már menesztik haza a kvártélymestereket, hogy a két hétre odahagyott kaszárnyában némi kis rendet művelnének. A trebinjei kvártélymesterek elsőnek indulnak meg. Gyalogszerrel vágnak neki a sztoláci határnak. Sötét van még, a nap majd csak ezután ballag elő a hegyek mögül. Csak amúgy komandó nélkül indulnak el s lassú, ütemes lépésekben haladnak a sziklák között, a messze fekvő gyalogjáró irányába. Kis idő múlva elérik a jó utat (jónak csak jó, de igen sokszor és igen hirtelen emelkedik) s mint illik, párosával haladnak egymás mellett. Mikor már jó darabot mentek, visszanéz az egyik, az ópinai bódékra esik a tekintete. Nem szól semmit, csak magában gondolja : „no, titeket sem látlak többé." Lassanlassan elmarad a Pódvelezs, közeleg a sztoláci határ. Még nem látszik ugyan, csak gondolni lehet, hegy ezek a sztoláci dombok, de a hőség egész biztosan oda enged következtetni, hogy a nagy temető közelébe jut a vándor. A nap előbújhat már valahonnan Albánia felől. Hirtelen messziről jövő dörej s a hegyeknek rá adott válasza szakítja meg a csöndöt. — Bőghetsz már, mondja Horváth-Szalai József. — Mozsaraznak má' meg, toldja a szót Horváth János. A roppant kiterjedésű hegytetőn utoljára lőnek. A mozsarak vannak soron, azokkal lövik le az idei gyakorlatot. Az első lövés útban éri a kis csapatot. Tudják azonnal, hogy hat óra van már, mert akkor esik az első lövés. Ö miattuk ugyan.lőhetnek, mert Ők régen lőtávolon kivül vannak, a hang azonban utoléri őket s mikor a nevezinjei hegyoldalon viszszaverődik a visszaszalad a Podvelezsre, elsurranván fejük fölött, csaknem elkábítja Horváth-Szalait, akiből kitör a keserűség, s ki is mondja, amit gondol: — Hej, inzsellér, huncut volt még az apád is, amiért a vasutat nem vezetted el erre. Jót állok, a nyelvedet öltögetnéd, ha úgy kellene itt gyalogolnod, mint nekem, vagy talánhogy sohasem innál több hideg vizet. Mindezéit az előlmenő kvártélymester is jót áll, mikor pedig arról esik szó, hogy az otthonvalók ezt a melegséget el nem viselnék, akkor HorváthSzalai azt mondja: — Arrul én is gratulálok, hogy az Oláh Rozi innen nem kerülne élve haza, ha utánam jönne. Azután megint csönd lesz, mert az utolsó lövés is elhangzott már, de meg azért is, mert beért a kis csapat a sztoláci temetőbe. Maga a helység messze van még, de a temető, mely minden oldalról körülveszi, itt van már. A bunkós végű fehér sirkövek török tetemeket takarnak, azokhoz semmi köze a magyarnak ; amoda beljebb azonban egyre sűrűsödnek a jeltelen sirok, azokban huszonöt esztendővel ezelőtt elesett magyar katonák pihennek. Ezen a helyen, a temető küszöbén, messze ellát a szem. Két oldalt hosszú domb terül el, beláthatja az ember egész a végéig. De nem látni egyebet, csak a megsemmisülést. A nagy temetőt. A török sirkövek, melyek szórványosan, rendetlenül, formátlanul vannak a földbe ékelve, a nagy tábla földön összeolvadni látszanak s messziről azt hinné az ember, hogy egy szál hatalmas fehér lap födi a nagy domboldalt. Az út átvisz a temetőn. A fiúk még lassabban baladnak, tekintgetnek jobbra-balra, mindenfelől van látnivaló. Lassan elmaradoznak egymástól, egyik ezt, a másik amazt a keresztet nézi, melyet uualmában faragott ráérő idejében valamelyik ösmeretleu baka a sok esztendővel ezelőtt vitézül elhalt ösmeretlen bajtárs idegen országban való sírjára. A bicskával rá is rótt a keresztre nagy ákombákom betűket, melyen bajos az eligazodás, de meg ha némelyik irás kivehető is, ki felel arról, hogy az alatt a kereszt alatt valósággal az a bizonyos Szentháromi Gáspár porlad, akinek sirjára későbbi idők katonája keresztet faragott az elkorhadt tilalomfa dongájából. Nem tudni biz' azt, de azért imádságos érzés szállja meg az ember szivét, mikor a több mint ezer magyar fiú tetemét fedő sírkerten áthaladván, itt-ott düledező kereszten akad meg a szem, amelyre rávéste a goromba bicska a messzire szakadt magyar katona szive kegyeletét. Alpári alkotmány a kereszt, alpári a rárótt irá«, az a kereszt aljára vésett cserkoszorú is, de nem alpári a gondolat, mely más idők katonájának agyában fogant akkor, mikor az 'útszélen talált fadarabból keresztet tákolt s arra rárótta, hogy: „Itt nyugszik az Úristen kegyeiben Urkuti Mihály hív magyar utászkatona, aki 1878. esztendőben ezen a szent h?len esett el. Pihenjél testvér békességben, maj fölvérradsz a jobbik világban." Fölmelegedik az ember lelke, mikor ezeket a görbe sorokat olvassa a görbe kereszten. Az a magyar baka, aki 1894-ben ezt a keresztet faragta, bizonyosan hallotta odahaza, hogy az Űrkuti Mihály nevű hidászkatona az ő falujából odalent Hercegovinában elesett. Ki tudja, hol, merre ? Az mindegy a bakának, ő keresztet állít a sirjára. Ott, ahol annyi porlad, vau helye az Űrkuti Mihálynak is. Meg ki tudja, talán éppen ott porlad az a vitéz hidászkatona a többi között. Van olyan kereszt is, melyre lovashuszárt vésett a kegyeletes baka bicskája, annak bizonyságául, hogy az a vitéz huszár a lovával együtt ott porlad a sztoláci temető sok-sok névtelen lakója között. Van ismét egy másik, szintén bakamunka, melynek fölirata így sirja el az alant pihenő fiu búcsúztatóját: „Fölkelt a kelő nap aranyos sugára, Egy szegény baka sirhalmára, Rágondolok a szülei fájdalmára, Magyarok Istene! Tekints a hazára!" Nem lehet azt leírni, mit érez a magyar ember szive, mikor ilyen Írásokkal találkozik odalent, a hercegovinai hegyek között, a sztoláci határon. Dehogy lehet! Csak néz maga elé az ember, nézi a keresztet, melynek fölirását már csaknem lemosta az eső, csaknem kiszívta a nap. S amint néz, nézeget az ember, csak megindul a könye és lepereg az arcán, le annak a névtelen hősnek a sirjára. A tenyerek összekulcsolódnak s mondja a vándor az imádságot annak lelki üdvéért, aki huszonöt évvel ezelőtt elesett a dühös ellenség golyózáporában. Hosszú ez a temetői út nagyon, s végigmenvén rajta, terhes lesz a lélek. A nap úgy tüz a szikkadt tájra, hogy csaknem leesik lábáról az élő ember, de itt a temetőben nem érezni annyira a melegét, mert nem ér rá vele foglalkozni az ember. Itt minden szikla jobban érdekel, mint a nap kiálhatatlan melege, mert majd' minden sziklába vésett, vagy föstött fölírást a később idekerült bajtárs. Odébb, a helység elején hatalmas, a hadsereg emelte emlékoszlop jelzi a bajtársi kegyeletet. Szép márványkő, négy oldaliba számtalan nevet vésett a kőfaragó szerszámja. Az oszlop frontjáu néhány sor irás adja tudtul, hogy itt pihennek a szerencsétlen sztoláci ütközet halottjai, valami 1400-au. Monumentális gyönyörű kőoszlop, de azok az alpári fakeresztek hamarébb csalnak könnyeket a szembe, mint ez. Azok a formátlan keresztek magyarul hirdetik a vitézül elesett magyar fiuk dicsőségét, az a szép fehér kőoszlop németül beszél. Ugyan beszélhet a magyar katonának, az bezzeg nem is igen hederít rá; odamegy ő imádkozni az Úrkuti Mihály keresztjéhez, a szép márványkövet legföljebb akkor keresi föl, mikor az égető nap elől az árnyékába menekül s leheveredik a fölperzselt fűre. Ilyenkor odaesik tekintete az írásra s buzgón silabizálja, hogy az „ölfte Kompáni" az utolsó szálig elesett, a „firte pataiion" pedig komendásával együtt fölkoncoltatott. Persze csak német fölirata miatt nincs nagy becse a szép sirkőnek, egyébként azonban áhítattal nézegeti el az ember azt is, olvasgatván azt a tömérdek sok nevet, melyet a készítője bevésett. A trebinjei kvártélymesterek is, az egyik fakeresztnél összegyülekezvén, rendbeszedik magukat s amennyire a gyilkos hőségben lehetséges, parádés lépésekben közelednek a temető e fődiszéhez. Mikor az oszlop közvetlen közelébe érnek, a parancsnok elkiáltja magát : — Szakasz, jobbra uézz! Hangja szinte dörög az elernyedt levegőben, a kis csapat pedig engedelmesen fejet vet a nagy sirkőnek; a poros lábbelik keményen verik a temetői utat, kihúzza magát a tüzér s a jobbik tenyér mint a villám, szalad le a puskatusra. Katonai tínztelgés ez, följebbvalókat illet, de lám, megilleti az alantvalókat, a földben valókat is. Sőt ha valaki végignézne a defilírozó kis csapaton, úgy találná, hogy a fiuk jobban kihúzták magukat, mint a kapitány úr előtt. Hja, a kapitány úrnak való tisztelgés: Vorschrifl, a porladozó bajtársnak : becsület. Amaz parancs, emez emberség, tisztesség. Tudják ezt a fiuk s tőlük ugyan tűzhet a nap, de annyira mégsem süt, hogy a sztoláci hősök emlékoszlopa előtt el ne tudnának defilírozui. Eldefilíroznak biz' ők, s lassan elhagyják a temetőt. Még beszélgetnek a látottakról, de amott magaslik a kastély, azt lakhatóvá kell tenni a század számára, az ásítozó ágyukat is elő kell készíteni a holnapi lövésre. Fölkocognak a tekervényes uton, s az egyik kanyarulatnál megállanak. A nap épp lemenőben van, utolsó sugarai játszadoznak a nagy temető szórványos cserjéivel. Szép kilátás nyílik innen a hegyekbe s a fehérlő temetőre. El-elnézik a fiuk mégegyszer azt a nagy temetőt, melyben a lemenő nap bucsusugarai csókolóznak a szegényes keresztek ágaival, ákombákom betűivel. Szinte észrevétlenül esik le a nap a dalmáciai hegyek mögé, a tengerbe, s a temetőre alászáll a szürkeség. Amint a nap eltűnik, a minarét erkélyén megjelenik a török, végignéz a temetőn, majd két tenyerét a szájához emeli s bánatos, siró hangon hivja hiveit a dzsámjába, az esti imádságra : — Allah Ekber, Allah Ekber . . . Messzire hallatszik az arab hívogató s a jámbor törökök buzgón sietnek a mecsethez. Mire a kikiáltó elvégzi siralmas hangú, de oly szép, oly sajátságos keleti dallamu énekét, addig a dzsámja megtelik hívekkel s miközben a me?ítlábos muzulmánok szaporán csókolják a földet, meg-meghallatszik az előimádkozó tenorja : — Allah Ekber 1 Allah Ekber ! La illahu illella ! Közben leszáll az est, aötátül egyre. A kis csapat már javában piheni az út fáradalmait, fönt a sáncokon. Nyugodalmas pipaszó mellett folyik a beszéd a nagy útról, melyet már hátrahagytak s amely Trebinjéig még előttük van. Múlik az idő s egyszerre csak megharsan a kürt. A sztoláci kis helyőrség kürtöse fújja a takarodót. A magas bástyafokról röpül a hang szerte, viszhaugozzák a hegyek minden oldalról. A csöndes levegőben csakúgy hullámzik az öblös hang s a nagy temető fölött ringatózik a légben. Akik ott alusznak, azoknak ugyan nem kell a takarodót fújni; elfújták Őnekik régen a harci riadót. De úgy lehet, mégis hallják Ők a takarodót, mert mikor a kürtös lefúj, akkor csönd száll a vidékre s a legsiribb csönd ott honol a temetőben. Ilyen gondolatok közben kialszik Horváth-Szalai szájában a pipa.